2017. augusztus 18. péntek Ilona
Menü

A katonai magáncégek világa

Akár 1000 dollár is lehet a zsoldosok napidíja (Fotó: ROAR Magazine)

Az életben és egyes iskolákban mindenki azt tanulta, hogy a törvényes erőszak monopóliumával az állam rendelkezik, s ezt a kifejezetten ilyen célból létrehozott és fenntartott szervezetein (például a rendőrségen, a hadseregen vagy a titkosszolgálatokon) keresztül gyakorolja. Aki ezt a szabályt nem fogadja el és privát kézbe veszi akár a jogszolgáltatás, akár a hadviselés egyik-másik szeletét, normát sért vele, amit alkalomadtán még büntetnek is. Elméletnek tetszetős, csak az vele a probléma, mint annyi más teóriával a létező szocializmustól kezdve egészen az ENSZ-tagállamok egyenjogúságáig: szemenszedett hazugság.

A vegytisztán állami hadsereg gondolata és főleg gyakorlata már régesrég a múlté. Egyre több részfeladatot, területet és tevékenységet kaparintanak meg maguknak olyan magáncégek, amelyek válogatott (illetve nem is annyira válogatott) módszerekkel igyekeznek meggyőzni a politikai és katonai döntéshozókat, hogy miért lesz kölcsönösen előnyös a megkötendő és a nyilvánosságot lehetőleg nélkülöző szerződés.

A huszadik század első olyan jelentősebb magáncége, amely katonai kiképzést nyújtott és biztonságtechnikai tanácsokat adott a szolgáltatásait megrendelő külföldi kormányoknak, az 1965-ben bejegyzett brit WatchGuard International volt. Alapítója nem kisebb név a szakmában, mint a világhírű brit különleges katonai egység, az SAS létrehozója és hajdani parancsnoka, Sir David Stirling ezredes. A közismert angol gentleman mítoszának megfelelően a WatchGuard akkor még magáncégekkel nem szerződött, viszont örömmel vállalta a strómanszerepet, ha Őfelsége kormánya nyíltan nem akarta arcát adni olyan kétes ügyletekhez, mint fegyvereladások egyes afrikai lokális haduraknak vagy az iráni sah titkosrendőrségének kiképzése.   

A daliás hetvenes-nyolcvanas évek után a katonai magáncégek (az angol private military company elterjedt rövidítésével: a PMC-k) szintet léptek: már nem kizárólag kormányoktól fogadtak el megrendeléseket, hanem magáncégekkel is szerződtek, s nem csak logisztikai vagy kiképzési célfeladatok ellátásra szakosodott specialistákat bocsátottak ezek rendelkezésére, hanem talpig felfegyverzett zsoldosokat is. Ezen a mind kanyargósabbá váló ösvényen a dél-afrikai Executive Outcomes volt az úttörő, amely 1991-től 1998-ig rendszeres szerződéses viszonyban állt az indonéz, az angolai, a madagaszkári, az algériai és a sierra leonei kormányokkal, továbbá olyan vállalatokkal, mint a Gulf Chevron, a de Beers, a Ranger Oil vagy a Texaco.

executive_outcomes

Executive Outcomes (Fotó: Kguirnel)

Megálmodója, létrehozója, főnöke és működtetője Eeben Barlow, a dél-afrikai hadsereg obsitos alezredese volt, aki tapasztalatait és kapcsolatait egyfelől a különleges bevetési zászlóalj századparancsnokaként, másfelől hazája katonai hírszerzésének osztályvezetőjeként szerezte. Barlow kolléga karrierjének biztosan nem ártott az sem, hogy közeli cimborájának tudhatta Pieter Bothát, a hírhedt dél-afrikai miniszterelnököt, későbbi államfőt, de abból is profitált, hogy számos haverja a kiemelkedő renoméjú rodéziai Selous Scouts nevű különleges egységben szolgált, akikre mindig számíthatott, amikor zengett az ég. Tíz év működés után az Executive Outcomes-t feloszlatták ugyan, de az általuk kidolgozott modell időtállónak – és amint azt látni fogjuk roppant kifizetődőnek – bizonyult. Ami pedig Barlow-t illeti, ő se szociális munkásnak állt: jelenleg egy STTEP International nevű PMC elnök-vezérigazgatója, amely a nigériai és csádi kormányerőket képezi ki a Boko Haram terrorcsoport elleni harcra.

