2018. október 21. vasárnap Orsolya
Menü

Az a tiéd, amit oda tudsz adni - interjú Spányi Antal megyéspüspökkel

Az a tiéd, amit oda tudsz adni - interjú Spányi Antal megyéspüspökkel
Spányi Antal megyéspüspök, a Katolikus Karitász elnöke (Fotó: Kiss László)

Rekordmennyiségű adományt gyűjtött idén a Katolikus Karitász, múlt héten pénteken pedig az Öreghegyi Plébánián ezeket az élelmiszercsomagokat átadták azoknak a családoknak, akiknek segítségre, támogatásra van szükségük. Húsvét kapujában is felvetődik a kérdés: áldozatot jelent-e adni, és hogyan tudunk jól adni? Spányi Antal megyéspüspök, a Katolikus Karitász elnöke szerint a karitatív szolgálat nem egy választható lehetőség, hanem az egyházhoz alapvetően hozzátartozik. Ha az egyház ezt a területet elhagyná, akkor önmagát tagadná meg és Krisztustól szakadna el.

– Mit gondol, mi eredményezte azt, hogy idén rekord mennyiségű adomány gyűlt össze?

– Biztos múlik a kommunikáción is, de azt gondolom, a siker kulcsa az lehetett, hogy – minden borúlátás ellenére -  az emberek egy részének több a pénze, és ebből többet tudnak adni, és hála Istennek tudják, hogy adni is kell, nem maguknak kell mindent megtartani. Ugyanakkor azt látom, hogy az egyházban egy olyan partnert látnak, akiben megbízhatnak. Így történt, hogy idén összeadtak százkilencvenezer kilogramm élelmiszert, ami hatalmas mennyiség! Nagyon érdekes, mintha azt a régi-régi egyházi tanítás igazságát látnánk ma is, ami azt mondja: a gazdagoknak a többlete a szegényeknek a hiánya. Az Isten nekem adta a lehetőséget, hogy adhassak, a másiknak pedig az elfogadás, a hála kegyelmét.

– Talán az lenne a normális, hogy az adakozás, a többlet átadása teljesen természetesen beépülne a háztartások mindennapi rutinjába. Annak idején Prohászka püspök volt, aki divatba hozta az adományozást a tehetős családok körében.

– Prohászka az első volt Magyarországon, aki az adományozást intézményesíteni próbálta. Ő fordította le magyarra azokat a pápai szociális enciklikákat, amelyek a társadalmi feszültségekre, a szegénységre és a gazdagoknak a lehetőségeire hívják fel a figyelmet. Egyébként azt hiszem, az adás képessége mindig is megvolt a jószándékú emberekben.

– Mi a tapasztalat: az igazán vagyonos emberek is jótékonykodnak?

– Mi nem tartunk számon ilyen adatokat, a jótékonykodás sokszor névtelenül zajlik. De az a tapasztalat, hogy a középréteg ad legtöbbet, azok, akik tisztességben meg tudnak élni, de akad még valamennyi, amit továbbadhatnak. De van olyan is, aki abból a kevésből ad, amije van. Én olyan családban nőttem fel, amelyik nem volt jómódú. A szüleim az 1950-es években nem a végzettségüknek megfelelő munkát kaphatták, a mi sorsunk is olyan volt, mint nagyon sok magyar családnak a sorsa, nehézségekkel, nélkülözésekkel. De arra emlékszem, hogy vasárnap a nagyobb testvéreimnek mindig ki kellett vinni a néhány házzal odébb lakó, nehéz sorban élő özvegyasszonynak az ebédet. Nem volt ez könnyű feladat, mert a néni nemcsak szegény volt, de nem is tudott magáról úgy gondoskodni, ahogy kellett volna: rendetlenség volt, kellemetlen levegő. Mégis természetes volt, hogy gondoskodunk azokról, akik rászorulnak a segítségre, mert annyi azért van, amit meg tudunk osztani.  Régen a szegény emberek sem hagyták a koldust éhesen – gondoljunk csak Arany János költeményeire.

Az a tiéd, amit oda tudsz adni - interjú Spányi Antal megyéspüspökkel

A gondoskodás megfizethetetlen (Fotó: Kiss László)

– Az áldozat szépségét talán egymás segítésében lehet megtalálni. Közhely, mégis olyan könnyen elfelejtjük, hogy milyen jó adni.

