2017. december 13. szerda Luca
Menü

Kutyahűség

Kutyahűség
Képünk illusztráció (Fotó: austier-anzeiger.de)

Már kiskoromban a legfőbb kívánságaim egyike az volt, hogy legyen egy kutyám. Ezt addig mondogattam, hogy 14 éves koromban panelből családi házba költöztünk, ahol teljesülhetett ez az álom – a szüleim megengedték, hogy vegyek egy magyar vizslát.

Annak ellenére, hogy önállótlan, félős kamasz voltam, teljesen egyedül vittem végig a folyamatot, a hirdetésre találástól a kiskutya kiválasztásáig. Egy hemzsegő, búbos fejű kutyacsapatból választottam ki az első kutyámat, egy kicsi szukát, Vikit. Néha még most is eszembe jut kedves, barna alakja, ahogy az udvaron áll, és vár. Rám vár: hogy kimenjek hozzá, játsszunk, vagy kimondjam a bűvös szót: „Séta”! És akkor ívbe tekeredő testtel, boldog farok csóválással hozzon a lábam elé mindent, ami a sétáláshoz kell: nyakörvet és pórázt. 

A ház vele lett teljes, örömöt hozott az életünkbe. Ha anyukám söpört, akkor elrohant mellette, és incselkedett:”Kapj el, ha tudsz!” Az általa kitalált játék lényege az volt, meg tudjuk-e érinteni seprűvel a farát. A vizsla hipertér-ugrás figyelembe vételével ez nem is volt olyan egyszerű mutatvány! De imádta a felkupacolt diófa leveleket is: szanaszét kotorva fejest ugrott a közepébe, hogy négy lábát az égnek emelve kéjesen hempereghessen. Örült a hónak, ide-oda kaffantva a potyogó hópelyhek után próbálta megenni a telet, vagy ha már összegyűlt a földön annyi, hogy beleharaphasson, akkor a hófalatot a magasba dobta, hogy barna hátán porladjon aztán szét. Kutyaiskolába is jártunk, ahol tökéletesen megtanulta az alap vezényszavakat. Lehetett vele bújócskát játszani, de keresőset is: bárhová is dugtunk el egy tárgyat az udvaron, addig szimatolt, futkározott körbe-körbe, amíg meg nem találta. Keresés közben hátsó két lábára állva, mellső manccsal támaszkodva felnézett a fák ágai közé, de a ház oldalánál ellenőrizte az ereszcsatornát is.

Ha édesanyám felemelte kicsit a hangját, hogy rám szóljon valami miatt, akkor a kutya felmordult, és közénk állt. Innentől kezdve gyakran játszottunk azzal, hogy kinyújtott kezemre a szüleim rávágtak, és én nagyon élveztem, hogy a kutya ezért „megtámadta” őket.

Édesapám külön főzött neki: mindig hozott számára valami finomságot a hentestől, hogy aztán a Vikifazékban, a Vikifőzőkanállal kevergetve készítse el az ételt.

Kutyahűség

Az örökké barátságos magyar vizsla - képünk illusztráció (Fotó: terep-jaro.blogspot.hu)

Egy napon elhatároztam, hogy részt veszek vele egy kutyaszépségversenyen. Már a vasútállomáson megsértődtem, amikor egy dobermannos megjegyezte: „Kövér a kutyád!” – Mert szerintem Viki úgy volt szép, ahogy. A ring maga volt a megaláztatás, mert éppen akkor úgy döntött, nem akar parádézni, ezért úgy vontattam körbe-körbe magam után. És persze papírt kaptunk arról, hogy szép-szép, de enyhén túltáplált.

Lehetett tőle kérdezni: „Éhes vagy?” – akkor nyalogatta a száját. „Szomjas vagy?” – akkor hozta a kistálját. Minden kérdésre figyelt, éber volt, és gyorsan reagált. Sokszor túljárt az eszemen: egyszer véletlenül séta közben ráléptem az egyik lábára, olyan fájdalmat okozva neki, hogy magas hangon jajgatott sokáig, járni sem bírt, csak szánandóan, megtörten sántikált. Felemeltem huszonvalahány kilóját, hogy jó, akkor majd hazaviszem ölben – „Hogy lehettem ilyen béna?” – aláztam magam közben, mikor hirtelen átszaladt előttünk az úton egy kóbor macska. Abbamaradt a sírás. „Hörr” – mondta mély hangon egy vértigris, aki kecses mozdulattal kivetődött a karjaimból, és tökéletes, hosszan elnyújtott ugrásokkal a macska után vetette magát.

