A brit SAS - I. rész
A brit SAS - I. rész
A brit SAS - I. részA téma olyan összetett (s a sztorik olyan érdekesek), hogy két részben fog a tisztelt olvasó elé kerülni. A mostani első rész a megalakulásuktól a második világháború végéig kíséri figyelemmel a történetüket. Antant-szíjat meglazítani, surranót levenni, Figyelni a történetet!
A kezdetek
Az SAS (ejtsd: eszéjesz) alapkoncepciója először 1941-ben egy 24 éves brit hadnagy, bizonyos David Stirling agyából pattant ki a második világháború észak-afrikai frontján. Ő gondolkozott el azon, hogy micsoda szakmai igény van egy kis létszámú, rövid idő alatt bevethető, ütőképes alakulatra, amely (a nem-konvencionális hadviselés valamennyi eszközét és módszerét professzionálisan alkalmazva) képes minél több fejtörést okozni Erwin Rommel Afrika Korps-ának, méghozzá nem a fronton, hanem az ellenség vonalai mögött.
Hogy korrektek legyünk: nem Stirling találta fel a kanálban a mélyedést, hiszen mindannyian tudjuk, hogy különleges alakulatok már jóval a második világháború előtt léteztek szerte a világon (elég, ha csak a búrok speciális bevetési egységeire gondolunk a XIX. század végéről, ahonnan maga a „kommandó” szó is származik), de ő volt az, aki a huszadik század során először intézményesítette őket egy korszerű, reguláris, háborúzó hadseregben.
Az ötlettel rögtön meg is kereste elöljáróit, akik először elhajtották, mondván, hogy ilyen feladatokra ott vannak az ejtőernyősök és a Dudley Clark ezredes által irányított katonai elhárítók, de a nyakas skót legény nem hagyta magát. Addig kilincselt, míg végül sikerült meggyőznie az észak-afrikai brit erők akkori főparancsnokát, Claude Auchinleck tábornokot, illetve ennek vezérkari főnökét, Neil Ritchie vezérőrnagyot, arról, hogy ötletében van fantázia. A két generális elfogadta Stirling érvelését, mely szerint a térségben egy évvel korábban felállított, zászlóalj méretű kommandók alkalmatlanok a fokozott diszkréciót kívánó, sebészi pontosságú, kényes műveletek végrehajtására.
Az SAS legendáriuma szerint Stirlingnek úgy sikerült bejutnia a britek kairói főparancsnokságára, hogy kijátszotta a bázis őreit, átbújt a szögesdrót-kerítés alatt és felfeszített egy ablakot, amin bemászott a törzs épületébe. Erre a kicsit szokatlan módszerre azért volt szükség, mert hivatalos kihallgatási kérelmére azt a választ kapta a főparancsnok titkárságától, hogy a tábornok úr júniusra tud neki időpontot adni (ekkor áprilist írtak). Mialatt még javában lopakodott a folyosón, s azért imádkozott, nehogy valaki megkérdezze tőle, hogy mi a fenét keres ott, összefutott Ritchie-vel. A vezérkari főnök értékelte az ifjú hadnagy eltökéltségét, s azt mondta neki, hogy ad három percet, ami alatt próbálja őt meggyőzni, hogy – szabotázskísérlet miatt – miért ne lövesse rögtön agyon a laktanyaudvaron. A kétségkívül erős motiváció pillanatok alatt ragyogó szónokot faragott a máskülönben elég szűkszavú Davidből. A rendelkezésére álló 180 másodperc végén Ritchie ránézett a szenvedélyesen érvelő Stirlingre, s csak ennyit mondott neki: hadnagy, gombolja be azt az átkozott zubbonyt, mert most azonnal bemegyünk a nagyfőnökhöz!
1941 júliusában a hivatalosan az „L Detachment – Special Air Service Brigade” nevet viselő alakulat öt tisztje (plusz Stirling) és hatvan tiszthelyettese/tisztese felsorakozott a Szueztől mintegy 30 kilométerre északra található Kibrit melletti légitámaszpont alakulóterén. Meghallgatták a beszédeket, az ünnepi ebéden megették a kivételesen jóra sikerült Yorkshire puddingot, megitták a fejenként engedélyezett két üveg sört (na és a stikában becsempészett whiskyt), majd a kantinban folytatták a minden bizonnyal kulturált szórakozást. Az SAS megszületett.
