2017. december 16. szombat Etelka
Menü

Lehet fagy vagy forradalom, ő akkor is ott zenél: Szkoklik Kati néni, a Romkert harmonikása

Lehet fagy vagy forradalom, ő akkor is ott zenél: Szkoklik Kati néni, a Romkert harmonikása
Szkoklik Kati néni, a Romkert harmonikása (Fotó: Horváth Reni)

Minden székesfehérvári ismeri őt, a harmonikást. Olyannyira része a jelenkor fehérvári utcaképének, mint azok a kandeláberek, melyek alatt játszik. Mindig érdekelt a története. Egy nap odamentem hozzá, és megszólítottam. Szkoklik Kati néninek hívják a Romkert harmonikását.

– Mikor és hol született?

– Székesfehérváron születtem 1944-ben, még a nagyszüleim is itt éltek, a Maroshegyen. Kilencen voltunk testvérek, így korán elküldtek dolgozni, hogy segítsek a szüleimnek. 12 évesen már a legjobb barátommal, Viola Sanyival szenet lapátoltunk, mert minden mázsa szén után kaptunk egy forintot. De nagy pénz volt az akkoriban! Szakadásig dolgoztam, pedig szinte a lapát nagyobb volt, mint én. A szüleim munkára neveltek minket. Gyerekkorom óta mindig az utcán vagyok, mert én csak itt érzem jól magam. Sanyival kint voltunk 1956 októberében is, amikor lövöldöztek Fehérváron, és jöttek az orosz tankok. Azt vettük észre, hogy két nemzetőr próbál leereszkedni a velünk szemben lévő ház tetejéről úgy, hogy egymás puskájába kapaszkodnak.

Kiabáltunk nekik, hogy: „Erre, erre!” Felénk szaladtak, mi kinyitottuk nekik a kaput, az udvarban megetettük, megitattuk őket. Juhász Imrének hívták az egyiket - megjegyeztem a nevét. A Piac tér 45-ben laktunk, a TÜZÉP mellett. A Vörösmarty térnél fordult a tank - forradalmárokat kerestek. Ha ott találják őket az oroszok, agyonlőtték volna őket - valószínűleg minket is, velük együtt. Később kimerészkedtünk, jött egy teherautó, engem is felrántottak rá, mondták, a határhoz megy, disszidáljunk! Leugrottam a kocsiról, mert eszembe jutott, hogy én a drága édesanyámat, és a testvéreimet el nem hagyom. Hazajöttem. Aztán elmúltak ezek az idők is. Később megszereztem az esztergályos szakmát, sokáig dolgoztam a Videotonban, majd kalauzként a Volánnál.

– Miként jött az életébe a harmonika?

– Apám is tangóharmonikán játszott - nyomógomboson -, így már a saját keresetemből én is vásároltam egyet. Sajnos nem járhattam zenetanárhoz, ezért csak magamtól tanultam, Apám nem tanított. Kiskoromban láttam a verkliseket: mindig megemelték a kalapjukat, ha valaki pénzt dobott nekik. És mosolyogtak… úgy látszott, nagyon boldog emberek. Az utcának jellegzetes dallamokat adtak, ami miatt jó volt ott lenni, mert megváltozott a hangulat. Ez valahogy megmaradt bennem, ezért szerettem volna utcai zenész lenni én is. És ma már úgy ismernek, mint a Romkert harmonikása.

– Milyen egy utcai zenész élete?

– Boldog ember vagyok, mert otthon sem kapok annyi szeretet, mint az utcán: az arra sétáló emberektől, és kisgyerekektől. Mert nem a bedobott pénzről szól a történet, hanem a szeretetről. Engem az éltet, hogy muzsikálhatok az embereknek, és felismerik a dallamaimat. Lélekből játszom, a szívemből jönnek a dalok. A múltkor egy asszony elém pördül: „Játssza el nekem, azt, hogy Párizsban szép a nyár!”- és nagyon szívesen eljátszom. Vagy ha jön egy turistacsoport, és kérik: „Midőn Havannában hajóra szálltam én” – azt is tudom. Külföldi számokat is, pl. a My Fair Lady-ből. Volt, hogy egy spanyol csoport jött, hallgatták, ahogy zenélek, amikor mentek el, köszöntem nekik: Hasta la vista! – nevettek, visszajöttek, fényképezkedtek velem. Mondták, hogy náluk nincs ilyen hideg, mint itt. Én kint vagyok akkor is, ha fagy.   A régi helyemről azonban el kellett jönnöm, mert az egyik vendéglőst zavarta a muzsikám. Vannak, akiket nagyon zavar, ahogy zenélek. Lehet azért, mert szokatlanul hangos a harmonikám, én nem tudom, nem érzem, mert már alig hallok. Most a Romkerttel szemben vagyok, a szobor mellett, de ez egy kicsit huzatos hely, mióta itt játszom, erősen fáj a lábam.

Szeretem Székesfehérvárt, mert itt az emberek ismerik egymást. Nézem őket, ahogy beszélgetnek. Megállnak előttem a járókelők, az anyukák kisgyerekkel, de a legboldogabb akkor vagyok, amikor a gyerekek puszit küldenek nekem.

– Ki a zenei példaképe?

– Edith Piaf. Amikor őt hallom énekelni, valami átmegy a testemen, mint egy sugallat - átformálódok a hallatán. Őt senki sem tudja utánozni. Utcai énekesként kezdte, azt mondják róla, hogy prostituált is volt… nem lehetett könnyű az élete. A szenvedéseit énekli ki magából, hallani a hangján, hiszen azt közvetíti, és akinek van rá érzékenysége, ezt meghallja, és megremeg tőle. Magamban éneklem a dalait még az utcán is. Verébnek nevezték /Piaf a francia argóban verebet jelent- a szerk./, én meg szeretném azt gondolni magamról, hogy egy másik, egy szegény kis fehérvári veréb vagyok. Nem énekelek ugyan, csak ez a kis harmonikám van, ezzel szeretném legalább egy kicsit megidézni Párizst.

Szólj hozzá!

Most olvassák

Galéria

Ez van

A hét embere

Eseménynaptár

  • Utolsó közgyűlését tartotta idén Székesfehérvár képviselőtestülete
    Utolsó közgyűlését tartotta idén Székesfehérvár képviselőtestülete
  • EU-csúcs - Orbán: köszönet a nemzeti konzultációban részt vevő magyaroknak
    EU-csúcs - Orbán: köszönet a nemzeti konzultációban részt vevő magyaroknak
  • Már letölthető a Fejér megyei kormányhivatal pályaválasztási kiadványa
    Már letölthető a Fejér megyei kormányhivatal pályaválasztási kiadványa
  • Jó hírt kaptak egy hipermarket dolgozói
    Jó hírt kaptak egy hipermarket dolgozói