7 évnél régebbi cikk

Papnak lenni Fehérváron - beszélgetés Tornyai Gábor atyával
Fehérvár Médiacentrum fotója
sohonyai.edit
Papnak lenni Fehérváron - beszélgetés Tornyai Gábor atyával

Tornyai Gábor jófej, közvetlen és humoros srác, akiről a beszélgetés közben szinte elfelejtem, hogy katolikus pap. Vagyis nem felel meg annak a sztereotípiának, ahogy a papokat eddig elképzeltem. Egy tea mellett beszélgettünk a Fiskális úti templom Plébánia Hivatalában.

– Ha az ember a papi hivatást választja, az egy pillanat műve vagy egy folyamat?

– Nálam folyamat… de úgy láttam, paptársaimnál is. Van, aki gyerekkorától kezdve készül rá, otthon kis miseruhája volt, és miséset játszott, és van, aki világi munkát végzett, s eközben érett meg benne a döntés, hogy ezt a hivatást választja. 

– Hogyan kezdődött ez a folyamat?

– A mi családunkra nem volt jellemző, hogy templomba jártunk volna. 8 éves voltam, amikor meghalt a nagypapám, és évente egyszer misét mutattak be a lelki üdvéért a Prohászka templomban, melyen én is ott voltam. 10 évesen, szintén egy ilyen mise alkalmával a testvéremmel együtt eldöntöttük, hogy beállunk ministránsnak. Gerendai Sándor atyának volt köszönhető, hogy a Prohászka templomban akkorra már egy jó kis fiúcsapat verbuválódott. Ő fiatal papként került oda, és nagyon sokat játszott a gyerekekkel, a többiek mesélték, hogy volt, amikor heten ültek a Wartburgjában, úgy mentek focizni. Ez az összeszokott ministráns csapat szerencsére befogadott minket. Nagyjából azonos korúak voltunk, egymásra találtunk, és nagyon jól éreztük magunkat. Olyannyira, hogy ezek a kapcsolatok mindmáig megmaradtak. Nem tudom, hogy a plébános, Garda atya mit látott bennem, de nagyon sokszor megkérdezte tőlem: „Nagyságos uram, mikor jössz papnak?”

Nekünk abban az időszakban egészen természetes volt, hogy minden nap ott állunk az oltárnál. Nem csak a hétvégi miséknél segédkeztünk, hanem hétköznap is. Nem azért, mert pap akartam lenni, hanem azért, mert szerettük csinálni, és jó volt az a kölyökcsapat. Például a VOGE-be jártunk, ahol alkohol- és cigimentes bulikat tartottunk vagy Húsvét hétfőnként locsfociztunk.

– Ezek szerint már elég korán kapcsolatba kerültél a vallással. Mikor dőlt el végleg, hogy ez lesz a te pályád?

– Az érettségit követő nyáron egy lelkigyakorlaton voltam, ahol a jelentkezési lapra rá kellett írni, miért vagyok itt. Arra gondoltam, hogy azt mégsem írhatom: „Mert kíváncsi vagyok”, úgyhogy azt írtam: „A hivatásomat keresem” - és megkaptam hozzá az utat. Vagyis azon a nyáron teljesedett ki bennem az érzés, hogy pap leszek.1993 júniusában felvételiztem a Püspökségen, és utána Esztergomban kezdtem tanulni. Amikor diakónussá szenteltek, a szentelési misében van egy olyan rész, hogy letérdelünk a püspök elé, ő ránk teszi a kezét, csendben imádkozik, és ez az imádság és kézrátétel az az átadási gesztus, amivel megerősíti a küldetést. Előtte van a Mindenszentek litániája, amikor felsorolják a szentek nevét énekes formában. Ilyenkor a szentelendők leborulnak, és a teljes átadottság állapotában vagyunk. Azonban annyira izgultam, hogy nem tudtam figyelni, mert a legmagasztosabb pillanatokban ilyenek jutottak eszembe: „Jaj, hogy áll a lábam? Elzsibbadt a kezem!”

– Meg sem merem kérdezni, hogy mi történt, amikor pappá szenteltek...

– Erre 1999-ben került sor, de azt szerencsére már meg tudtam élni. Az első misém a Prohászka templomban volt, és végigbőgtem a mise során elhangzó köszönetnyilvánítást - köszönetet mondtam azoknak, akik segítették utamat. Nagyon szép volt az újmisés áldás is, amikor kijöttek elém az emberek: először anyukám, aki megállt előttem, rátettem a fejére a kezem, megáldottam, aztán a testvérem, majd a nagymamám, aki egész életében azért imádkozott, hogy valaki pap legyen a családban… Édesapám sajnos nem élte meg, hogy pap lettem, mint ahogy Garda atya sem (aki a Prohászka templomban van eltemetve). Eszembe jutottak kedves szavai: „Nagyságos uram, mikor jössz papnak?” És nem volt könnyű kimondani, mise közben mégis elhangozhatott: „Nagyságos uram, itt vagyok!” Jegyespároknak is mindig elmondom: az esküvőn nem kell erősnek lenni, szabad sírni, hisz olyan dolgokat mondasz ki, ami az egész emberségedet megérinti. Célba érkezettség és öröm - súlya van azoknak a szavaknak. Az első misémen ugyanezt éltem meg én is: átéreztem, hogy most már teljes szívvel az Istennek szentelem magam.

