2017. szeptember 22. péntek Móric
Menü

A katonai mesterlövészek

Célra tart a mesterlövész (Fotó: RandomArchive.com)

Melyik fiúgyerek ne akart volna háborúzós játszadozás közben mesterlövész lenni? Számtalan filmben megcsodálhattuk a látszólag egyszerű feladatot: tetőtől talpig terepszínbe öltözve ülsz egy fa vagy szikla tetején, esetleg a szénakazalban vagy a dallasi könyvraktár emeleti ablakában, suttogva beszélsz a rádiódon, miközben belenézel a távcsőbe, majd finoman meghúzod a ravaszt… Ha jól dolgoztál, van időd összepakolni a cuccot és lelépni még azelőtt, hogy a morcos ellenség rád törné az ajtó/kaput, vagy rád gyújtaná az erdőt.

Mesterlövész. A fegyveres erők, illetve rendvédelmi testületek speciálisan kiképzett és felszerelt harcosa, akinek az a feladata, hogy az ellenség alapos megfigyelését követően egy-egy jól elhelyezett (és meglehetősen távolról megküldött) lövedékkel ideiglenesen vagy végleg kiiktassa a másik tábor kulcspozícióban lévő szereplőit: parancsnokokat, az ellenséges mesterlövészt, a rádióst, a szakácsot vagy a nótafát (hogy magáról AZ elnökről ne is beszéljünk). Bizonyos esetekben haditechnika vagy kommunikációs eszközök szétlövésére, rongálására is parancsot kapnak, de ez a ritkább.

Ebben a cikkben a katonai mesterlövészekről (angol szakszóval: a sniperekről) fogunk mesélni, a rendőri mesterlövészek egy kicsit más szakmát művelnek.

A nemzetközileg is használt sniper szó az angol snipe (sárszalonka, Gallinago gallinago) főnévből származik. Ez a kiszámíthatatlan röptű, roppant óvatos madár számtalan vadásznak okozott már idegösszeomlást az összevissza cikázásával. Aki ennek ellenére közel bírt kerülni hozzá és el tudta találni a levegőben csapongó madár tenyérnyi testét, büszkén viselte a sniper (szalonkázó) címet. Mivel a brit gyarmati tisztek egyik kedvelt szórakozásáról volt szó, a terminus technicus Indiából kezdte világhódító útját, első dokumentált felbukkanása 1773-ra tehető egy vadászati naplóban.

Az első világháború első telén a németek domborítottak mesterlövészetileg (is). Az az igazság, hogy optikai cuccok tekintetében már akkor is a Vaterland volt a legjobb a piacon, márpedig Scharfschützer jó távcső nélkül olyan, mint rendkívüli hómunkás lapát nélkül: csak a vállát tudja vonogatni. A 7,92×57-es kaliberű, 29 colos (úgy 73 centis) csövű Mauser Gewehr 98 lényeges kiegészítő tartozéka volt a minőségi lencsét tartalmazó teleszkopikus távcső.

Érdekességként elmondom, hogy beszéltem olyan szakértővel, aki szerint ez az ismétlőpuska minden idők (!) legmegbízhatóbb fegyverének tekinthető.

A szövetségesek elég lassan és körülményesen reagáltak a helyzetre és jó ideig a véletlen számlájára írták a lövészárokból pár másodpercre kikukkantó, majd oda lyukas homlokkal visszahanyatló katonájuk lassan üvegessé váló szemét. Számtalan francia, brit és amerikai főtiszt zubbonyáról kellett a vért és az egyéb maradványokat összekapargatni ahhoz, hogy a túlélők a fejükhöz kapjanak és ellenlépéseket tegyenek. Az első világháború legeredményesebb mesterlövésze mégiscsak egy (apai ágon kínai származású) ausztrál könnyűlovas katona volt: Billy Sing több, mint 300 (egyesek szerint közel 500) török skalpot tudhatott a magáénak a Dardanellák körüli csaták folyományaként.

A kanadaiak sznájperei között szép számmal voltak indián származásúak, például bizonyos Henry Norwest tizedes, aki 115 német katonával végzett, és biztosan nem állt volna meg kétszázig, de 1918. augusztus 18-án délután volt egy pár másodperces kihagyása, minek következtében (micsoda elképesztő rendezői fogás, Istenem…) egy éber német kollégája golyója véget vetett Henry földi pályafutásának.

