2017. november 23. csütörtök Kelemen
Menü

A Soós János: így lett a fenegyerekből elismert citerakészítő

A Soós János: így lett a fenegyerekből elismert citerakészítő
Soós János (Fotó: Horváth Reni)

A Facebookon elém került egy felhívás: „Mert jót tenni jó! Segítsünk közösen! A fotón látható 3 darab Népi Iparművészeti Alkotásnak minősített hangszert olyan gyermekeknek szeretném adományozni, akik már citeráznak, de anyagi körülményeik nem teszik lehetővé, hogy saját hangszerük legyen. A gyermekek kiválasztásában és a hangszerek eljuttatásában a Baptista Szeretetszolgálat, illetve Böjte Csaba testvér lesz segítségemre. A javaslatokat a gyermekek nevével, illetve pontos elérhetőségével együtt 2017-03-01-ig várjuk.” Aláírás: Soós János.

Alig hittem a szememnek: Soós Jani? Általános iskolában osztálytársak voltunk, és ezer éve nem hallottam róla! Mivel érdekelt ennek a különös, szép felajánlásnak a folytatása, felhívtam, hogy ezen a héten az ő történetét mutathassam be.

– Hogyan terjedt ennek a nagylelkű adománynak a híre?

– Ezt a pár sort egyszerűen feltettem saját Facebook-oldalamra, és rövid idő alatt 1450 megosztást kapott. Márciusra 317 gyerek neve és élettörténete jutott el hozzám. Tudod, nem vagyok egy nyámnyila ember, de ezeket a leveleket olvasva nagyon magam alá kerültem: olyan élettörténetek, sorsok tárultak elém, amikre nem voltam felkészülve. Ezért úgy döntöttem, megduplázom a felajánlott hangszerek számát, így már 6 kis nebulónak lehet saját hangszere. A citerák készítése közben egyfolytában azok az emberi sorsok jutottak eszembe, amelyeket megosztottak velem, így 8, majd 22 hangszert készítettem. Elmondhatom, hogy rövid hangszerkészítői pályafutásom alatt 82 hangszert készítettem hátrányos helyzetű gyermekeknek.

– Miért éppen őket választottad?

– Mi négyen voltunk testvérek, édesapámnak három munkahelye volt, hogy el tudjon tartani minket, édesanyám sokat betegeskedett. Megvolt mindenünk, de sok mindenre esélyem sem volt. 12 évesen például elmentem nyári munkára egy sírköves mellé dolgozni, hogy új nadrágot vehessek magamnak… Pontosan tudom, hogy mit jelent a zene, a népzene a gyerekeknek: megtartó erő, amitől fejlődnek lelkükben, szellemükben egyaránt.

– Te afféle fenegyerek voltál a suliban, akiről azért tudtuk, hogy helyén van a szíve…

– Mindig próbáltam segíteni a gyengébbeknek, de ez az igyekezetem általában balul sült el. Mondok egy tipikus példát: hatodikban megvédtem egy vézna fiút a nyolcadikosoktól (cselgáncsoztam, súlyt emeltem, elég izmos kiskölyök voltam). De az ügyeletes tanár csak a végkifejletet látta: vagyis azt, hogy verem a nyolcadikosokat. És hogy megakadályozzon ebben, felkapott a közelben egy falnak támasztott zászlórudat, és úgy hátba vágott vele, hogy az eltört a hátamon. „Ez nem lehet igaz!” – gondoltam. Amikor a sokadik ilyen esetnél jársz, és azt tapasztalod, hogy elkönyvelnek valaminek, akkor egy idő után megvonod a vállad: „Ha így látod, akkor jó, legyek ilyen.”

Ezután előfordult, hogy nyíltan szembefordultam a tanárokkal. Ez odáig fajult, hogy Zsuzsa néni, az iskola gyámügyese javaslatot tett arra, hogy kiemeljenek a családomból. Ekkor láttam elérkezettnek az időt, hogy iskolát váltsak, és a Vorosilovgrád ltp-i (vagy más néven vízivárosi) általános helyett egy másik helyen végeztem el a 7-8. osztályt. A történet érdekessége, hogy később, amikor a Los Andinos együttessel Sopronban játszottunk, a koncert végén az előbb említett Zsuzsa néni megvárt, és azt mondta: „Jani, ne haragudj. Jó ideje követem a pályafutásodat, és nem gondoltam, hogy ennyi minden van benned. Amit veled csináltam, azt nagyon sajnálom, bocsánatot kérek.” – átölelt, és akkor megbocsátottam mindent. Ez emberileg nagy dolog volt számomra…

A Soós János: így lett a fenegyerekből elismert citerakészítő

Egy félkész citera (Fotó: Soós János)

– Hogyan indult a citerás pályafutásod?