Az SAS logója (Kép: ModDB)
Az elnevezésben szereplő „brigade” (dandár) szó a megtévesztést szolgálta. Stirlingék tudták, hogy előbb-utóbb ki fog szivárogni a hír, s azt akarták, hogy a németek agyában úgy csapódjon le, mintha az újonnan létrejött alakulat valóban egy több ezer fős magasabb egység lenne.
Az első 66 fő a büszke „Originals” (Eredetiek) jelzőt adományozta önmagának, s a későbbiekben, amikor az SAS már hadseregszerte kivívta magának a többiek elismerését, bármelyik szövetséges haderő tábori kocsmájában elég volt annyit mondaniuk, hogy „I’m one of the Originals!” (Egyike vagyok az Eredetieknek!) ahhoz, hogy ne kelljen kifizetniük a megrendelt italokat.
Kiképzésük méltó volt a számukra meghatározott harci feladatokhoz. Noha már a kiválasztásnál is odafigyeltek, hogy csak olyanokat vegyenek át, akik harci körülmények közepette már domborítottak valamelyik elit fegyvernemnél (az ejtőernyősök, a kommandósok és a 300 éves múltra visszatekintő Brigade of Guards tagjai alapból előnyt élveztek a felvételinél), a Stirling által aprólékosan kidolgozott tréning során bizony a sokéves átlagnál is több káromkodás hagyta el az állomány száját. Érzékeltetésül elég legyen annyi, hogy ketten gyakorló ejtőernyős ugrás közben haltak meg, s a két hónap alapkiképzés alatt kilencen szenvedtek csonttörést az akadálypályán. A zúzódásokat, égési sérüléseket, vágott és szúrt sebeket, valamint a beszakadt körmöket ugyanúgy nem számolta senki, mint a menetgyakorlatok során szerzett hólyagokat, vagy a lenyelt és belélegzett sivatagi por kilóit.
Stirling (jobbra) és az Originals tagjai (Fotó: Gentleman's Gazette)
A lövészetek 50 százalékában saját fegyvereikkel gyakoroltak, az idő másik felét arra szánták, hogy a német és olasz csapatok által használt haditechnikával ismerkedjenek, elvégre egy kommandós bármikor kerülhet olyan helyzetbe, hogy az ellenség eszközeit kénytelen használni. Az egyik hadnagyuk, bizonyos Blair „Paddy” Mayne (aki a háború előtt az egyik leghíresebb északír rögbicsatár volt) egyszer – félig viccesen, félig komolyan – azt a javaslatot tette, hogy a bevetésekhez nem is kéne fegyvert vinniük, hiszen „majd odamegyünk és elvesszük a fritzektől, minek addig is cipelni?”. Stirling állítólag elgondolkozott a felvetésen…
Ha Blair Mayne-t megemlítettük, nem feledkezhetünk meg Stirling két másik hadnagyáról sem (mindketten alapítók).
Az egyikük Jock Lewes, a robbantási szakértő, aki a második világháború legendás robbanószerkezetének, a Lewes-bombának a kitalálója. Ez volt az első olyan – nagyon könnyen összeállítható, mindössze negyven deka plasztik robbanóanyagból, egy kis dízelolajból és egy evőkanálnyi termitből álló – keverék, amelyből egy ejtőernyős akár többet is magával tudott vinni probléma nélkül (egy-egy ilyen alig fél kilót nyomott), viszont pusztítóerőben felért az addigi 3-5 kilósokkal. És nem mellesleg Lewes hadnagy dizájnolta az azóta világhírű SAS-felvarrót, amelyben a világoskék szín az oxfordi evezősklubé (Lewes itt sportolt a háború előtt), míg a sötétkék Cambridge-é (Stirling másik hadnagya, Thomas Langton ennél a csapatnál húzta az evezőket).
Az SAS felvarrója (Fotó: Pinterest)
A székfoglaló
Ha nem is tudunk minden éles bevetésükről beszélni (még megemlíteni sem tudnánk valamennyit, hacsak nem akarunk egy többkötetes hadtörténeti munkát megírni), úgy illik, hogy a legelsőről egy kicsit részletesebben ejtsünk szót, még akkor is, ha nem minden sikerült úgy, ahogy eredetileg tervezték. 1941 késő őszéig kellett várniuk, egészen a Crusader (keresztes lovag) fedőnevű hadművelet beindulásáig. Ez volt az az offenzíva, melynek legvégén a brit 8. Hadsereg felmentette a Rommel által szorongatott Tobrukot.
