2017. október 21. szombat Orsolya
Menü

A Los Andinos-sztori: a zene, ami az Andokból származik, de a fehérvári gyárakban készült

A Los Andinos zenekar

Egy ország hördült fel, amikor 1988-ban nem ők nyerték meg a Ki mit tud?-ot. Lelkes, dinamikus csapat, akik akkoriban úttörő módon Andok-zenét játszottak. A Los Andinos névre sokan emlékszünk, bár az együttes most fogja ünnepelni fennállásának 35. évfordulóját. A együttes vezetőjével, Tárnok Ákossal beszélgettem.

– Hogyan ismerkedtél meg a népzenével?

– 1981-ben az MMK-ba (a mai Szent István Művelődési Ház), ugyanis ez a művelődési ház adott otthont az Alba Regia Néptáncegyüttesnek. Ez volt a mai Táncház elődje, s itt zenélt a Tilinkó zenekar is. 15 évesen kitárult előttem egy másik világ, ahol mások voltak a lányok is: a természetességük tetszett leginkább. A néptánc kapcsán ismerkedtem meg a népzenével. Elhatároztam, hogy ha lehet, dudán és furulyán kezdek el játszani, mert az olyan érdekes és egyedi. Akkoriban nem volt olyan, hogy a beiratkozzam a zeneiskola duda tanszakára, ahol van tanár, és szakanyag, meg címek, hogy hol lehet jó dudát készíttetni, hanem mindent úgy kellett ellesni, amire bizony nagyon kevés alkalom nyílt. És egyes hangszeresek féltették is a tudásukat. Előfordult, hogy odament egy barátom valakihez, hogy kérdezzen, de az illető rögtön visszaszólt: „Ugye nem gondolod, hogy megmutatom?” – Vagyis a mostani népzenei tanulás óriási dolog! Hogy módszertani füzetek vannak, és minden elérhető! Egyszer próbán lementem az öltözőbe, és a Tilinkó zenekarból valakinek ott volt a tamburája. Megfogtam, és elkezdtem rajta pengetni… kisvártatva jött a tulajdonos, rám nézett szúrós szemekkel, kivette a kezemből a tamburát, és azt mondta: „Én se bújok bele a te csizmádba! Na, tünés!”- ez lelkiekben nagyon nagy törés volt nekem, és komolyan elgondolkodtam: mit keresek itt? Mit akarok a népzenétől? Szomorúan mentem el a téli szünetre.

tarnok_akos_los_andinos

Tárnok Ákos, a Los Andinos vezetője (Fotó: hirbelebumm.hu)

Közben láttam a Kaláka zenekart a tévében, egyik számukban pánsípon is játszottak, és nagyon megtetszett. Mutattam a szüleimnek, hogy ilyet szeretnék! És csodák-csodája, akkor karácsonyra kaptam egy perui pánsípot. Idő közben megakadt a szemem egy osztrák műsoron, ahol éppen perui pánsípot fújtak. Egy hangszerbemutató volt, ahol németül mutatták be a hangszereket, és használták is őket. Téli szünet után alig vártam, hogy iskolába mehessek, mert tele voltam ezzel az élménnyel, és mindjárt mondtam is a barátaimnak: „Srácok! Ilyet kell játszanunk! Valami inka zene! Nekem már pánsípom is van!” Apukám fotós volt, és sokfelé járt, ő látott már chileieket zenélni. Egy haverom szerzett egy nevet és egy címet is, akitől segítséget kaphattam: Hugo Romero Navarro. Egy vasváris barátommal együtt mentem el a megadott címre (KÖFÉM lakótelep), ahol becsöngettünk. Alacsony, latinos külsejű emberke nyitott ajtót. A barátom ismerte is:„Szia Hugo! Megismersz? Én is VIDEOTON-ban dolgoztam a nyáron!” „ Igen?” – csodálkozott Hugo – „Akkor gyertek beljebb!” Arra számítottam, hogy ugyanazt kapom tőle, mint a Táncházban a tamburástól, vagyis lepattint. Ezzel szemben homlokegyenest mást tapasztaltam: nyitottságot, érdeklődést és segítőkészséget.