– Nyolc éves lehettem, amikor a keresztapámtól kaptam egy citerát karácsonyra. Előtte még csak nem is hallottam erről a hangszerről, de voltak rajta húrok, azaz lett egy valódi hangszerem. Szó szerint éjjel-nappal pengettem, így három hét alatt megtanultam eljátszani 4-5 gyermekdalt. Ezt követően, édesapám elvitt a székesfehérvári Tavaszi szél citerazenekar gyermekcsoportjába. Egy év múlva már a felnőtt zenekarban játszottam. Itt ismerkedtem meg Varró Jánossal: az ő játékmódja, zene iránti szeretete és alázatos hozzáállása volt az, ami megfogott. 1986-ban volt egy zenei váltás az életemben, de maradtam a népzenénél. A Los Andinos andoki népzenét játszó amatőr zenekarhoz csatlakoztam gitárosként, mellyel az
1988-as Ki mit tud? közönségdíjasai lettünk. Az Andok zenéje mellett délszláv, illetve magyar népzenével is foglalkoztam.

– De aztán abbahagytad a zenélést.

– Igen… azonban tavaly februárban szólt Tárnok Ákos barátom, a Los Andinos és a Kákics együttes vezetője, hogy lenne egy első világháborús műsor, amiben citeráznom kellene. Jeleztem neki, hogy jó, az időmből kitelik, de van két problémám: 1. Nincs citerám; 2. 25 éve nem nyúltam igazából a hangszerhez. „A citerával ne foglalkozz, mert van az együttesnek. Meglátod, hogy nem felejtettél el semmit, ott van benned minden hang” – válaszolta. Lementem a próbára, tényleg volt citerájuk, nagyon szépen szólt, de mégsem tetszett, mégpedig azért, mert semmi népi jellege nem volt, úgy nézett ki, mint egy asztalosipari termék. Ekkor arra gondoltam, hogy megkeresem az ország legjobb citerakészítőjét, és rendelek tőle két hangszert. Meg is érkeztek rendben, azonban azt tapasztaltam, hogy bár népiesség jegyében gyönyörű kidolgozásúak voltak, no de a hangjuk… Az egyik csilingelt, semmi basszus nem jött ki rajta, a nagyobbik hangszer meg olyan érzést keltett, mintha papírdobozon játszottam volna. Úgyhogy nagyon drágán vettem két falidíszt…

A Soós János: így lett a fenegyerekből elismert citerakészítő

Tárnok Ákos és Soós János (Fotó: Soós János)

– Ahogy ismerlek, eldöntötted: nem próbálkozol tovább, hanem csinálsz egy hangszert.

– Így van: egy héten keresztül fejben tervezgettem, vajon mit hová tegyek, hogy a kívánt hangzást elérjem. A kinézetéről határozott elképzeléseim voltak: mindenképpen lesz rajta tulipán, hiszen népművészetünk legősibb virágmotívuma. Egy citera nem olyan széles spektrumú, mint mondjuk egy gitár. Ha egy citera C-hangra van felhangolva, azzal a citerával nem tudok más hangfekvésben játszani, mert a dallamhúrokhoz igazodnak a kísérő hangok is. Úgyhogy megvariáltam egy kicsit: a citerán normál esetben 14 húr van, én egy 18 húros hangszert álmodtam magamnak. A rezonáns részét, azaz a fedőlapot 1895 és 1910 között épült, bontásra ítélt ház gerendázatából, azaz 100-120 éves fából készítettem. Mivel 2001-ben leukémiát diagnosztizáltak nálam (már teljesen meggyógyultam, túlélő típus vagyok), így eleve alap volt számomra, hogy teljesen vegyszermentes hangszert fogok készíteni. Szedtem zöld diót, a burkából, leveléből préseléssel, főzéssel készítettem olajat. Vörösfenyőből kinyert gyantával, méhviasszal, narancs héjából préselt olajjal gazdagítottam. Így, egy mélyen a rostok közé beszívódó anyagot kaptam, amely nem csupán kellemes tapintásúvá teszi a hangszert, de egyben tartósan páraállóvá is.

– Mit szóltak a többiek?