November 16-a késő estéjén a teljes SAS-t, vagyis mind a 66 embert felpakolták öt darab Bristol Bombay szállítógépbe azzal a céllal, hogy (a német csapatok fölött/mellett ledobva őket) rövid gyaloglás után a kommandósok majd szépen felrobbantják az Afrika Korps haditechnikáját, elvágnak pár torkot, s – ha minden szépen alakul – még nyelvet is fognak, hátha szóra bírható Rommel terveit illetően.
A problémák ott kezdődtek, hogy (a katonai meteorológusok nagyobb dicsőségére) a szél sokkal nagyobb volt, mint az előrejelzésekben szerepelt. Az egyik gépnek kényszerleszállást kellett végrehajtania, majd miután ismét a levegőbe emelkedett (azért a pilóták se voltak gyurmából…), a németek észrevették és lelőtték a Bristolt. A fedélzeten utazók jelentős része nem élte túl a becsapódást, a többieket (például Charles Bonnington hadnagyot) elfogták és hadifogolytáborba vitték. Amikor Stirling értesült a szerencsétlenségről, vissza akarta fordítani a maradék négy, ugyancsak megrongálódott gépet, de azok már ledobták az ernyősöket. Igaz, a homokvihar miatt egyik sem a kijelölt helyen ért földet. A feladatot nem tudták végrehajtani, s a katonák jelentős hányadát még a kimentésükre küldött mélységi felderítők sem találták meg. A 66 főnek kereken az egyharmada élte túl a kalandot, tucatnyi katona holttestét még fellelni sem sikerült.
A bázisra való visszatérés után Stirling első dolga volt, hogy udvariasan bekopogott a meteorológiai irodába. Ott csendesen felhívta az időjósok figyelmét, hogy ha az elkövetkezendő pár évben SAS-felvarrót és/vagy homokszínű barettet viselő katonát látnak, akkor két sürgős tennivalójuk van, persze csak ha kedves az életük: mormoljanak el egy imát, majd ész nélkül kezdjenek el futni az ellenkező irányba – és nem feltétlenül ebben a sorrendben.
Az SAS Originals tagjai (Fotó: efensemedianetwork.com)
Hogy azért ne maradjunk rossz szájízzel, gyorsan megemlítjük, hogy két héttel később, terepjárókkal, illetve gyalog közlekedve az újból feltöltött állományú Stirlingék több hullámban megtámadták az eredetileg kiszemelt német és olasz reptereket, s igen szép eredményeket értek el. Mayne hadnagy ötfős csoportja például a líbiai Szurt melletti német támaszpontot látogatta meg egy december eleji hajnalon. A vizit kereken 15 percig tartott, s ezalatt 17 őrkatonát tettek harcképtelenné (hivatalos jelentésekben így nevezik a torokelvágást), s 20 darab vadiúj Messerchmitt Bf 109-et röpítettek a levegőbe. Mayne kollégának még arra is volt ideje, hogy távoztában felugorjon egy olyan repülőgépre, amelyet nem sikerült felrobbantaniuk (no nem mintha ügyetlenek lettek volna, de összesen 20 pokolgépet vittek magukkal, s ezek már elkeltek), bemásszon a pilótafülkébe és puszta kézzel tépje ki a huzalokat.
A bázisra történt visszatérés után a sikertől (és kizárólag ettől!) megrészegült Mayne kisírta Stirlingnél, hogy ugyanaz a raj két hét múlva visszatérjen ugyanarra a reptérre. A második rajtaütés még sikeresebb volt, mint az első, hiszen túl azon, hogy 27 vadász- és felderítőgépet aknáztak alá, Mayne most azzal szórakozott, hogy az időzített robbanások előtt pár perccel berúgta a német tiszti kantin ajtaját, bekiáltotta, hogy „Merry Christmas, Sauerkraut!” (Boldog karácsonyt, káposztazabálók!), s az ott éppen előkarácsonyt tartó, díszegyenruhás társaságba ürítette Thompson géppisztolya körtárának teljes tartalmát. Mint utólag kiderült, a rendhagyó ünnepi köszöntő egyenlege 4 halott, 9 súlyos és 12 könnyebb sebesült lett.