Tornyai Gábor atya (Fotó: Horváth Reni)

– Hogyan lehet szabadnak lenni egy hierarchikus rendszerben?

– Szeretem az egyházamat: van egy összetartó erő és egy széles skála, amiben szabadon mozoghatok. A csipkés karinges, háttal miséző, latinul gregoriánt éneklő paptól a farmerben-pólóban, kint az erdő szélén pohárból miséző papig mindegyik katolikus pap.

– Van, hogy óránként váltják egymást nálad az emberek. Hogyan tudod letenni a hozzád fordulók gondját, hogy ne emészd magad?

– Megtanultam… "Evangéliumként" hirdetem a majometetés hasonlatát. Akinek a vállán ül a majom, az etesse. Vagyis ha eljön hozzád valaki, aztán napokig nem alszol, mert azon töprengsz, hogyan oldd meg a problémáját – azzal nem segítesz. A feladat ugyanis nem a tied, nem neked kell megoldanod. Mindenki vállán ott ül a saját majma, amit etetnie kell. Papként azt érzem egyfajta küldetésnek, hogy segítsek annak, akinek etetési gondjai vannak. De nem úgy, hogy az ő majmát is az én vállamra ültetem, mert akkor csak összeroskadok a súlyuk alatt. És ha valakinek nem tudok a majomgondozásban segítőtársa lenni, akkor azt az Istenre bízom, mert ő az, aki sok majommal is elbír.

Szeretem a katolikusságomat, többek között a szertartások és a szimbólumok miatt. Nemrégiben megkeresett egy férfi: kigyúrt, tetovált… a börtönben keresztelkedett meg. Elmesélte, hogy egyszer régen megcsalta a feleségét, ami kiderült, s amíg ő a börtönben ült, a felesége kihasználta a lehetőséget és egyenlített. És most nem tud megmaradni a közös házukban, mert úgy érzi, az is bemocskolódott. Ráadásul itt őrzi a számára legkedvesebbeknek, a nagyszüleinek az emlékeit is. Arra gondoltam, hogy meglátogatom, és megszentelem a házat. Ennek az embernek nagyon hányattatott sorsa volt: eldobták a szülei, nevelőintézetben nevelkedett, sokszor keveredett bajba. A nagyszülei nevelték fel, a házban egy külön sarokban sorakoztak a fényképeik, mellettük virágok… A másik falon fegyverek. Elvégeztem a lakásszentelő szertartást, imádkoztunk, és ez a nehéz sorsú férfi egyszer csak elkezdett zokogni, majd megölelte a feleségét, és azt mondta: most már tiszta a ház. Ez a lélekváltozás engem is megérintett. Azt látom, hogy az embereknek nagyon nagy szüksége van a szertartásokra, valamire, mert így megfogható? - átélhető az isteni jelenlét.

– Vannak-e furcsa megkeresések?

– Egyszer az egyik ismerősöm megkeresett azzal, hogy gyakran támad olyan érzése otthon, mintha valaki figyelné őt. Ráadásul van egy kisbabája, aki gyakran néz úgy egy pontra, mintha látna valakit, pedig nincs ott senki, semmi. Ígéretemhez híven kimentem a lakásba, megszenteltem, és ezután érdekes módon ezek a jelenségek megszűntek. Aztán később megint felhívott egy anyuka:”Jaj, atya, lehet, hogy hülyének nézel, de olyan érzésem van itthon, mintha valaki figyelne engem, a kisbabám pedig még nem tud beszélni, de sokszor egy pontra figyel.” - Jeleztem, hogy hallottam hasonló jelenségről, itt is elvégeztem a szertartást, és megszűntek ezek az esetek is. Lehet, hogy neki volt rá szüksége, de az is lehet, hogy tényleg volt valami szellemi jelenlét – a lényeg, hogy a megszentelés működik.

– Elsősorban kik keresnek meg lelki vezetőként?

– Legtöbbször házasságokkal kapcsolatos problémákkal fordulnak hozzám, és ilyenkor kell bölcsnek lennem, és elmondani magamnak - ez „csak”az ő olvasata. Sokszor csinálok házas lelkivezetést. Ezt általában barterben oldjuk meg: elmegyek hozzájuk, beszélgetünk, aztán meg együtt vacsorázunk. Van, hogy külön-külön gyóntatom őket: bejön a feleség, elmondja a bajait, majd bejön a férj, elmondja a saját szempontjait. Nekem mégis úgy kell kezelni, hogy ez az övé, az meg az másiké. Nem mondhatom, hogy „Pedig a feleséged azt mondta, hogy nálatok ez nincs rendben!”