– Levittem próbára, meghallgatták és azt mondták: „Ez nagyon jó!” Vagyis úgy tűnt, valamit eltaláltam. Más népzenészek is meghallgatták, nekik is tetszett és javasolták, hogy vigyem el a hangszert zsűriztetni. „Jó, legyen” – gondoltam. Tavaly februártól májusig négy hangszert készítettem, így mind a négyet elvittem. Évente kétszer a Hagyományok Házában van zsűrizés, neves szakemberek előtt. Megnézték a hangszereket, s annyira elnyerték a tetszésüket, hogy mindjárt megadták rájuk a „Népi iparművészeti alkotás” elnevezést, majd fotózták, sorszámozták őket. A grémium egyik tagja megkérdezte: „Miért nem zsűriztetett még eddig nálunk egyetlen hangszert sem, kedves János?” Őszintén válaszoltam: ”Mert ezek életem első hangszerei.” Ekkor érezni lehetett, hogy megfagy a levegő, és nem hisznek nekem… Kicsit kellemetlen volt.

– De ezzel nem ért véget a történet…

– Egy hónap múlva kaptam egy telefont a Hagyományok Házából. Egy hölgy hívott és elmesélte, hogy a fotókat nézegetve ráakadt az én citeráimra, és ezek olyan szépek, hogy be kellene nevezni őket a Népi Iparművészeti Remek minősítőre. „Szerintem még nem tartok ott” – válaszoltam. ”Mi másként látjuk. Higgye el, megállnák a helyüket azon a fórumon is.” Hallgattam a jótanácsra, és beneveztük őket, így 2016. szeptember 22-én a citeráim elnyerték a Népi Iparművészeti Remek minősítést.

– Azért ezt hét hónap alatt elérni, nem kis teljesítmény…

– Szerencsés vagyok, mert nagyon rááll a kezem. Boldog vagyok, ha odaállok a gyalupad mellé, bekapcsolom a zenét, és számomra megszűnik a világ. Olyankor csak az alkotás számít. A Vorosilovgrád lakótelepi általános iskolának köszönhetek egy nagyon jó barátot is. Hozzám hasonló rossz kölyök volt Pavelcze László, aki ma már a Baptista Szeretetszolgálat nemzetközi vészhelyzet-kezelési igazgatója – ő segített célba juttatni az ajándékokat.

A Soós János: így lett a fenegyerekből elismert citerakészítő

Készül a citera (Fotó: Soós János)

– Mik a távlati céljaid?

– Szeretnék létrehozni egy citeramozgalmat. A szűkebb hazánkban élő gyermekek hangszerhez juttatása mellett fontosnak tartom az elszakított területeken élő gyermekek körében is ennek a hangszernek a népszerűsítését, ezen keresztül is erősítve bennük a nemzeti öntudatot. A gyerekek számára nagyon nagy motiváló erő a siker, és a citerázás könnyen elsajátítható, azaz viszonylag hamar ad sikerélményt. A magyar népzenén keresztül lehet a gyerekeket formálni – vagyis úgy érzem, hogy a citeráimmal egy nemzeti ügyet szolgálok. Az egyik hangszert egy cigány kislány kapta. Öten vannak testvérek, börtönviseltek a családtagok… Neki azonban mindene a népzene: néptáncol, népi éneket tanul, citerázik. Biztos vagyok benne, hogy a hangszerrel, vagyis a megerősítéssel, motivációval kiemelhetjük a környezetéből. Sikerélményt, szárnyakat kapott, hogy tanulni akarjon...

* * *

Eszembe jut a lázadó kamasz, a 12 éves Soós Jani, aki mindig mert: beszólt, bunyózott vagyis cselekedett. Úgy, ahogy a szíve diktálta. Nem simult bele az átlagba, és nem tűrte a szabályokat, mint általában az igazi tehetségek. Most is „mer”… meg meri, és meg tudja tenni azt, ami az iskolában neki nem adatott meg. Örülök, hogy nem csalódtam benne…

Szólj hozzá!

Most olvassák

Galéria

Ez van

A hét embere

  • Szokatlan zajt rögzítettek az argentín tengeralattjáró közelében
    Szokatlan zajt rögzítettek az argentín tengeralattjáró közelében
  • Egyre többet költünk a boltokban
    Egyre többet költünk a boltokban
  • Hivatalában marad a román kormány, megbukott a bizalmatlansági indítvány
    Hivatalában marad a román kormány, megbukott a bizalmatlansági indítvány
  • Megússza a felelősségre vonást a volt zimbabwei elnök
    Megússza a felelősségre vonást a volt zimbabwei elnök
  • Iszlamista terrorizmus elleni ügyosztály alakul Németországban
    Iszlamista terrorizmus elleni ügyosztály alakul Németországban
  • Mégis folytatják a nyomozást egy tanár sikkasztási ügyében
    Mégis folytatják a nyomozást egy tanár sikkasztási ügyében
  • Újabb állami támogatás jön a lakásvásárláshoz
    Újabb állami támogatás jön a lakásvásárláshoz
  • Tovább csökken a benzin ára
    Tovább csökken a benzin ára

Eseménynaptár