A britek 1915 végén beindították speciális tanfolyamukat, ahol kidolgozták az azóta is érvényes, ideális mesterlövészpáros-elméletet: kell egy lövész és mellé egy megfigyelő. Ez utóbbi elvileg multifunkcionális, mert általában ő számol röppályát, választ célpontot, védi a lövészt, ha nagy a gáz, és végső esetben ő is oda tud durrantani, ha társa sírógörcsben kezdene fetrengeni vagy lelkiismereti rohamot kapva a népek közötti megbékélés fontosságáról folytatna hangos eszmefuttatást.

A mesterlövész lélektana egészen speciális: tisztán és világosan látja az ellenség arcát, a szemölcsöt a szeme fölött, a verejtékcseppet a halántékán (esetleg pont ezekre fog célozni), szinte érzi a leheletét, esetenként órákon/napokon át kíséri figyelemmel a mozgását és várja a megfelelő pillanatot. A lövedék becsapódását is megnézi, a roncsolást, amit a 400-600 m/s sebességgel célba érő, 8-12 grammos fémdarab az emberi szövetekben és csontokban véghezvisz. Az ellenség arcát látni, miközben a megfigyelt talán az orrát piszkálja vagy egy viccen nevet, esetleg egy pohár bort iszik, egy nagy slukkot szív a cigarettájából, és nem tudja, hogy a mutatóujjad már rásimult az elsütőbillentyűre és az a szippantás az utolsó… Mesterlövésznek születni kell! A kiképzés, a kiváló fegyver és optika, a jó megfigyelő szükséges, de nem elégséges ehhez a melóhoz.

Az első világégést követően (ahogyan az katonáéknál a nagy háborúk után gyakorta lenni szokott) a lelkesedés alábbhagyott, a pénz meg elfogyott: a húszas-harmincas években nem nagyon foglalkoztak mesterlövészképzéssel. Az egyetlen üdítő kivételt az oroszok jelentették, akiknek komoly bepótolnivalójuk volt. A hátrányt elsősorban a mindig lelkes komszomolecek részvételével alapított hazafias lövészklubok működtetésével, valamint a dübörgő szovjet gazdaság által három év alatt előállított több, mint 50 ezer Mosin-Nagant 91-30 típusú mesterlövész-karabély hadrendbe állításával próbálták lefaragni. A komoly erőpróbát jelentő, és a Nagy Honvédő eposzi jelzővel ellátott háború előtt úgy gondolták: a Molotov-Ribbentrop paktum aláírása után száz nappal gyakorolnak egy kicsit a halvérűnek mondott északi testvéreinken, a finneken.

És máris elérkeztünk ahhoz a névhez, melynek helyes kiejtése a mai napig komoly erőpróba elé állítja a sniper-történészeket: Simo Häyhä (ejtsd: Szimó Heühe).

Simo megérdemelne egy külön cikket, de itt és most csak néhány bekezdésben méltatjuk érdemeit. Annyit mindenkinek muszáj tudnia róla, hogy minden idők (megismétlem: minden idők) legeredményesebb mesterlövészét tisztelhetjük a 34. finn lövészezred 153 centi alacsony, szófukar tizedesében, aki a finn-orosz háború százkét napja alatt (reméljük, mindenki ül és bevette a vérnyomáscsökkentőjét) hitelesítve 505 ellenséget tett el láb alól a hazai, vagyis finn gyártmányú M27 típusú, Pystykorva elnevezésű (egy finn kutyafajta) fegyverével, és további mintegy kettőszázat géppisztollyal. Ez utóbbiakat – gondolom – szabadideje terhére.

Gyors fejszámolás után beláthatjuk: az oroszok által Белая Смерть-nek, vagyis Fehér Halálnak nevezett, hószínű kezeslábasban, valamint fagypont alatt 20 és 40 fok közötti hőmérsékletű környezetben tevékenykedő Simo nagyjából két zászlóaljnyi Ivántól vette el örökre a hazatérés örömét, ráadásul úgy, hogy a lövésekhez sohasem (más források szerint: igen ritkán) használt távcsövet.

1940. március hatodikán Häyhä kolléga orosz mesterlövészfegyverből származó golyót kapott a bal állkapcsán és szájpadlásán keresztül a fejébe. A lövés letépte a fél arcát és a negyed koponyáját. Szerencséjére egy arra bóklászó finn járőr felnyalábolta és kórházba vitte. Csodák csodája: egy hét kóma után magához tért, majd még mintegy 62 évet élt: 2002 tavaszán, 96 éves korában halt meg szívelégtelenségben.

