2018. október 21. vasárnap Orsolya
Menü

Van, ami az emberbe beleég - Egy hajlék nélküli karácsony

Van, ami az emberbe beleég - Egy hajlék nélküli karácsony
Megrakták a tüzet, feltették a töltött káposztát (Fotó: Kiss László) (Fotó: Kiss László)

A múlt héten listát írattunk a palotavárosi erdőben élő Erzsikével és Pityuval. Hívatlanul állítottunk oda hozzájuk, hogy a Fehérvár Médiacentrum nevében felajánljuk: megvesszük a hozzávalókat, főzzenek maguknak valamit, ami kedvükre való. Töltött káposztára esett a választás, tizenkét főre fognak főzni, hogy a szomszédoknak is jusson.

Francia bagett és tejszínhab

December huszadika, kedd, délelőtt tíz óra. Bevásárlólistával a kezünkben kanyargunk Kiss Laci fotósunkkal az egyik nagyáruház polcai között. Mi ketten, a viszonylag jómódban élők – fürdőszoba, angol wc, miegymás – a kötelező káposzta, hús, rizs, pirospaprika kombináción túllépve szinte ösztönösen nyúltunk a kávéért. No és ha már kávé, mellé tejszínhab is dukál, és persze karácsony idején a töltött káposzta mellé a kívül ropogós, belül omlós francia bagett kívánkozik. Tiszta dilisek vagyunk, már eleve az alapötlet, hogy mi ott az erdőben! Mit is keresünk ott? Minek ez nekünk? – tettük fel magunknak újra és újra a kérdést. Ésszerű választ nem találva bepakoltuk cégünk egyterűjébe a csomagokat, és csak egy kis kitérőt tettünk a Tóvárosi lakónegyedbe. Két nappal ezelőtt érkezett a telefonhívás Kimmelnétől, aki ugyan idős és beteges is, de szépen kér minket, hogy juttassuk el az erdőben lakóknak azokat a meleg holmikat, amiket két nagy szatyorba összekészített. Ugyanígy tett Bozor Józsefné is, aki a lapunk múlt heti számában megjelent listából a meleg sapkát szúrta ki magának, és persze ő is megrakott csomaggal várta Nagy Zoltán Péter kollégánkat. Kiderült, hogy a hölgy Fehérvár valamikori rendőrkapitányának, Bozor Józsefnek az özvegye, és amikor múlt heti lapszámunkban olvasta, hogy az erdőben élő emberek egy rendőrkutya kölykével osztoznak szerény viskójukban, meghatódott: „Aki egy rendőrkutyának ad otthont, az rossz ember nem lehet!” – vélekedett az özvegyasszony.

„Valami nagy nagy tüzet kéne rakni”

Déli tizenkettő. József Attila Tél című verse jutott eszembe, amikor az erdei kunyhók lakói elkezdték hordani a fát a bogrács alá. „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni / Hisz zúzmarás a város, a berek… / Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni / És rakni, adjon sok-sok meleget.” Ekkor lépett ki egy másik kunyhóból egy viharvert arcú asszony, és elégedetlen hanghordozással számon kérte tőlünk, hogy nekik miért nem hoztunk. „Mivel múlt héten arról volt szó, hogy együtt főznek, így közösen hoztunk mindenkinek, tizenkét főre.” – magyaráztuk. „Na, akkor mi nem kérünk!” – vágta rá a nő, és párját (aki nála kevésbé volt barátságtalan hangulatban) beküldte a kunyhóba. Közben a többiek a rizst főzni kezdték, a húst bekeverték, a hagymát felaprították, mi pedig felállítottuk a bográcsot. Az incidens után már arra gondoltam, hogy nem kell ide költészet, a fenébe az idealizmussal, hiszen ahogy otthon, itt is van rossz szomszéd meg jó szomszéd. És valahogy majd csak alakulnak a dolgok. Kérdés, hogy hogyan – latolgattuk magunk között. Vajon ha megfőzik a káposztát, nem lesz belőle háború? És mi lesz, ha erre még ideállítunk az oroszkrémtortával? Pláne a triciklivel? Ekkor már az erdőből kifelé ballagtunk, hogy az említett tételeket is a helyszínre szállítsuk.