Aztán jött a kölyökkutya-projekt. Rövid, ám tartalmas liézon Szultánnal, a szép vizsla kannal, s a végeredmény: hét édes kiskutya. Hat fiú és egy lány. Az az egy kislány túltett minden testvérén: olyan intelligencia sugárzott a pofijából, amivel azóta sem találkoztam. (Még futni sem tudott, de az ülj, feküdj, gyere ide – vezényszavakat végrehajtotta. Viszont oltáskor míg a fiúk csak egy, rövid nyiffanással vették tudomásul a bökést, ő legalább két percig panaszkodott miatta.) Aztán elkerültek a háztól a kölykök, és újra csak Vikié lett az udvar. Leérettségiztem, nem vettek fel egyetemre, és dolgozni kezdtem - egyre kevesebbet mentem ki hozzá az udvarra. A napi sétákból heti kettő-három lett, vagy az sem. Édesapám vette át a szerepemet: sokat beszélgettek (legalábbis Apu sokat beszélt hozzá), együtt gondozták a kertet, a gyönyörű virágokat, és a veteményest, melyet Viki sosem taposott össze. Esetleg fociztak, mert bár a kutya a napjai nagy részében feküdt és napozott, azért egy kis labdakergetésre mindig kapható volt.

Aztán egy napon édesapám megnáthásodott. Elment a kezelőorvosához, aki tüdőgyulladásra gyanakodott, és antibiotikumot írt fel. Hiába szedte, mellkasi szorítása nem szűnt. Mivel volt már szívinfarktusa, ezért kihívtunk egy orvost, aztán még egyet… Csak az utolsó küldte be rohammentővel a kórházba. Az éjszaka közepén mi is bekísértük őt, de a kórházból hazaküldtek minket azzal, hogy holnap reggel érdeklődjünk. Hazamentünk, majd lefeküdtünk aludni. Egyszer csak édesanyám felült az ágyában, lámpát gyújtott, bejött hozzám és így szólt: „Harangzúgással álmodtam. Apád meghalt!”- Sírt, és én hiába próbáltam megnyugtatni, nem lehetett. Felhívtam a kórházat, és az ügyeletes megerősítette a hírt: Apu nem sokkal korábban, szívinfarktusban meghalt. Még csak 63 éves volt. A halála nagyon megviselt minket, árnyékként, kisírt szemmel járkáltunk a házban, nem találtuk a helyünket. De nem csak minket viselt meg Apu elvesztése, hanem a kutyát is. Folyton vidám arcáról eltűnt a nevetés, horpasza beesett, hiába próbáltam ugyan úgy főzni, mint Apu – az étel sem ízlett neki már. Aztán pontosan egy hónappal később, ugyan azon a napon, mint Apu – Viki is meghalt. Ott voltam mellette, simogattam, ő pedig az utolsó erejével is a farkát csóválta. Aztán egy nagyot szusszant és örökre elment. A kertben temettük el, a kedvenc bokrai mellett, ahonnét mindig őrt állva leste a szomszéd néni cicáit. 

Távozásukkal a ház hangulata többé nem lett ugyanaz. Valami megváltozott, tovatűnt… én pedig felnőtté váltam. Nemsokára Halottak Napja lesz...

Szólj hozzá!

Most olvassák

Galéria

Ez van

A hét embere

  • 169 éve tárták fel III. Béla király sírját Fehérváron - ünnepi előadás a Városházán
    169 éve tárták fel III. Béla király sírját Fehérváron - ünnepi előadás a Városházán
  • HÍRADÓ 2017. december 12.
    HÍRADÓ 2017. december 12.
  • Ismét lesz Kákics-táncház
    Ismét lesz Kákics-táncház
  • Új lengyel kormányfő: Varsó nem fogadja el a kétsebességes Európát
    Új lengyel kormányfő: Varsó nem fogadja el a kétsebességes Európát
  • A Viszkis - kétszázezernél is többen látták már
    A Viszkis - kétszázezernél is többen látták már
  • Olaszország - jég és heves esőzés okoz vészhelyzetet
    Olaszország - jég és heves esőzés okoz vészhelyzetet
  • Meggyújtották az első hanukagyertyát a Nyugati téren
    Meggyújtották az első hanukagyertyát a Nyugati téren
  • Négylábúval a gyógyulásért
    Négylábúval a gyógyulásért

Eseménynaptár

  • Nagy bejelentésre készül a NASA
    Nagy bejelentésre készül a NASA
  • Vershúron - gála a Városházán
    Vershúron - gála a Városházán
  • Osztrák gázrobbanás - Olaszországban válsághelyzetet hirdettek
    Osztrák gázrobbanás - Olaszországban válsághelyzetet hirdettek
  • "Fehérvár Angyalai" - 66 kisiskolást ajándékoztak meg
    "Fehérvár Angyalai" - 66 kisiskolást ajándékoztak meg