Ezzel párhuzamosan Lewes hadnagy csapata az El Agheila melletti német bázison ütött rajta, de itt egyetlen repülőgépet sem találtak (a katonai felderítők rengeteget csuklottak akkor éjjel), de ha már ott voltak, eltettek láb alól 18 németet, s a levegőbe repítettek 26 teherautót, 9 páncélozott szállító járművet és egy üzemanyagraktárat. A harmadik raj (Bill Fraser hadnagy vezényletével) az agedabiai olasz reptéren tette tiszteletét, ahol 37 darab CR-42 Falco vadászgépet hátékáztak a talján hadsereg gazdasági hivatalára.
Azon olvasóinknak mondom, akik nem voltak katonák: a HTK (hátéká) annyit tesz, hogy HiányTérítési Kötelezettség (informálisan: Hová Tette, Katona?), s általában rovancsoláskor, esetleg leszereléskor verik rá az egyenruhásra, amikor ez valamilyen felszerelési tárggyal, eszközzel vagy ruházati cikkel nem tud elszámolni. Mondjuk elvesztette a kanálgépet, helyrehozhatatlanul megrongálta a stokit (ez az a kis hokedli, amire a katona a ruházatát helyezi), netán eladta két liter pálinkáért a gondjaira bízott harckocsit.
Fennállásuk első hat hetében, november 17-től december 31-ig az SAS több, mint száz ellenséges repülőgépet, közel ötven harci járművet, száznál is több német és olasz katonát, s mintegy ezer hordónyi üzemanyagot semmisített meg, ami egy gyenge századnyi katonától igazán nem rossz teljesítmény. Ezalatt összesen hatvan embert veszítettek (szilveszterre már csak a júliusi originalok kevesebb, mint egyharmada volt életben), többek között a már említett Jock Lewes hadnagyot, akit egy légitámadás ölt meg, tíz nappal a 28. születésnapja után, 1941 szilveszterének délutánján, valahol Bengázitól délre. Sírja a mai napig ismeretlen.
Nyugodj békében, Jock, bajtársaiddal együtt!
Balra Stirling, jobbra Jock Lewes (Fotó: The Telegraph)
Egy ideig úgy tűnt, hogy Fraserék is eltűntek, de 1942 januárjának első napjaiban előbukkantak a sivatagból, ahol két hétig kóboroltak, s közel 400 kilométert tettek meg, miközben a fél Afrika Korps rájuk vadászott. A november 17-e, a legelső éles bevetés dátuma a mai napig az SAS hivatalos születésnapjának minősül, s ennek megfelelően ünneplik is.
1942 januárjában Stirling soron kívül megkapta az őrnagyi, „Őrült Paddy” Mayne a századosi rendfokozatot, februárban pedig mindketten a DSO (Distinguished Service Order) kitüntetés birtokosai lettek. Az előléptetési ünnepségen mindketten hosszú perceken át duruzsoltak Auchinleck tábornok fülébe, hogy nekik az lenne az igazi elismerés, ha engedélyezné a létszámbővítést. Hogy az érveik hatottak, vagy a generális idegei egyszerűen nem bírták tovább a folyamatos gyűrődést (ilyen szempontból főleg Mayne kapitány tett ki magáért, akinek egyik jellegzetessége az volt, hogy ha nagyon felhergelte magát, olyan északír akcentusra váltott, amit egy belfasti nyelvjáráskutató se bírt volna értelmezni), szóval nem tudni, mi győzte meg Auchinlecket, de tény, hogy februárban negyven új ember kiválasztására és felvételére kaptak engedélyt, illetve – ugyanabban a hónapban – ötven ejtőernyőst is hozzájuk rendeltek de Gaulle szabad franciái közül.
A kiteljesedés
Logisztikai szempontból is jelentős javulás következett be: az elsők között kaptak a speciálisan módosított, kifejezetten sivatagi körülményekre átalakított Willys MB típusú terepjárókból, s ily módon függetleníteni tudták magukat a LRDG-csoportoktól, akik egészen addig kvázi úr- és idegenvezetői feladatot látták el mellettük: rajtaütések után ők szedték össze az életben maradt SAS-tagokat és ők vitték vissza őket a bázisra.