Nemzetközi sajtótájékoztatón egyszer a kilencvenes években megkérdezték tőle okos újságírók, hogy minek köszönhető az elképesztő találati hatékonysága. Simo rájuk nézett, majd ennyit mondott anyanyelvén: harjoitus (gyakorlás).

Ilyen egyszerű.

Simo fél feje, állkapcsának negyven százaléka, valamint (egyetlen kivétellel) az összes foga ekkor már régen fémből és porcelánból volt, ettől függetlenül azt mondják, hogy utolsó napjaiig teljes életet élt, a skandináv életerő és a finn hadsereg plasztikai sebészeinek élő reklámjaként.

simo_hayha

Simo Häyhä (Fotó: A történelem faszagyerekei)

Német oldalon is vannak legendák. A német hegyivadászoknál szolgált Matthäus Hetzenauer őrvezető például a keleti fronton úgy tudott egy közepes kolhoznyi (345 fő) orosz katonát leteríteni, hogy a Wehrmacht szigorú statisztikusai megkövetelték: egy-egy eredményes lövés hitelesítéséhez legalább egy tiszt vagy tiszthelyettes, esetleg két sorállományú egybehangzó tanúvallomása szükségeltetik. Mellesleg úgy tűnik, a sniperség a hosszú élet előszobája: Matthäus (aki 21 évesen, 1945-ben érdemei elismeréseként lovagkeresztet kapott!) 80 éves korában, 2004 októberében halt meg keringési rendellenességben (noha öt év szovjet hadifogságot is átélt, ami nem lehetett az a kimondott wellnesshétvége). Az ő kedvence a K98 kóddal jelölt karabély volt, amit a Mauser Gewehr 98-ból fejlesztettek tovább.

matthias_hetzenauer

Matthäus Hetzenauer (Fotó: Rare Historical Photos)

Az illendőség megköveteli, hogy az oroszgyalázó pályafutású Häyhä és Hetzenauer után megemlékezzünk a másik csapatban leigazolt mesterlövészekről is! Naná, hogy Vaszilij Grigorjevics Zajcev hadnaggyal kell kezdenünk, aki a sztálingrádi ostrom szűk fél éve alatt 242 strigulát véshetett volna fel Mosin-Nagantja tusára (már ha nem sajnálta volna kedvenc munkaeszközét). Áldozatai között 11 ellenséges mesterlövész is szerepelt.

Zajcev a párt liblingje volt amúgy, futtatták, mint példaképet, noha több bajtársa is megelőzte, legalábbis a trófeák számát tekintve. Iván Mihajlovics Szidorenko, Nyikolaj Jakovlevics Iljin, Mihail Ivanovics Budenkov mind-mind bőven 400 feletti találattal büszkélkedhettek, nem is beszélve Ljudmilla Mihajlovna Pavlicsenko elvtársnőről, aki a szovjet nőideál megtestesüléseként állítólag 309 gonosz fasisztától szabadította meg Oroszország Anyácskát.

Azt már talán mondanom sem kell, hogy Zajcev is elrúgta a 75-öt, amikor – nyugalmazott kijevi gyárigazgatóként – 1991-ben elhunyt.

vaszilij_zajcev

Vaszilij Grigorjevics Zajcev (Fotó: Pinterest)

Hogy ne vádolhasson meg senki túlzott Európa-központúsággal, ejtsünk pár szót a japánokról!

A távol-keleti ország második világháborús mesterlövészei egyetlen, de annál lényegesebb dologban különböztek leginkább európai céhtársaiktól: a rejtőzést, vagyis a szakma kamuflázs-oldalát tekintették a legfontosabbnak, még a célzási képességnél/készségnél is nagyobb hangsúlyt fektettek rá. A csendes-óceáni szigetvilág dzsungeleiben nem volt szükség (de lehetőség sem) arra, hogy 300-500 méterről megküldött lövedékkel teszteljék az ellenséges koponyacsontok keménységét, viszont bújócskához ideális terepnek számított.

