A berlini fal
A berlini fal
A berlini falHogy az évfordulót kellőképpen értékelni tudjuk, vessünk egy pillantást a szovjetunióbeli Pecsengától a bulgáriai Rezovóig húzódó politikai, ideológiai, gazdasági és katonai törésvonal mentén elterülő Vasfüggöny legkézzelfoghatóbb és legprecízebben kivitelezett szakaszának születésére és fennállásának szűk három évtizedére.
A második világháborút követő békekötések után a Reich egykori fővárosának 46 százaléka maradt szovjet kézben, a három nyugati szövetséges (az USA, az Egyesült Királyság és Franciaország) a másik felén osztozott, mert Moszkva (úgymond jóindulata és együttműködési szándéka jeleként, minden bizonnyal vezetői pillanatnyi elmezavarában) az itteni megszállási feladatokat átengedte akkori fegyverbarátainak. Ily módon a berliniek (mint később kiderült: szerencsésebbik) fele a nyugati demokráciák által diktált szabályok szerint folytatta életét, míg a többiek a Vörös Hadsereg és a KGB, valamint később a Stasi árnyékában próbálták feledni a Hitler-korszakot.
A Szovjetunió már a hidegháború első éveiben hatványozottan megbánta, hogy lemondott a csapatai által elfoglalt Berlin nyugati részéről. A város szektorai közötti életszínvonalbeli különbségek már Adolfék bukása után három évvel nyilvánvalóvá váltak (hogy a sajtó- és szólásszabadságról, valamint a gyülekezési jog érvényesüléséről ne is beszéljünk). Miután a nyugati városrész 1948 tavaszától közel egy éven át tartó blokádja sem hozta meg a Sztálin által remélt eredményt, a keletiek egyre nagyobb számban döntöttek úgy, hogy boldogulásukat az amerikai, a brit vagy (horribile dictu!) a francia szektorban keresik tovább: 1950-től kezdve átlagosan naponta (!) 550-600 keletnémet polgár sétált át a gyakorlatilag őrizetlen berlini zónahatárokon úgy, hogy esze ágában sem volt visszatérni az NDK-ba.
Forrás: content.time.com
Amikor 1960 májusában Hruscsov Kelet-Berlinbe látogat, azt nyilatkozza a szaporán bólogató vendéglátói jelenlétében, hogy „Nyugat-Berlin olyan, mint egy rákos daganat, amely sebészeti beavatkozás után kiált.”
Telt-múlt az idő, mígnem 1961-re a „német munkás-paraszt állam” olyan demográfiai katasztrófa szélére került, amiről mindenki elképedve beszélt, keleten és nyugaton egyaránt: tíz év alatt több, mint két és fél millióan hagyták el az országot, zömükben Berlinen keresztül. A vasfüggönynek nevezett műszaki zár már ott húzódott ugyan az NSZK és az NDK között, de a hajdani birodalmi fővárosban még viszonylag probléma nélkül lehetett átsétálni a szovjet zónából például az amerikaiba, amit munkavállalók százezrei nap mint nap meg is tettek, többek között a már akkor is magasabb nyugati bérek vonzerejének engedelmeskedve. 1961 júniusában már ott tartott a helyzet, hogy a DDR csak ebben az egy hónapban húszezer lakossal lett szegényebb.
Az abszolút menekülési rekordot a keletnémetek 1961 augusztusának első két hetében állították fel, amikor elsejétől tizenharmadikáig 48 ezren döntöttek végleg az NSZK mellett. Hja, kérem, a zuhanyhíradó vagy ott is működött, vagy a kelet-berlinieknek volt egy sokadik érzékük…
Walter Ulbricht (a keletnémet kommunista párt keményvonalas, echte sztálinista főtitkára, és egyszemélyben az NDK államfője) 1961 nyarán egy részletes kimutatást kér az emigrálókról. Noha tudta, hogy a helyzet nagyon komoly, de a keletnémet állambiztonsági szolgálat által (valódi poroszos precizitással) összeállított értékelő jelentés olvastán még az ő sokat próbált gyomra is összerándult, akkorra ugyanis a napi átlagos berlini menekültszám jóval meghaladta az ezret. Gyors telefon Moszkvába, majd egy személyes konzultáció Hruscsovval, illetve a Varsói Szerződés tagállamainak többi vezetőjével a Kremlben, s az első látásra elég durvának tűnő ötletre végül mindenki rábólint: elkezdődhet a belberlini fal építése.
Forrás: content.time.com
A szögesdrót-opciót csak átmenetinek szánták: augusztus 16-án elkezdődött a későbbi, három és fél méter magas, vasbeton-elemekből felhúzott klasszikus fal építése, amelyet az elkövetkezendő hónapokban-években minden szempontból méltóvá tettek a világ egyik legjobban őrzött államhatárához: elektromos érzékelőrendszer jelzőrakétákkal, csúszópórázas kutyafuttató sávval (természetesen okos tekintetű német juhászokkal), homokkal beszórt és folyamatosan gereblyézett, 6-10 méter széles nyomsávval, 12 méter magas őrtornyok géppuskafészekkel, folyamatos megvilágítással, útakadályokkal, később mozgásérzékelőkkel…
A Berlini Fal harminc éven át nemcsak Németország, hanem Európa és a világ kettéosztottságának közhelyszerű szimbóluma volt. 1963. június 26-án a Nyugat-Berlinbe látogató Kennedy elnök megtartotta történelmi beszédét, melynek egy mondata azóta is szállóige: „Ich bin ein Berliner!” – mondta az USA első embere, hatalmas üdvrivalgást kiváltva az őt hallgató berliniek tízezreiből.