LRDG: Long Range Desert Group, a britek speciális harcászati felderítő egysége a második világháborús észak-afrikai hadszíntéren. Legfőbb specialitásuk a sivatagi körülmények tökéletes ismerete volt, ami sokáig megkerülhetetlenné tette őket minden olyan akció során, amire az Algéria és Egyiptom közötti pár millió négyzetkilométeren került sor.
A terepjárók segítségével új értelmet kapott a „hit and run” (üss és fuss) szakkifejezés, hiszen most már az SAS tényleg megtehette, hogy abszolút autonóm és egyben kiszámíthatatlan módon jelent meg a sivatagban, lecsapott, robbantott, lőtt, aláaknázott, majd (az elemi polgári és katonai udvariasság minden szabályára fittyet hányva) köszönés nélkül, de annál gyorsabban távozott is a helyszínről.
Másik nagy újdonság a Special Boat Section (Különleges Hajós Részleg) létrehozása volt. Ezt az alegységet első körben 8, majd 16, később 24 harci búvár alkotta, s kifejezetten vízi, illetve víz alatti műveletekre szakosodtak. Az SBS segítségével ’42 tavaszától az SAS már nem csak a homoktengerben, hanem az igaziban is elemében érezhette magát. A Földközi-tenger számos olasz és német hadikikötője sínylette meg váratlan látogatásaikat. 1942 júniusában hajtották végre az első komolyabb haditettüket, amikor tengeralattjáróval a németek által megszállt Kréta vizeire szállították őket, ahonnan gumicsónakokkal szálltak partra Heraklion mellett, felrobbantva 21 ellenséges repülőgépet (Albumen fedőnevű hadművelet).
Az SBS 1941-ben (Fotó: The Telegraph)
A Special Boat Section-ből nő ki később az SAS vízi testvérszolgálata, a Special Boat Squadron, illetve a Special Boat Service, amely ma már teljesen független az SAS-től, de a közös örökséget eszük ágában sincs megtagadni.
A ’42-es év nyara amúgy is a repterek jegyében telt: június 13-án Martubánál csaptak le, július 7-én a Bagysh melletti repülőgép-javító komplexumot repítették a levegőbe, július 26-án Sidi Haneish-nél tettek helyrehozhatatlanul tönkre negyven darab Ju-52-es gépet, kereken 4 (igen: négy!) perc alatt. A rajtaütés professzionalizmusát mi sem mutatja jobban, mint az egyenleg: miközben a már említett gépek mellett 18 német őrt is kivontak a forgalomból, felrobbantottak két üzemanyag- és egy lőszerraktárat, ők két halottal, egy sebesülttel és két szétlőtt saját terepjáróval megúszták az akciót.
Napestig folytathatnánk a megtámadott repterek és a felrobbantott repülőgépek felsorolását, de rengeteg még a mesélnivaló, úgyhogy ugorjunk 1942 végére.
Az immáron combos zászlóaljnagyságúra nőtt SAS novemberben már kereken 600 főt számlált, akiket négy századba soroltak, amelyeket az ábécé betűivel jelöltek: az A század briteket, a B főként görögöket tartalmazott (októberben ugyanis csatlakozott hozzájuk a hellének Ιερoς Λoχος, vagyis Szent Csapat elnevezésú különleges alakulata, akiket legendás parancsnokuk, Krisztodulosz Tszigantesz ezredes vezetett), a C-ben voltak a már említett francia kommandósok, míg a D század az SBS-t jelentette. Rajtuk kívül meg kell még említenünk a közvetlen parancsnoki alárendeltségben működő Különleges Kihallgató Csoportot (Special Interrogation Group), melynek olyan önkéntesek voltak a tagjai, akik anyanyelvi szinten beszélték a német nyelvet, s kifejezetten az volt a feladatuk, hogy az akciók során elfogott és életben hagyott németekből kinyerjék a lehető legtöbb információt. Ha ehhez még hozzáteszem, hogy ennek az alegységnek olyan, általában zsidó származású katonák és civilek voltak a tagjai, akiknek családját Adolfék rezsimje semmisítette meg, könnyen el bírjuk képzelni, hogy az általuk irányított kihallgatások során nem igazán elégedtek meg a klasszikus jogállami válasszal, miszerint „nem mondok semmit az ügyvédem jelenléte nélkül”.