– Mire kell figyelni egy jó kapcsolat fenntartása érdekében?

– Nem mindegy, hogyan beszélünk a másikkal. Van az „én beszéd”, meg a „te beszéd”. Ha beszéd közben kinyújtod a mutatóujjad, és azt mondod, hogy te ilyen meg olyan vagy, mert te…! – akkor mit csinál a másik? Pajzsot húz maga elé, és takarásból visszaszúr. Ezt úgy lehet elkerülni, hogy főként saját magunkról beszélünk, az érzéseinkről, gondolatainkról, mert azt a másik nem érezheti támadásnak, mert az a szöveg rólunk szól, nem róla. Ha észreveszem azt, hogy vannak hibáim, az nem azt jelenti, hogy rossz vagyok. A legszörnyűbb dolog, amit ember embernek adhat, az a megbélyegzés. Egy szülő-gyerek viszonylatban szinte alig lehet észrevenni, hogy kiszalad az ember száján: „buta vagy, ügyetlen vagy, rendetlen vagy…” De nem! Én nem buta vagyok, hanem Tornyai Gábor, aki nem tud dolgokat. Én nem ügyetlen vagyok, hanem Tornyai Gábor, aki nem tud megcsinálni bizonyos dolgokat. Ez nagyon nagy különbség. Ha sokszor azt mondják nekem, hogy buta, akkor azonosulok vele, és az én nevemmé válik - elveszek önmagam lenni.

Tornyai Gábor atya (Fotó: Horváth Reni)

– Nehéz a párkapcsolat szabályait elsajátítani?

– Az ember akkor boldog, ha ki tudja mondani, hogy szeret és szeretve van. Ennek a megtapasztalása jelenti az ember számára a teljességet. Filozófia tanárom hozott be egyszer egy Heidegger írást, ami arról szólt, hogy a német filozófus találkozott egy japán filozófussal. Elkezdtek beszélgetni egymással, és rájöttek, hogy két egészen különböző kultúrát képviselnek. Még ha a szavaik azonosak is, mégis egészen másként gondolkodnak ugyanazokról a dolgokról. Ezt szoktam mondani a jegyespároknak is: mindegyikőtök hozza a saját kultúráját. A párkapcsolat nem más, mint tolmács nélkül megtanulni idegen nyelven beszélni. Mert te hozod otthonról a családi szokásaitokat: mi így ünneplünk, oldjuk meg a konfliktusokat, bízunk- ti pedig amúgy. Ezeket a szokásokat pedig egyeztetni kell. Egy egyszerű közlés: „Mindjárt otthon vagyok” – mást jelenthet mindkét félnek. Most léptem ki a munkahelyemről, vagy már itt vagyok az ajtó előtt – nem mindegy, és az ilyen félreértésekből komoly konfliktusok adódhatnak.

Amikor fiatalabb voltam, azt hallottam, hogy az embernek legfeljebb két-három igazi barátja van. Felháborodtam: ez nem igaz, nekem sok barátom van! Ma már látom, hogy tényleg csak néhány ember van az életemben, aki elől nem kell takargatnom magam. Számomra nagyon fontos mondat az, hogy "A szeretetben nincs félelem". Az emberi kapcsolatainkban mégis nagyon erősen jelen vannak a védelmi rendszereink. Az egymáshoz közeledésünk nem másról szól, mint arról, hogy kapukat nyitok a másik számára, hogy egyre közelebb kerüljön.

– Mit jelent számodra a gyónás?

– Megvizsgálom magam, hogyan tudom szeretni Istent, embert, önmagamat. A gyónásról annak idején azt tanultuk, hogy nem szabad elpszichologizálni, de szerintem éppen ez van a legközelebb a lélekhez. Ha őszintén készülök rá, akkor szembe kell néznem magammal, meg kell fogalmaznom, mi az, ami nem működik, és ki kell mondanom valakinek. Azzal, hogy kimondom, már kikerült belőlem, tehát egy kicsit távolabb kerültem tőle. Rálátok. Kétféle módon gyóntatok: vagy a gyóntatószékben, ez a háromperces villámgyóntatás vagy pedig az, hogy leülünk, és van rá egy fél óra, egy óra, hogy átbeszéljük a főbb kérdéseket.

– Üzensz valamit az olvasóknak?

– Most vasárnap volt az az evangéliumi rész, hogy :”Ne aggodalmaskodjatok a holnap miatt, elég a mának a maga baja.” Jézus azt is mondja, hogy „Nézzétek az ég madarait, és a mezők liliomait, milyen szépek.” Ha a mai nap gondja mellett észreveszem az ég madarait meg a mező liliomait, akkor a látvány fel tudja emelni a szívemet és a lelkemet, ezáltal a nehézségek elviselése is könnyebbé válik.

Legnépszerűbb
Fehérvári hasznos infók
Hasonló cikkek