Az elmúlt húszegynéhány évben a katonai, illetve a háborúval összefüggő részfeladatok kiajánlása, valamint  kiszervezése akkora biznisszé vált, hogy már csak a legnagyobbak (vagy a legjobb politikai kapcsolatokkal rendelkezők) rúghatnak labdába. Az üzletág szemügyre vételéhez és egy általános kép megszerzéséhez nem kell túl sokfelé tájékozódnunk: az iraki, majd az afganisztáni háborúk nagyszerű alkalmat biztosítanak a jelenség elemzésére, és klasszikus állatorvosi lóként magukon hordozzák a szóban forgó gyakorlat összes jellemzőjét, a kétségtelen előnyöktől kezdve egészen a legnagyobb disznóságokig.

Lássuk, miből is áll a sokak által átkozott, és ugyancsak számos szakember által dicsőített katonai kiszervezési folyamat, amit a gazdasági életből kölcsönvett szóval nagyképűen ma már magyarul is outsourcingolásnak nevezünk.

Outsourcing: az a gazdasági folyamat, melynek során egy cég az addig saját maga által végzett valamelyik munkafolyamatot átadja egy, az adott tevékenységre szakosodott másik cégnek azzal, hogy megfelelő díjazás ellenében a jövőben ezt a bizonyos tevékenységet ez a második cég végzi. Sikeres outsourcingról akkor beszélünk, ha mindkét cég profitál a tevékenység kiszervezéséből.

Az adott hadviselő állam, illetve hadserege (konkrét, vizsgált példánkban az USA, valamint a Pentagon és az amerikai haderő) kiválaszt tehát egy céget az előzetesen általa, illetve titkosszolgálata által ellenőrzöttek közül, és a hadviseléssel összefüggő valamely részterület működtetését – szerződéssel alátámasztott anyagi ellentételezésért, vagyis egy szekérderéknyi pénzért cserébe – átengedi neki. Ez a terület a legártatlanabbnak kinéző mosodai vagy takarítási feladatoktól az élemiszer- vagy üzemanyag-ellátáson keresztül bizonyos katonai objektumok vagy VIP-k őrzésvédelméig terjedhet.

A tisztelt fmc.hu-olvasó joggal teheti fel magának a kérdést: miért? Nos, elsősorban gazdasági okokból. Tudjuk, hogy az állam (és különösen ennek hadserege) nem mindig bizonyul jó gazdának, és akkor még finomak voltunk. A katonák mindig hajlamosak voltak nagyvonalúan bánni az adófizetők pénzével, különösen háborús időszakokban. Ezzel szemben egy gazdasági, szigorúan nyereségorientált vállalkozás ilyen szempontból hatékonyabb lehet. Arról nem is beszélve, hogy a rugalmasság, a gazdasági környezethez történő gyors alkalmazkodás is inkább a magáncégek ismérve, nem a hadseregeké. Ebben nincs is semmi meglepő vagy felháborító: aki tőzsdecápának, bankvezérnek vagy biztosítási ügynöknek született, ritkán fog úgy dönteni, hogy a közgáz helyett katonai főiskolára adja be jelentkezési lapját.

katona_celzas

Felszereléseiket bármelyik hadsereg megirigyelheti (Fotó: LinkedIn/Pulse)

