Castro vs. JFK: amerikai fiaskó a Disznó-öbölben
Castro vs. JFK: amerikai fiaskó a Disznó-öbölben
Castro vs. JFK: amerikai fiaskó a Disznó-öbölbenAz 1959 legelején hatalomra került forradalmi kubai kormány (ne féljünk a szótól, Castróék a szó szoros, nyelvtani és politikai értelmében is forradalmárokként kezdték), tehát az akkor még csak szárnyait bontogató, de a szovjetekkel és a kommunista tömbbel már kacérkodó ideológiájú Havanna a kezdetektől zavarta Washingtont. A dominóhatástól tartva a Fehér Ház 1960 tavaszán végre rábólintott a CIA egyre vadregényesebb tervére. Ez arról szólt, hogy kubai emigránsokat kell kiképezni és felfegyverezni, akik majd az amerikai hírszerzés legfrissebb információira, illetve a US Navy hajóira támaszkodva partra szállnak, és napok alatt elsöprik a „szakállasok” diktatúráját.
Konspirációból elégtelen
Az Eisenhower által aláírt elnöki utasítást az 1961 januárjában őt váltó John F. Kennedy is a magáénak érezte. A Floridában szép számban lődörgő és munkanélküli menekültek kiképzése részben az USA-ban, részben pedig a kubai földrajzi és éghajlati viszonyokat tökéletesen lemodellező Guatemalában és Nicaraguában zajlott. És ennél a pontnál el is érkeztünk a CIA első hibájához: az amerikaiak nem számoltak azzal, hogy Castróék elhárítása már beépült a disszidensek közé és a cserfes szájú kubai emigráció bizony nem tudott titkot tartani. Főleg a napi kiképzést követően váltak szószátyárrá, amikor egy magára valamit is adó karibi ember két koktél között annyira imád pletykálni és jól értesültségét fitogtatni.
Előkészítésből elégtelen
A második és harmadik hiba az amerikaiak önáltatása, valamint forrásaik megbízhatatlansága, illetve ellenőrizetlensége volt. A főleg a kubai diaszpórából származó informátoraik leginkább saját vágyaikat öntötték szavakba, amikor arról jelentettek, hogy a kubai nép csak a szikrára vár és olyan mérvű a Castróval szembeni belső ellenállás, hogy a partraszállók napokon belül átvehetik az ország irányítását. A CIA ebben reménykedett, tehát meglehetősen szakmaiatlanul, habozás nélkül el is hitte ezeket a híreket. A valóság ettől gyökeresen eltért: az átlag kubaiak döntő hányada akkor még tisztelettel tekintett az új rendszer vezetőire, akikben népfelszabadítókat és nem diktátorokat látott.
Fidel Castro egy tankból figyeli a csatateret (Fotó: TBO.com)
Bombázásból elégséges
A CIA által felajánlott öt potenciális partraszállási helyszín közül 1961 márciusában az alig két hónapja hivatalban levő JFK választása a Havannától 150 kilométerre délkeletre található Disznó-öbölre és környékére esett. A legendás dél-amerikai szabadságharcosról elnevezett „Zapata Művelet” 1961. április 15-én reggel hat órakor kezdődött, amikor nyolc amerikai, megtévesztésül a kubai légierő felfestését viselő bombázó megtámadta a környék három repülőterét. Az okozott veszteségek közepesnek mondhatók: pár, többnyire használaton kívüli repülőgép felrobbanása és mérsékelt anyagi károk fémjelezték az előkészítő akciót.
A félrevezetett nagykövet esete
Az események után pár órával a kubai elhárítás megragadta az alkalmat és több ezer, ellenzékinek tartott személyt őrizetbe vettek és az előre felkészített táborokba internálták őket. Az ENSZ-ben a havannai külügyminiszter magyarázatot követelt, mire az amerikai nagykövet szemrebbenés nélkül letagadta hazája bármiféle érintettségét, kubai belpolitikai leszámolásnak minősítve a történteket. Később, amikor a nagyvilág számára is nyilvánvalóvá vált a washingtoni ujjlenyomat, ugyanilyen határozottsággal azt mondta: bocs, előzőleg tévesen informáltak.
Hajó hajó hátán
Április 16-án a „Kubai Expedíciós Erő” megérkezett a tengeren kijelölt gyülekezési ponthoz. Éjfél után, egy rövid eligazítást követően nyolc szállítóhajóval és mintegy 1600 kubai emigráns fegyveressel elindultak a Disznó-öböl felé. Biztosításukra, illetve a már előzetesen sikeresnek beharangozott partraszállás támogatására a kubai felségvizek határán az amerikai haditengerészet kéttucatnyi hajója várakozott.
A Disznó-öböl az invázió után (Fotó: foxnews.com)
Véres bohózat
Az események azonban tragikomédiába illően alakultak. Több motorcsónak annyira megrongálódott a megfelelően fel nem derített korallzátonyok miatt, hogy hadianyagostól elsüllyedtek. Az ejtőernyővel ledobott „különleges zászlóaljat” eredeti célpontjától távol sodorta a szél, ráadásul a felszerelést hordozó ejtőernyők egy része fennakadt egy olyan erdő fáin, amelyről a felderítés nem tájékoztatta a művelet irányítóit. Rövid idő elteltével a kubai légierő és parti őrség is megjelent és az egyik amerikai hajót húsz perc alatt a tenger fenekére küldték, több szakasznyi partraszálló pedig eltévedt a sziklák között, mert rossz térképeket kaptak… Ugye nem kell folytatnom?
Kudarc és káosz
A csatározások ennek ellenére három napon keresztül folytatódtak. Egyre több kubai reguláris alakulat érkezett a körzetbe és az emigránsok egyre kétségbeejtőbb helyzetbe kerültek, mígnem április 19-én elkezdődött a havannai csapatok harapófogójába került túlélők kimentése, melyben a környéken hatalmas számban megjelent amerikai felszíni hajók és tengeralattjárók vettek részt.
A veszteséglista
A Disznó-öböl egyenlege vegyes, hiszen mindkét fél minimalizálta a saját veszteségeit és maximalizálta az elleségét. Az objektívnek mondható semleges elemzők utólag mintegy 2-3 ezer Castro-párti halottról és körülbelül két-háromszáz megsemmisített partraszállóról tesznek említést. A kubai hadsereg 1200 hadifoglyot ejtett, akiket később amerikai traktorokért és más mezőgazdasági gépekért cserébe visszaadtak az USA-nak. Az amerikaiak által kimenekítettek száma nem érte el az ötvenet.
John F. Kennedy és felesége, Jackie a kubai invázió vezetőivel 1962. december 29-én (Fotó: Rossia.org)
A következmények
A megakadályozott invázió hatásai röviden: a Disznó-öbölbéli győzelmet követően Kubában folytatódtak a letartóztatások és a kivégzések, emberjogi szervezetek állítása szerint az eseményeket követő egy évben mintegy 800 személy állt a kivégzőosztag elé. A Castro-rezsim bekeményített, Moszkva és Havanna közeledése felgyorsult, akárcsak a szovjet–amerikai távolodás, ami a másfél évvel későbbi kubai rakétakrízisben csúcsosodott ki. A CIA-nál pedig megvonták a vállukat és biztosan azt mondták: csak az nem hibázik, aki nem dolgozik…
