2017. október 21. szombat Orsolya
Menü

Mától újra egyedül Youtube-ozok - Egy kényszer szülte különös barátság története

Konyha laptoppal - Képünk illusztráció (Fotó: Flickr/Gareth Saunders)

Az ember csak jár, kel, úgy a való világban, ahogy az interneten. Néha pedig belebotlik érdekes, tanulságos, különös vagy egyszerűen csak jó történetekbe, amik az ismerőseivel vagy azoknak az ismerőseivel esnek meg. Az fmc.hu szerkesztői pedig újságírók volnának (vagy mi), és simán lehajolnak a témáért, ami az utcán hever. Vagy esetünkben a Facebookon. Ezeket aztán megosztjuk veletek is, hogy ti is megoszthassátok másokkal. Így működik ez az (online) világ. Szóval innentől kezdve ha azt látjátok, hogy 'Facebookról vett történetek', akkor ezek olyan kis szösszenetek (is) lesznek, mint például a sorozatindító rész, Simon István tegnap esti posztja, amit most változtatás nélkül közlünk:

Elment. Üres a lakás. :(
Ma erre jöttem haza.

Andrea, a szomszédom negyvenes, egyedülálló lány, gyötri az élet: lakáshitel mellett próbálja fenntartani a Suzukiját. Nemrég a barátját is elvesztette egy ritka betegség miatt. De sosem panaszkodott. Nem voltunk barátok, amire a köztünk lévő néhány év korkülönbség nem magyarázat. Mondjuk úgy: egymás mellett éltünk. Hol békésen, hol kevésbé. Én nyírtam a füvet a közös udvaron (az ő ablaka alatt is), ő meg nem köszönt vissza. Micsoda dolog ez? - gondoltam. Teltek az évek, mindenkinek megvan a maga baja, hát elengedtem ezt. Biztos van, akivel rendes, mert alapvetően az.

Két héttel ezelőtt Andrea falfehér arccal kopogtatott be hozzám. - Baj van - mondta. Anyukám lakása leégett a hetedikben. Be tudnád esetleg fogadni pár napra, hétre? Nálam nem fér el, kicsi a lakás, az idősek otthonában sorszámra osztják a helyeket, oda se vihetem. A rokonok, barátok - akikről eddig azt gondoltam, a barátaim - mind nemet mondtak. Neked van egy vendégszobád, tudnál segíteni? Kérlek...
Most kezdjek el keménykedni? Hogy köszönni kellett volna kint, az udvaron? Nem nézni szúrós szemmel, amikor kölcsönvettem a zöld napozóágyadat?... De a fenébe. Most baj van. Emberek vagyunk, vagy mi? Pont üres a vendégszoba. Jöjjön!

Hát, így költözött be Kati néni, ez a 80 éves, tejfehér hajú, mosolygós néni a vendégszobámba. Mit tagadjam, nem éppen ilyen "leányról" álmodoztam... De volt olyan is, meg lesz is. :) Kati nénivel mókás volt az élet. Hol becsoszogott hozzám a konyhába, amikor épp a zenémbe feledkeztem (volna), hogy megkérdezze, szeretem-e a Boney M-et. Mert neki nagyon sok kazettája van tőlük. És ismerem-e azt, hogy "Country Roads, Take me Home..." - és dúdolta. Ismerem hát, Kati néni! - vágtam rá, és rákerestem a laptopon. Együtt YouTube-oztunk, minden jó zenét ismert a hatvanas, hetvenes évekből. Egy igazi vagány, pesti nő! :) Máskor ez a művelt pesti nő hozott zavarba, amikor reggeli zuhanyozás után, én egy szál törülközőben kifelé, ő meg hálóingben befelé toporzékolt a fürdőszoba ajtaja előtt. A tájming nem az öregek erőssége...

Két hét alatt összerázódtunk. Már nem volt csúcsforgalom reggel a fürdőszoba előtt. Reggeliztem, ő kicsoszogott a konyhába. Háromszor is megkérdezte, éjszaka nem volt-e hangos, nem zavart-e, amikor ki kellett mennie... Nem is hallottam, Kati néni! Nevettünk. Csak megfogta a kezemet, megsimította. Nem mondta, de benne volt: köszönöm.

Ma este már nem találtam itt Kati nénit. Andrea talált egy helyet egy idősek otthonában, elvitte oda lakni. Kati néni ragaszkodott hozzá, hogy a lánya felhívjon és telefonon megköszönte, hogy "elviseltem".
Nincs mit... Vagyis... Szívesen, drága Kati néni.
És ma este nincs zene, se elnézéskérés, se kézsimítás.
Kurvára üres a lakás...

(Az eredeti posztot Simon István falán olvashatod el. Ha te is találkoztál olyan bejegyzéssel a Facebookon, ami szerinted érdekes lehet az fmc.hu olvasóinak, ne habozz, és küldd el nekünk valahol. Például az fmc.hu Facebook-oldalán, egy üzenetben.)

Szólj hozzá!

Most olvassák

Galéria

Ez van

A hét embere

Eseménynaptár