Bizonyos harcászati szakfeladatok kiajánlása pszichológiai szempontból is hozhat valamit a konyhára. Ha egy rajtaütésben például az iraki ellenállók vagy a tálibok elfognak, megölnek, majd megcsonkítanak (az utóbbi két tevékenység sorrendje lehet, hogy az ominózus esetben fordított volt) négy, magáncéghez tartozó fegyveres amerikait, a sajtó által kierőszakolt tájékoztatón a hadsereg szóvívője széttárhatja karjait és – kicsit szemforgatva – azt mondhatja: ez tragédia ugyan, rettenetesen sajnáljuk és együttérzünk a családokkal, de semmi közünk hozzá; a vállalkozás szabadsága egyike társadalmi rendszerünk fő ismérveinek, amit már az alapító atyák is hangsúlyoztak, blablabla. 

Na és egy harmadik érv a jelenség mellett: a tábornokok és a politikusok joggal mondhatják (és mondják is), hogy – teszem azt – egy-egy katonai objektum őrzését, esetleg egy külügyminisztériumi középvezető műveleti területen történő kísérését luxus lenne olyan hivatásos katonákkal végeztetni, akiknek kiképzése és felszerelése fejenként több százezer dollárjába került a kincstárnak. Inkább fizetnek óránként 80-120 dollárt egy magáncég alkalmazottjának (na jó, ezt szorozzuk be mondjuk hattal vagy nyolccal, elvégre a fiúk teamben gondolkodnak), az igazi katona pedig tegye a dolgát, amiért az illetményét kapja, vagyis szívjon a harcmezőn, Bagdad utcáin vagy az afgán hegyekben.

2016-ban a PMC-k becsült üzleti bevétele globálisan megközelítette a 200 milliárd eurót. Ennek valamivel több, mint hatvan százalékát az USA-ban bejegyzett cégek söpörhették be, s főként a Pentagon, a washingtoni külügy, illetve a Nemzetbiztonsági Minisztérium fizette ki versenytárgyalás nélkül kötött szerződések alapján. Az iparág zászlóshajói is amerikaiak, de legalábbis angolszászok: az Academi (közismertebb leánykori nevén a Blackwater), az Aegis Defence Services, a Unity Resources Group vagy a SAIC, amelyek üzleti forgalma egyenként is meghaladja több európai ország védelmi költségvetését, felszerelésük és technikájuk láttán pedig nem kevés állam hadseregének vezérkara fakadna sírva az irigységtől.

Az amerikai közpénzek áramlásának tisztaságát vizsgáló szervezetek többször szóvá tették a PMC-k szerepét az elnökválasztási kampányokban, illetve a törvényhozási székekért folytatott küzdelmekben. Kimutatásaik alapján úgy tűnik, különösen a republikánus jelöltek szoktak a kívánatosnál közelebbi kapcsolatba kerülni a haditechnikai és rendvédelmi területen vállalkozók bankszámláival. Anélkül, hogy pálcát törnénk bárki fölött, azt az objektivitást azért elég nehéz elképzelni bárkiről, hogy elnökké, szenátorrá vagy képviselővé választását követően rugalmasan megfeledkezik egy több százezer vagy millió dolláros választási adományról akkor, amikor később egy állami beszállító cég kiválasztásáról kell dönteni, vagy simán véleményt formálni a Nemzetbiztonsági Bizottság ülésén.

A hadseregek humánpolitikai előadói (magyarán: a személyzetisek) nem örülnek felhőtlenül a PMC-k felbukkanásának, hiszen nagyon komoly elszívóerőt képviselnek a mindenkori különleges katonai alakulatok irányába. Egy minimum 5-8 éves szakmai múlttal rendelkező brit tengerészgyalogos, amerikai ranger vagy izraeli ejtőernyős az illetménye hat-nyolcszorosát is megkeresi egy szakosodott, profi magáncégnél, háborúsnak minősülő éles bevetésen pedig napidíja elérheti az ezer (!) dollárt. Ennek persze a nyilvánvaló kockázatokon kívül érzelmileg is komoly ára van: a státusszimbólumnak minősülő, vörös (vagy más) színű barettet sutba kell dobni, na és ne feledkezzünk meg a Láthatatlan Légió altisztjének tanulságos esetéről sem.