Van, ami az emberbe beleég - Egy hajlék nélküli karácsony

Tartottunk tőle, hogy elfelejtették az ígéretünket, de nem, már vártak! (Fotó: Kiss László)

Van, ami az emberbe beleég - Egy hajlék nélküli karácsony

A nappali, ahol esténként gyertyával világítanak (Fotó: Kiss László)

A tricikli

Nem hagyott nyugodni a tény, hogy Erzsike, akinek hét éve egy agyvérzés miatt a fél keze béna, nehezen jár és beszél, nem tud kimozdulni az erdőből. Pedig úgy szereti ezt a várost, szívesen kijárna, de csak háromkerekű biciklin tudna közlekedni. Az ember minél tapasztaltabb, annál kevésbé mer nagyot álmodni. Talán ő sem gondolta komolyan, hogy egyszer teljesülhet ez a vágya. Igazából én sem, de ha már őrültek vagyunk, miért ne próbálnánk meg? Nem mentem messzire, csak egy olyan számot tárcsáztam, amit kívülről ismerek: Takács Lajos, a Planning and Trading Kft. ügyvezetőjét hívtam, aki nem mellesleg az édesapám. „Figyelj, mi nem zárkózunk el előle, beszéljünk róla!” – hangzott a válasz. Így esett, hogy a cég adományként finanszírozta a triciklit. Ehhez járult hozzá a Sütő utcai biciklibolt tulajdonosa, Németh Zoltán, aki lemondott az üzleti nyereségéről, és beszerzési áron adta a triciklit, majd furgonjával Tökölről egyenesen az erdő szélére szállította.

Van, ami az emberbe beleég - Egy hajlék nélküli karácsony

Jó helyre került a tricikli (Fotó: Kiss László)

A jó emberek

Délután kettő óra. Két órával ezelőtt konfliktushelyzetben hagytuk ott a töltött káposztán munkálkodó erdőlakókat, és sértettségbe zárkózott szomszédaikat. Bizonytalanul szálltunk ki az autóból, és csak remélni tudtuk, hogy a segítség nem fordul a visszájára. Egy fehérvári állatorvossal és asszisztensével találkoztunk befelé menet. Kiderült, hogy önkéntesen jöttek ki az egyik beteg kutyához, de csak később tudnak segíteni rajta, mert műteni kell a jószágot. Mi is elmondtuk, miért jöttünk, mire megnyugtattak minket: a káposzta szépen rotyog a bográcsban és béke van. Úgy döntöttek, csatlakoznak hozzánk. Együtt indultunk neki egy nagy halom palacsintával – amit Kiss Laci felesége, Ancsa sütött – egy szép nagy tortával, amit a Krém Cukrászda ajándékozott, és persze a triciklivel. Egyre többen vannak a fák árnyékában megbúvó kunyhók között, és a bogrács körül nagy műgonddal serénykedik egy ápolónő, aki férjével együtt évek óta jár ide, hogy kisebb-nagyobb szolgálatot tegyen az itt lakók életkörülményeinek javítására. Kiderült, hogy a férfi évekig élt a fehérvári vasútállomáson, és csak nagyon nehezen, erős hittel tudott megkapaszkodni és visszatalálni a mi hétköznapi életünkbe: „Idejártam horgászni, akkor ismerkedtem meg az itteniekkel, és keresztényként úgy érzem, kötelességem segíteni, amivel tudok.”

Mi a karácsony?

Azt mondják, a pénz nem minden, és azt is, hogy a boldogságot nem lehet megvásárolni. Ez igaz. De mi van akkor, ha valakinek olyan vágya van, amit pénz hozzáadása nélkül nem lehet megvalósítani? Tolom a triciklit, a szívem majd kiugrik, kicsit félek is, vajon jól tesszük-e, mi lesz most? Az ötvenhárom éves Erzsike – mintha megérezte volna – éppen akkor fordult az út felé, amikor a viskókhoz értem. Ez az a pillanat, amit nem lehet leírni, de ami az emberbe beleég. Az a meglepettség, az a tiszta öröm, azok a könnyek kikényszerítették, hogy teljesen kilépjek a komfortzónámból, és levetkőzve a kosztól, baktériumoktól és minden egyébtől való félelmemet, teljes szívemből megöleljem Erzsikét. Furcsa karácsony ez: valami nagyon mély és nagyon igaz jutott ide, ebbe a legszegényebb, legreménytelenebb helyre. A jó ég tudja miért, talán az ima, talán az összefogás, talán a kettő együttes hatására, de abból a bográcsban rotyogó töltött káposztából valami sokkal több lett. Persze nem vagyunk szentek, és az is tény, hogy otthon karácsonykor szépen díszített asztalnál több fogásos vacsorát fogunk enni. Az igazi ajándék mégis az a megmagyarázhatatlan harmónia volt, ott kinn az erdőben. Mert még a „morcos”szomszédok is elfogadtak egy tál ételt, és végül jó szívvel búcsúztunk. Hogy megyünk-e még ki az erdőbe? Nem tudom. Lélekben még ott vagyok, és karácsonynak éjszakáján is ott leszek, mint az egyszeri pásztor, aki az istállóban találta meg a reményt a többre, a jóra, a szavakkal le nem írhatóra.

 Az alábbi videóban László János, alias optimus fővezér, fehérvári hajléktalan, erdőlakó üzen Magyarországnak.

Ajánlott cikkek

Szólj hozzá!

Most olvassák

Galéria

Ez van

A hét embere

Eseménynaptár