Az 1943-as év
Az új év elég rosszul kezdődött az SAS-nek, s amikor ezt mondom, elsősorban nem arra gondolok, hogy nagyon másnaposak voltak a szilveszteri bulik után. Rommelék, illetve a pár héttel korábban az 5. Panzer-Armee élére kinevezett Hans-Jürgen von Arnim vezérezredes legényei elég rendesen megalázták a Tunéziában állomásozó szövetségeseket, ami azzal is együtt járt, hogy az Afrika Korps morálja kezdett magasabbra, az SAS-é pedig alacsonyabbra beállni. Márpedig az elmúlt ötezer évben minden katonai vezető tudta, hogy a harci morál néha fontosabb, mint az elsőosztályú felszerelés és a napi 4000+ kalória együttvéve.
A visszaesésnek keserű következményei voltak. Az SAS által végrehajtott bevetések egyre kevesebb eredménnyel jártak, egyre magasabbak lettek a veszteségeik (’43 nyarára már csak 9 fő volt életben az originalok közül), s a kudarcok közül is kiemelkedett egy olyan esemény, ami lélektanilag majdnem a padlóra küldte őket: ’43 januárjának végén a németeknek sikerült elfogniuk magát David Stirling alezredest, az élő legendát, az SAS alapító atyját és felkent parancsnokát.
Ez a cikk nem Stirlingről szól, ezért csak röviden arról, hogy a továbbiakban hogyan alakult a sorsa: a németek elfogták tehát, majd egy észak-olaszországi hadifogolytáborba, a Campo 5-be küldték. Innen háromszor is megszökött (az olasz őrség legnagyobb dicsőségére), de mindháromszor ismét elfogták, majd miután a németeknek tele lett a zsákjuk a talján szövetségesekkel, átszállították a Lipcse melletti Colditz-ban található különleges börtönbe, amelyet kifejezetten az ilyen szökdösős hajlamú, javíthatatlan brit és amerikai tiszteknek tartottak fenn. Innen már csak a háború végeztével, 1945-ben szabadult. A háború után sem tudott megülni a fenekén, de erről egyszer talán majd külön cikkben fogok beszámolni. Stirling 1990-ben, alig tíz nappal a 75. születésnapja előtt odahaza, Skóciában hunyt el, immáron lovagként.
Parancsnokságának bő egy éve alatt az SAS több, mint 300 (más források szerint 400-nál is több) ellenséges repülőgépet, 250 egyéb harci járművet (köztük számos hadihajót) és több tízezer hordónyi üzemanyagot semmisített meg, esetenként napokra és hetekre lekötve több ezer ellenséges katonát. 1941 novemberétől 1943 februárjáig körülbelül 1800 német és 300 olasz katonát vontak ki örökre a forgalomból, mialatt hozzávetőlegesen 320 saját embert veszítettek, beleszámítva a görög és francia hősi halottakat is.
David foglyulejtése után helyettese, Paddy Mayne és bátyja, William Stirling vették át az akkor már 1st SAS Regiment-nek nevezett különlegesek irányítását. Áprilisban átszervezték őket (az SBS-t ekkor választják le róluk), s az immáron „profiltiszta”, 250 fős szárazföldi egység új, igaz, csak átmeneti nevet kapott: innen kezdve ők a Special Raiding Squadron (SRS, vagyis Különleges Rajtaütési Század). Otthagyták Afrikát, mert a sürgős teendők Szicíliába szólították őket. William májusban megszervezte a 2nd SAS Regiment-et, ugyanazokkal a feladatokkal, mint amilyenekkel a nemrégiben átnevezett előd rendelkezett.
Ne, ne kérdezzék, hogy mi értelme volt az eredeti (egyes) SAS-t átnevezni, ugyanakkor egy hónappal később létrehozni egy másik ezredet, ugyanezen a néven. A felső katonai vezetők agyában logikát keresni néha ugyanakkora kihívás, mint húst találni a parizerben, vagy gyümölcsöt a buborékos üdítőkben.
1943 júliusában megkezdődött a Husky fedőnevű hadművelet, vagyis a szövetségesek szicíliai partraszállása. A 2nd SAS egyik százada Passarónál ütött rajta egy német-olasz parti ütegen, egy másik csoportot egyenesen az Etnára dobtak azzal a feladattal, hogy a német-olasz hátországban szabotázscselekményeket hajtsanak végre. Ezalatt az SRS – micsoda meglepetés! – dettó ugyanilyen akciókban jeleskedett Messina, Palermo és Catania körzeteiben.