„Az őrmester már jól tudja, miről van szó, ellenkezés nélkül átadja a kardját, kabátot cserél, és csak egy nyilalás jelzi, hogy eddigi zubbonyával együtt a szívét is levetette, mert hozzá volt nőve a régi uniformishoz. Felveszi a fekete kabátot, a legionárius előírássszerű, katonás tisztelettel félreáll, utat nyit az őrmesternek, és ez megy le az erődből. Már nem dobog benne semmi.” – (Rejtő Jenő: A Láthatatlan Légió)

A hidegháború és a kétosztatú világrend végének nem mindenki örült. Mértékadó számítások szerint a kilencvenes évek első felében a két szembenálló tábor, a NATO és a Varsói Szerződés hadseregeiben lezajlott drasztikus létszámleépítések mintegy másfél millió főállású, öt-húszévnyi szolgálati viszonnyal rendelkező katonát tettek feleslegessé. Mivel egy ekkora embertömeget nem lehet átirányítani se lángossütőnek, se mérlegképes könyvelőnek, ne csodálkozzunk tehát, ha ezek jelentős része eredeti szakmájának egyik határterületét választotta további hivatásul és bekopogott valamelyik katonai magáncég ajtaján.

Az 1991-es Öböl-háborúban 50 harcoló katonára még csak egyetlen PMC-alkalmazott jutott, öt évre rá Boszniában ez az arány 10:1 arányúra nőtt. A Los Angeles Times szerint 2009-ben Irakban (az akkori, mintegy 170 ezer amerikai katona mellett) 21 ezer amerikai PMC-alkalmazott tartózkodott, s akárhogy is nézzük, ez már nyolc az egyhez. És akkor nem beszéltünk az alvállalkozók alvállalkozóiról, akik között még magyarok is fel-felbukkannak a közel-keleti homokdünék vagy az afgán hegyek között, a slágernek számító britek, amerikaiak, izraeliek, brazilok vagy olaszok mellett, s manapság már nem ritka az orosz vagy ukrán zsoldos sem.

blackwater_katona_fegyver

A Blackwater katonái bevetésen (Fotó: MintPress News)

Mindenkinek szíve joga, hogyan tekint azokra, akik az egyenruhát és az állami fizetést feladják a piacgazdasági alapokon működő PMC-k kedvéért. Van, aki árulónak bélyegzi őket, mondván: zsoldosként készpénzre váltják tehetségüket, az állami szolgálatban megszerzett tapasztalatukat. Én – anélkül, hogy ítéletet mondanék – amondó vagyok: ha már menni akar, egy hajdani rendőr, hírszerző vagy elitkatona inkább egy korrekt PMC-nek adja el szaktudását, mint terrorcsoportoknak vagy a szervezett bűnözésnek. Sajnos ez utóbbi forgatókönyvre úgyszintén tudunk pár példát, nem is kell túlságosan megerőltessük a memóriánkat. Azon pedig jogászok százai eredménytelenül vitatkoznak évtizedek óta, hogy ki számít zsoldosnak, illetve hogy mit is jelent pontosan ez a szó. A magyar törvények a tiltott toborzást büntetik ugyan, de a tiltás csak idegen és nem szövetséges fegyveres szervezetbe történő belépésre vonatkozik, egy PMC meg elvileg laktanyatakarítással vagy ebédszállítással is foglalkozhat ugyebár…

Tiltott toborzás

146. § (1) Aki Magyarország területén idegen fegyveres szervezetbe – szövetséges fegyveres erőn kívül – katonai szolgálatra, katonai érdekű egyéb szolgálatra toboroz, vagy ilyen szolgálatra vállalkozókat közvetít, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) Az (1) bekezdés szerint büntetendő az a magyar állampolgár, aki – szövetséges fegyveres erőn kívül – nemzetközi vagy nem nemzetközi fegyveres összeütközésben részt vevő idegen fegyveres szervezetbe önként belép, erre ajánlkozik, vagy ilyen fegyveres szervezetben kiképzésen vesz részt.
(Hatályos magyar büntető törvénykönyv) 