– Régen nagy dolog volt, ha valaki banánhoz jutott a zöldségesnél. Mindig ment a trükközés: „Egy kiló helyett adjon másfelet, betegnek viszem!” Állt a kilométeres sor, aztán amikor elfogyott a banán, mehettek banán nélkül haza azok is, akik előtte órákig sorban álltak. Ha banánhoz jutottál, akkor viszont eldönthetted, hogy megeszed egyedül egy sötét sarokba bújva, tömöd magadba, hogy minél hamarabb bent legyen, nehogy valaki meglássa és kérjen belőle, vagy odaadod a felét, esetleg a harmadát valakinek, kóstolja meg ő is. Nem adhatok mindenkinek, de megoszthatom valakivel. Ekkor aztán szépen, nyugodtan leülhetünk, megehetjük. Ekkor te is örülsz, meg a másik is, és már nem csak a banánnak, hanem annak is, hogy a barátod is örül, és ennek te vagy az oka. Az a tiéd, amit oda tudsz adni. Amit az ember nem tud odaadni, annak a rabjává válik.

– Az egyháznak van egy szigorú erkölcsi rendje, és van az ember, aki nem biztos, hogy ezt a rendet el szeretné elfogadni. Van határa a segítségnek?

– A régi világban, az Ószövetség világában az számított testvérnek, akivel ugyanabban hittek. Annak, akivel egy közösségbe járok, kötelességem segíteni, aki viszont „idegen”, az vessen magára. Így van ez ma például a muszlim világban.  Jézus volt az első, aki nyitott, és hovatartozástól függetlenül hirdette a szeretetet, és parancsba adta mások segítését. Nekünk nem azt kell nézni, hogy mit hisz vagy mit nem hisz valaki, hanem azt, hogy bajban van-e vagy nincs. „Ha ellenséged szamara összerogy a teher alatt, akkor ne menj el mellette, hanem segíts neki” – olvassuk a Bibliában.

– Nem könnyű eldönteni, ki van bajban, és azt sem, hogyan segítünk jól.

– Alaptézis, hogy ha valaki éhezik, annak nem halat kell adni, hanem meg kell tanítani halászni, mert akkor megoldottam az életét. Erre nagyon szép példákkal találkoztam a magam életében is. Volt egy nagyon rendes, tisztességes ismerősöm, aki valahogy sohasem jött ki a fizetéséből, és mindig jött, hogy kölcsönkérjen. Persze az ember ad, hiszen láttam, hogy nem rosszra költi el a pénzt, de egy idő után elkezdtem a megoldáson gondolkodni. Kiderült, hogy egy állami gondozottról van szó, aki nem tudta, hogyan kell főzni, mert nyilván az intézetben odatették elé a kész ételt. Amikor például a kisgyereke megkívánta a szilvás gombócot, akkor elmentek a boltba, és vásároltak egy zacskó mirelit gombócot, és így tettek minden étellel. Amikor sikerült odatenni mellé egy önkéntes „pótnagymamát”, egy nyugdíjas pedagógust, akkor fölismerte, és elfogadta, hogy másképp is lehet, hogy jóval olcsóbban meg lehet ugyanezeket az ételeket főzni. Megtanulta az életvezetés különböző praktikáit, és kiderült, hogy így már kijönnek a havi fizetéséből. Soha többé nem kért pénzt, mert megtanulta beosztani. Hálát adtunk érte, hogy sikerült megtanítani „halászni”, vagyis önmagáról gondoskodni. Azóta is tudom, mi van vele, és látom, hogy tökéletesen működik a családja. Fontos dolog, hogy nem az a szegény, aki magát annak mondja, nem azon kell feltétlenül segíteni, aki tartja a markát, hanem azt, aki igazán rászorul – ezt meg kell nézni. A Karitász egyik feladata, hogy környezettanulmányt végezzen, és felmérje, mire van valójában szükség.  

– Szép példa erre a fajta segítségre a vetőmagprogram.

– Az embereket egy másféle látásmódhoz segítjük. Nem csak éppen egy adott problémát oldunk meg, hanem eggyel tovább is tudunk lépni. Nem azt mondom, hogy vesd el a magot, majd aztán szedd le nyáron a zöldbabot, hanem megmutatom neki, hogy „látod, ezt így is lehet, és ha okos vagy, akkor jövőre már tudsz magadon segíteni”.  Az egyházmegyében több millió forintot fordítunk arra, hogy vetőmagokat vásároljunk, és átadjuk olyan családoknak, akikkel utána kapcsolatban vagyunk, és segítjük őket a kiskert kialakításában, abban, hogy hosszú távon is gyümölcsöt hozzon az elvetett mag.
 
Az adományozás legegyszerűbb módja a telefonhívás: a katolikus karitász 1356-os adományvonalának hívásával 500 Ft támogatást adhatunk a rászorulóknak!

Ajánlott cikkek

Szólj hozzá!

Most olvassák

Galéria

Ez van

A hét embere

Eseménynaptár