Miután a szigetet felszabadították, az amerikai-brit erők hátrahagyták Szicíliát és elkezdték menetelésüket végig az olasz csizmán, észak felé. Itt vetették be először a később híressé vált négyfős csoportokat: William Stirling ugyanis, már-már tudományos alapossággal elemezve több száz különleges műveletet bebizonyította, hogy ez a létszám az ideális az ellenség hátában végrehajtott akciókra. Nem volt könnyű dolga, mert a Különleges Erők Főparancsnoksága, élén Roderick McLeod dandártábornokkal, aki nagyszerű lövészkatona volt, de nulla különleges műveleti tapasztalattal rendelkezett, nem igazán érezte a különbséget a klasszikus kommandók és az SAS között.
Anélkül, hogy túl mélyen belemennék az elméletbe, pár szóban azért felvázolom Bill Stirling erre vonatkozó teóriáját. Nos, szerinte a katonai kommandó elsődleges feladata (a fő erők előtt járva) mintegy utat törni ezeknek: partraszálláskor az első csónakokban vagy repülőgépeken utazva előkészítik és kijelölik a terepet a gyalogságnak, a tüzérségnek és a légierőnek, pár órával, esetleg egy-két nappal a derékhad megérkezése előtt. Ezzel szemben az SAS elsősorban az ellenség hátában tevékenykedik, ahová napokkal vagy akár hetekkel a tervezett ütközet előtt dobják le őket, ha kell, akár civilben vagy ellenséges egyenruhában, s nem csak a fegyverekre támaszkodnak, hanem a lélektani hadviselés módszereit is alkalmazzák (megtévesztés, dezinformáció, bomlasztás, stb).
Röviden, velősen és talán egy kicsit leegyszerűsítve: a kommandó ott támadja meg az ellenséget, ahol az a legerősebb, míg az SAS ott, ahol a leggyengébb. A kommandó a sebész, amelyik csonkolja a végtagot, az SAS pedig az akupunktúra-specialista, aki egyetlen tűszúrással megbénítja a kart. Mindkettőre szükség van, de minek vágni, ha szúrhatok is?
1943 végén az SRS-t visszanevezték 1st Special Air Service-re, majd összevonták a 2nd SAS-szel, visszavitték őket Nagy-Britanniába és létrehozták a Special Air Service Brigade-et. Ehhez (a két brit SAS-ezreden kívül) továbbra is hozzátartoztak a franciák (3rd SAS és 4th SAS néven), továbbá – új fiúkként – egy belga kommandós század (5th SAS). Az új dandár a kelet-angliai Chelmsfordban kapott főhadiszállást, s innen számítva a Frederick Browning altábornagy irányítása alatt levő 1st Airborne Corps-hoz tartozott, akárcsak az összes brit deszantos egység, ideértve az ejtőernyősöket is.
Az 1944-es év
A nagy partraszállás tervezése elkezdődött, s nem meglepő, hogy az SAS-re komoly feladatok vártak. Fentebb már esett szó a William Stirling és Roderick McLeod közötti szakmai véleménykülönbségekről. Nos, a D-Day közeledtével ezek méginkább elmélyültek. A tábornok ugyanis az ejtőernyősökkel együtt küldte volna harcba a teljes SAS-t, s azzal a fő feladattal bízta volna meg őket, hogy a frontvonalban harcoló németek hátába ledobva őket vágják el ezeket a hátországi utánpótlástól, s biztosítsák a partraszállási szakaszok oldalszárnyait. Bill hiába magyarázta, hogy egyrészt az emberei nem erre vannak kiképzeve, másrészt pedig a világ legképzettebb különlegesei sem tudják megakadályozni mondjuk száz, egyenként 23 tonnás Panzer IV-es csatlakozását a frontvonalon harcolókhoz, és nem tudják érdemben felvenni a harcot a 21. Panzerdivision húszezer emberével. McLeod hajthatatlannak mutatkozott, s erre Stirling megtette az egyetlen korrekt lépést, amit ilyenkor egy katonai parancsnok megtehet: magában csendesen elküldte az összes tábornokot melegebb éghajlatra, fennhangon pedig tisztelettel kérte felmentését a 2nd SAS parancsnoki beosztásából.