A japánok mindig híresek voltak a fegyelmezettségükről. Tegyük fel, hogy egy nippon harcosnak márciusban azt mondták, ássa be magát az aljnövényzetbe és napi kalóriaszükségletét csúszómászókkal, vízigényét meg a levelekre lecsapódó párával elégítse ki, amúgy meg a harci parancs majd érkezik valamikor. Nos, ha ezek után semmi sem történt, ennek a legénynek leghamarabb úgy októberben fordult meg a fejében, hogy talán meg kéne kérdezni, mi újság. Sose voltak az a visszapofázós népség. Nézzetek csak meg egy origami-bajnokságot vagy egy dokumentumfilmet a szigetország autógyárainak futószalag melletti munkásairól és nem lesz több kérdésetek ezzel kapcsolatban!

1945 után a mesterlövészek ismét a második vonalba kerültek, legalábbis ami az elöljárók érdeklődését (és a pénzosztást) illeti. Akkoriban az USA-ban csak Quanticóban tartottak fenn a tengerészgyalogosok egy Marksmanship Training Unit-nak nevezett alegységet, s ezt is leginkább a hagyományőrzés égisze alatt.

Az indokínai klíma nem kedvezett kimondottan a negyvenes-ötvenes évek francia mesterlövészeinek, nem is voltak sokan: a hőmérséklet, de leginkább a nagyon magas páratartalom szinte lehetetlenné tette, hogy az akkor rendelkezésre álló eszközökkel karbantartsák az igen érzékeny távcsöveket. A másik probléma maga a fegyver volt: normális katona dzsungelháborúba kézigránátot, rövid géppisztolyt, maroklőfegyvert és kést visz magával (úgy értem: a moszkitóhálón és a hiányos öltözékű nőket ábrázoló posztereken kívül), nem pedig egy 120-140 centis, kényes, körültekintő bánásmódot igénylő puskát.

Koreában a jenkik egy picit jobb helyzetben voltak, legalábbis a klíma vonatkozásában. Gyorsan kiképeztek pár száz mesterlövészt és szét is osztottak nekik Garand M1C, illetve M1D-ket, továbbá – kicsit később – a Winchester 70 Target is színre lépett, kart karba öltve a nevadai Unertl cég által készített, nyolcszoros nagyítást lehetővé tevő távcsövekkel. Az amerikaiak akkor még morcosak voltak a németekre, csak azért se rendeltek mondjuk Zeiss-lencséket. Igaz, a las vegasi céget is egy germán alapította a harmincas években.

A koreai háború egyik leghíresebb snipere bizonyos John Boitnott tengerészgyalogos őrmester volt, aki – túl azon, hogy mesterlövésztől teljesen idegen módon láncdohányos volt – tréfamesterként is maradandót alkotott, amint azt az alábbiakban látni fogjuk. Boitnott őrmester meglehetősen sajátos módszert alkalmazott, amiből csak azért nem lett botrány, mert az Úr vele volt és az ő lelkével.

Boitnott

John Boitnott (Fotó: Soldier of Fortune Magazine)

Az történt, hogy a szemben álló kínaiak (eléggé el nem ítélhető módon) bujkáltak a bozótban és nem lehetett tisztán látni őket. Hősünk ekkor gondolta ki, hogy a vele lévő megfigyelő első osztályú közlegény (aki a Friday, azaz Péntek nevet viselte) kiválóan eljátszhatná a csali szerepét. Megkérte, hogy ugorjon már ki a bokorból, fusson pár métert, majd ugorjon vissza a bozótba. A mérsékelt lelkesedést mutató Péntek megtette, amit a haza (Boitnott hangján) kért tőle: kimászott, rohant, mint a villám (ezt mondjuk el lehet képzelni), mialatt a kínaiak rendesen megszórták, de szerencséjére nem találták el. Az őrmester persze kiszúrta, hogy honnan jönnek a lövések, majd 900 yardról (800 méterről!) odapörkölt. Az eredmény: egy halott kínai.

– Hát ez óriási! Nosza, ismételjük csak meg! – mondta John a kicsit remegő lábú és lihegő Pénteknek.

És lőn: kiugrás, golyózápor, majd egy magányos lövés: még egy halott kínai. Ahogyan az lenni szokott (nemcsak őrmesterek esetében), a megoldás egyre jobb ötletnek tűnt John számára, megfigyelője pedig – a bőrnyakúaknál egy közlegény tudja, hogy nem illik nemet mondani az elöljáró udvarias kérésének – engedelmeskedett.