Elmeséltük, mi járatban vagyunk, ő bólogatott, majd felrakott egy lemezt: egy bolíviai zenekar játszott rajta. Kegyetlenül jól szólt a pánsíp. „Ilyen zenére gondoltatok?” – kérdezte Hugo. -„Hű, ez nagyon jó!”- lelkesedtünk. -„Ez Andok zene, az Andokban élő emberek zenéje.” -„Akkor jó. Ilyet szeretnénk! Tud ebben segíteni?” „Kellene nektek egy kicsi gitár, egy quena (andoki furulya) és egy bombo (nagydob) is. De várjatok csak! Mindjárt hozok nektek valamit a pincéből! – lement, majd kisvártatva megjelent egy bombóval. Elmesélte, hogy az itt élő chileiek közül már sokan visszamentek a hazájukba, de ezt itt hagyták, és nem volt szíve kidobni. Az ide menekült chileiek Andok zenét játszottak. A dobra nézve le lehetett követni, hogy Fehérváron három helyen dolgoztak: a KÖFÉM-ben, a VIDEOTON-ban és az IKARUS-ban. A dob teste a KÖFÉM-ből származó alumínium volt, meghajlítva, popszegecsekkel lefogatva, és öntapadós, fautánzatú tapétával leragasztva, hogy mégis legalább a fa illúzióját keltse. A bőrt leszorító kávát rétegelt lemezből készítették, az alumínium lefogatókat a VIDEOTON-ból származó rézdróttal kötötték össze, ezzel lehetett a dobbőrt feszíteni. Ami az IKARUS-ból került a kétfenekű dobra, hiszen az autóbuszok készítéséhez használtak műbőrt. Ha nem eléggé feszítettük meg, akkor gumilabda hangja volt, de nekünk akkor mégis csodálatosnak tűnt. Volt már bombónk is!

– Honnét jön a Los Andinos név?

– Hugo nagyon sokat segített, ő lett a banda keresztapja is: „Legyen a nevetek Nancahuazu” – mondta egy napon.  - „Micsoda? Kimondani sem tudjuk!”- Kiderült, hogy Hugo korábban gerilla volt, és ez a „Nancahuazu” egy bolíviai helységnév, Che Guevara halálának a helye. Próbáltuk lebeszélni róla, hogy nehéz megjegyezni, és kimondani. - „Jó, akkor legyetek Los Andinos!” – válaszolta. -„És az mit jelent?” -„Ti andoki zenét játszatok, ez Andokba való embereket jelent.”- Így kezdődött, és ennek éppen 2017-ben lesz 35 éve…

– Mi volt számotokra a nagy kiugrás?

– Az 1988-s Ki mit tud?, ahol a döntőig jutottunk, de sajnos helyettünk egy citerazenekart díjaztak, ami általános felháborodást váltott ki az országban. De még esélyünk volt a közönségszavazatokra. És Fehérvár összefogott értünk! Ilyen plakátokat láttunk: „Ön fehérvári? Magyar ember? Akkor szavazzon a Los Andinosra!” A Telekiben volt olyan osztály, ahol a diákok az osztálypénz egy részén képeslapokat vettek, és volt olyan tanár, aki megengedte, hogy az óráján töltsék ki aztán. A vasvárisok vettek egy nagy kartonpapírt, megrajzolták úgy, mintha egy nagy levelezőlap lett volna, és mindenki aláírta. Később Vadkerti Tibor, a műsor rendezője elmondta, hogy ezt annyira jófejségnek tartották, hogy megszámlálták az aláírásokat, és mindegyiket külön szavazatnak vették. De az ország minden pontjáról jöttek ránk a szavazatok. Végül kb. 14.000 szavazat különbséggel nyertük meg a versenyt. Hozzánk képest a budapestiek hátrányban voltak, mert nem fogott értük össze a város. A mai napig jönnek oda hozzám emberek, akik azt mondják: Szavaztam ám magukra!- és ez nagyon jó érzés. És ma már azt mondom, nagyon jó, hogy nem mi nyertük meg az 1988-as Ki mit tud?-ot, mert így olyan reakciókat váltott ki, ami jelentős felhajtóerő volt számunkra.

Szólj hozzá!

Most olvassák

Galéria

Ez van

A hét embere

Eseménynaptár

  • A reformáció jegyében ítélték oda az idei Orbán Balázs-díjakat a székelyföldi megyék
    A reformáció jegyében ítélték oda az idei Orbán Balázs-díjakat a székelyföldi megyék
  • Megérkeztek a Párizsból futott Telekisek
    Megérkeztek a Párizsból futott Telekisek
  • Idén is csatlakozott Székesfehérvár az országos Katolikus Kulturális Hetek programsorozathoz
    Idén is csatlakozott Székesfehérvár az országos Katolikus Kulturális Hetek programsorozathoz
  • Nagy a forgalom a keleti és a déli határon
    Nagy a forgalom a keleti és a déli határon