Noha lemondását elfogadták (Bill a háború további részében minisztériumi irodákban káromkodott csendesen), a lépés sokakat elgondolkoztatott, s amikor két napra rá a másik ezredparancsnok (régi cimboránk, Paddy Mayne) egy tábornoki kihallgatás során ugyancsak kilátásba helyezte a lemondását, a legfelsőbb szint beadta a derekát és az SAS-nek olyan feladatokat adtak, amikre ezeket a srácokat kitalálták: mélyen Franciaországba dobták le őket, ahol a Résistance-szal közösen törtek rengeteg borsot az amúgy is roppant ideges németek orra alá.
Paddy Mayne a saját lemondásán kívül mást is kilátásba helyezett, de ezt (a médiatörvény előírásaira tekintettel) most nem fogjuk részletezni. Paddy szerencséjére az ír akcentus miatt mondanivalója nem volt kristálytisztán érthető (máskülönben lazán kapott volna egy lefokozást és 5 év katonai fegyházat elöljárók súlyos megsértése miatt), de a szenvedély átjött a torokhangokon és a félig elnyelt mássalhangzókon.
A háború hátralevő hónapjaiban az SAS folyamatosan cseszegette a visszavonuló németeket: hidakat és vasúti átjárókat robbantott fel, partizánokat és más ellenállókat szabadított ki a fogságból, vonatokat siklattak ki, veszélyes helyzetbe került szövetséges hírszerzőket menekítettek ki a még német uralom alatt álló európai országokból, üzemanyagraktárakat és lőszerlerakatokat semmisítettek meg, német főtiszteket raboltak el és juttattak el a módszeresen előrenyomuló amerikai és brit csapatok hírszerzőinek kezébe, fegyverekkel látták el az ellenállókat, „célzott kiiktatási műveletek” során ellenséges tábornokok, Gestapó-tisztek és ügynökök, valamint más kollaboránsok nyakát vágták el, egyszóval tették a dolgukat.
Az SAS Jeepje 1944. november 18-án a németországi Gelsenkirchen mellett (Fotó: Wikipedia)
A háború vége
A német fegyverletételt követően is akadt tennivaló bőven. Ott volt például a Norvégiában rekedt és állig felfegyverzett, közel 300 ezer német katona, akikkel mégiscsak kellett kezdeni valamit. Hát kezdtek is: a helyszínre utazott a két brit SAS ezred (összesen 845 fő, Mike „Mad” Calvert dandártábornokkal, az új parancsnokkal az élen), akik az Apostle fedőnevű művelet keretein belül, nem egészen három hónap alatt úgy megszervezték a több, mint negyedmillió német katona lefegyverzését, elsődleges azonosítását és hazaszállítását, hogy egyetlen lövés sem dördült.
És akkor az első rész végére ismét egy kis statisztika: a partraszállástól a német kapitulációig eltelt 11 hónap alatt, nyugat-európai műveletei során az SAS 2088 németet, olaszt, valamint ezekkel kollaborálót tett el láb alól (köztük 18 tábornokot), 7733-at sebesített meg, 4784-et ejtett közvetlenül foglyul, s több, mint 18 ezer ellenséges katona megadását idézte elő közvetett módon. Több, mint 700 harci járművet semmisített meg (köztük közel száz repülőgépet és 140 harckocsit), 37 katonai vonatot siklatott ki, hat repülőteret tett használhatatlanná, tizennyolc nagyobb és kábé ötven kisebb hidat repített a levegőbe.
A serpenyő másik tányérja: 278 saját halott, ötszáznál is több sebesült. Ahogy mondani szokás: a számok nem hazudnak.
1945 őszén, számos – nem-konvencionális hadviselésre kiképzett – brit alakulathoz hasonlóan az SAS-t is feloszlatták. A franciák és a belgák hazamentek, a két brit ezredtől pedig októberben vettek búcsút. Az akkori brit politika és hadvezetés a békekötést követő mámoros időszakban úgy gondolta, hogy ilyen típusú alakulatokra Őfelsége kormányának soha többé nem lesz szüksége.
A jövő héten innen folytatjuk és megnézzük, miben tévedtek.