Nem húzzuk az időt: egy óra leforgása alatt kilencszer játszották el a fenti színjátékot, Boitnott kilencszer lőtt, az észak-koreai elvtársak megsegítésére érkezett kínai kontingens pedig kilenc fővel csappant meg.

(Azért elképesztő, hogy egy olyan, több ezer éves kultúrával és civilizációval rendelkező nemzet, mint a Mennyei Birodalom, ilyen idiótákat bírt harcmezőre küldeni. És ezek produkálnak évente 6-7 százalékos gazdasági növekedést…)

Következett Vietnam, ahol az USA mesterlövészei megismerkedtek a Remington 700 Varmint karabéllyal és a hozzá kapcsolt Redfield 3-9 x 40-es távcsővel. Minőségi ugrást jelentett, a jenki katonák imádták. A vietnamiak már nem annyira.

Itt (mármint Vietnamban) Chuck Mawhinney, egy oregoni vadászcsalád sarja vitte el a pálmát: a kint töltött 16 hónapja alatt 103 igazolt áldozata mellett további 216 „valószínű” találatát jegyezték fel a tengerészgyalogos mesterlövészek aranykönyvébe. Ezzel a 103 skalppal Chuck bőven megelőzte híres és nála sokkal ismertebb bajtársát, Carlos Hathcock őrmestert, akit sokáig aranyérmesnek hittek a maga 93 vietnamijával, s aki többek között megkapta a Bíbor Szívet, ezt a magas katonai kitüntetést is. Hathcock 35 éven át (1967-2002 között) tartotta a távolsági rekordot is: 1967-ben egy távcsöves Browning M2-es géppuskával 2286 méterről oldotta meg véglegesen egy vietkong összes evilági problémáját. Róla terjedt el az a hír is, hogy egyszer az ellenséges mesterlövész távcsövén keresztül juttatta be a végzetes lövedéket a célszemély jobb szemébe.

Az aktuális világrekordot 2009-ben egy bizonyos Craig Harrison nevű brit tizedes állította be Afganisztánban, amikor egy Accuracy International L115A3 típusú mesterlövészfegyverből kilőtt két 338 Lapua Magnum lőszer segítségével 2475 méterről távolította el két óvatlan tálib géppuskás koponyatetőjét.

craig_harrison

Craig Harrison (Fotó: Alchetron)

Végezetül egy – állítólag magától Szun-ce ókori kínai hadvezértől és katonai teoretikustól származó – mondással búcsúzom az olvasóktól, ami az amerikai tengerészgyalogosok Camp Pendleton-i mesterlövész-laktanyájában a folyosón olvasható jelmondatként:

Kill one man, terrorize a thousand.
(Ölj meg egy embert, félemlíts meg ezret.)

Rajongj a Konteóblogért itt vagy csak simán olvasd itt.

Szólj hozzá!

Most olvassák

Galéria

Ez van

  • img
    Orbán: Magyarország erejét Széchenyi-díjasai mutatják meg igazán
  • img
    Díjazták a debreceni rágót
  • img
    Máté Bence természetfotós kamaratárlatával együtt nyílt meg az idei World Press Photo kiállítás
  • img
    A magyar tanyai élet egyedi kultúrát közvetít, ezért idén hungarikummá nyilvánították

A hét embere

Eseménynaptár

  • img
    Csökkennek a várólisták és csökken az orvoselvándorlás is
  • img
    Tovább folyik a harc az élelmiszerek kettős minősége ellen
  • img
    Könnyebb lesz a munkáltatóknak
  • img
    A duális képzési forma fejlesztési lehetőségeiről tanácskoztak a Városházán
  • img facebook img
    Fehérvár TV
  • img
    Konferencia a szakképzés, a munkaerőpiac problémáiról és fejlesztéséről
  • img
    Becsokiztam Milka tehénnel
  • img
    Interneten bocsátanak árverésre repülőgépeket Kínában
  • img
    Hamarosan átfogó járványvédelmi vizsgálat indul a baromfitartóknál
  • img
    Új tűzoltóautókat kapott a katasztrófavédedelem
  • img
    Újabb vitákra számít a kötelező kvótákról a Miniszterelnökséget vezető miniszter
  • img
    Simicskó: 2019-ig száz új, hazai fejlesztésű buszt vásárol a magyar honvédség
  • img
    Adománygyűjtés a múlt vasárnapi erdélyi vihar károsultjai javára