Az elkövetkezendő években az amerikai védelmi minisztérium további negyedmillió, most még katonainak minősülő beosztást fog „kiprivatizálni”, főleg a logisztika, az étkeztetés, a karbantartás és a szállítás területén, de már ma sem számít meglepőnek, ha a pakisztáni-afgán határkörzetben felderítést végző és a földi célpontokra esetenként légicsapást mérő drónokat sem hivatásos katonák, hanem magáncégek alkalmazottai irányítják. Olyan eset is előfordult, hogy terroristák által fogvatartott túszokat nem katonai kommandósok, hanem magánzsoldosok szabadítottak ki. Szakértői becslések szerint 2020-ban a PMC-k bevételei elérik majd a 250 milliárd eurót, ebből 150 milliárdot az USA-ban. A terrorfenyegetettség növekedésével egyre népesebb lesz a hadszíntéri és hátországi biztonsági személyzet, egyre több a testőr, s ezzel párhuzamosan egyre több pénz áramlik majd a magánhadseregek felé, amelyek tagjaira csak korlátozottan vonatkoznak a hivatásos fegyveres testületekre érvényes szabályzatok.   

Talán nem véletlen, hogy az ENSZ által 1989-ben kezdeményezett nemzetközi megállapodást a zsoldosok toborzásának, kiképzésének, felhasználásának és finanszírozásának megtiltásáról a közel kétszáz tagállam közül mindössze 34 írta alá, s nem meglepő, hogy az okirat ratifikálását megtagadók között ott vannak a legnagyobb katonai magáncégek anyaországai: USA, Egyesült Királyság, Izrael, Franciaország. Ugyancsak elzárkózik az egyezmény elfogadásától Oroszország, Kína és India is. Hogy mennyire lehet komolyan venni és érvényesíteni egy olyan ENSZ-dokumentumot, amelyet a világszervezet Biztonsági Tanácsának egyetlen állandó tagja sem látott el kézjegyével, azt a kedves olvasó szabadon eldöntheti. És ha rengeteg ideje van, azon is gondolkozhat, vajon Magyarország miért tartozik az alá nem írók közé.

Rajongj a Konteóblogért itt vagy csak simán olvasd itt.

Szólj hozzá!

Most olvassák

Galéria

Ez van

A hét embere

  • img
    Jubilál a Fehérvár Szépe – Fejér Megyei Hírlap Királynője verseny
  • img
    Gyászszünettel kezdődnek a spanyol és a német focimeccsek
  • img
    Megadta magát a Tesco
  • img
    130 éves a budapesti helyiérdekű vasút
  • img
    Elmoshatja az eső augusztus 20-át
  • img
    Földművelésügyi államtitkár: a fogyasztás növekedése kell a nyúltenyésztők helyzetének stabilizálás
  • img
    Újraélesztettek egy utast egy debreceni kirándulóbuszon
  • img
    Megerősítik a bolgár határokat

Eseménynaptár

  • img
    Részvétét fejezte ki a merényletek miatt a köztársasági elnök és a miniszterelnök is
  • img facebook img
    Fehérvár TV
  • img
    Barcelonai gázolás - Tizennégyre nőtt a barcelonai és cambrilsi halálos áldozatok száma
  • img
    Kuruzslót fogtak el Salgótarjánban
  • img
    Biztonságos tanszerek kerülhetnek az iskolatáskákba
  • img
    Jubileumi kerékpáros zarándoklat indul
  • img
    Könnyebb lesz biciklivel közlekedni
  • img
    Embercsempészt fogtak Csanádpalotánál
  • img
    Egy magyar nő könnyebben megsérült a tegnapi barcelonai merényletben