Az már csak népszerű és jópofa városi legenda, hogy JFK valószínűleg elmulasztotta a beszéd szövegét egy német anyanyelvűvel előzetesen lektoráltatni, ugyanis az általa németül elmondott mondat annyit tesz, hogy „én egy berliner vagyok!”. A berliner tudniillik egy süteményfajta, az „ein” szócskát nem kellett volna odatennie – így a közkedvelt urban legend.
A város nehezen szokta meg a kettéosztottságot, hiszen a tömegközlekedéstől az elektromos hálózaton át a csatornázásig és a hulladékkezelésig (legalább részben) minden alrendszert meg kellett változtatni – mindkét oldalon. A fal által teljesen körbezárt Nyugat-Berlinben eleinte krónikus munkaerőhiány lépett fel és ellátási gondok mutatkoztak, míg az NDK fővárosában több tízezer családnak át kellett gondolnia a költségvetési tételeket, hiszen a nyugatnémet márka-forrás elapadásával komoly bevételektől estek el.
A keleti menekülőkről szép számban készültek felvételek, de a Hans Konrad Schumannt ábrázoló fotó méltán lett világhírű, és nem azért, mert az alany annyira fotogén lett volna. Az NDK Készenléti Rendőrségének (Bereitschaftspolizei) Szászországból származó, 19 éves tizedese két nappal a fal építésének megkezdése után, augusztus 15-én dönt úgy, hogy a Keleten felvett szolgálatát már Nyugaton adja le: úgy ahogy volt, egyenruhában, fegyverestől átugrik a szögesdróton és átfut a francia szektorba. Peter Leibing sajtófotós meg elkészíthette élete fényképét.
Forrás: thecompendium.blog
A fal teljes hosszúságában, fennállása egész ideje alatt a keleti oldalon szigorított tűzparancs volt érvényben, s a kommunista rendszer minden alkalmat, eszközt és módszert megragadott, hogy állampolgárait elriassza a disszidálásnak még a gondolatától is. Ennek ellenére 1961 és 1989 között összesen 268-an kísérelték meg a szökést, és minden második próbálkozás sikerrel is járt; a különböző források kicsit bizonytalanok a számban, de kijelenthetjük, hogy 125-en biztosan életüket vesztették, közöttük nyolc NDK-határőr, illetve kilenc olyan nyugat-berlini, akik a szökni vágyókat segítették és eközben elővigyázatlanul áttévedtek keleti területre.
A berlini hidegháború legfeszültebb napja 1961. október 27-e volt, amikor 16 órán keresztül a Checkpoint Charlie határátkelő két oldalán 10 amerikai Patton és Sherman, illetve 15 szovjet T-34-es és T-54-es harckocsi nézett farkasszemet egymástól nyolcvan méterre, járó motorokkal és nem feltétlenül a meleg miatt verejtékező katonákkal. Az idegek párharcát végül a szovjetek veszítették el, amikor este nyolc óra körül egyoldalúan visszavonták a harckocsikat.
A belnémet határ körülbelül százhetven kilométer hosszúságú berlini szakaszán 25 határátkelőhelyet alakítottak ki, amelyeket – talán mondanunk sem kell – csak az NDK oldaláról őriztek. Nyugati részen az ott szolgálatot teljesítő amerikai, brit vagy francia katona, esetleg a nyugat-berlini rendőr maximum statisztikai célból kérdezte meg az utazás célját, de útlevélellenőrzés nem volt. Számos honfitársunk emlékeiben él az imént már említett, a Friedrichstrassenál található Checkpoint Charlie átkelőhely, melynek nyugati oldalán húsz évig látogatható volt a fal és a menekülések múzeuma, ahová (nagyon stílszerűen) Vasfüggönyön túli útlevéllel a belépés ingyenes volt…
Forrás: content.time.com
A fal mentén a nap minden percében 3700 keletnémet határőr volt szolgálatban, közülük napközben hatszáz fő civilben. Ez utóbbiak úgynevezett mélységi, operatív határvédelmet láttak el. Az a határőr, aki megakadályozott egy szökést, 100-200 keletnémet márka pénzjutalmat és három-hat nap rendkívüli szabadságot kapott. Akinek mulasztása miatt azonban bizonyíthatóan valaki átjutott a falon, azzal számolhatott, hogy katonai bíróság vár rá, letöltendő szabadságvesztéssel.
Az első, akit a tűzparancs értelmében agyonlőttek menekülés közben a Falnál, Günter Litfin 24 éves berlini szabó volt, aki 1961. augusztus 24-én halt meg, az utolsó pedig Chris Gueffroy 21 éves mecklenburgi pincér. Őt 1989. február hatodikán hajnalban érték a végzetes lövések, az őt leterítő határőr 150 DDM pénzjutalomban részesült (ez nagyjából ezer akkori forintot ért…)
A Berlini Falat 1989 novemberének közepén, a határnyitást követő napokban kezdték el bontani a berliniek, mintegy magánszorgalomból. A megszüntetéséről szóló hivatalos döntés 1990. július elsején, a német valutaunió életbelépésének napján vált hatályossá, az akkor még létező NDK hadseregének és határőrségének műszaki alakulatai pedig folytatták a spontán, állampolgári bontást. Hat, néhány méteres szakaszt kegyeleti és históriai megfontolásokból, mementóként meghagyták, valódi (vagy ennek vélt) darabjait a mai napig meg lehet vásárolni a berlini bolhapiacok valamelyikén.
Rajongj a Konteóblogért itt vagy csak simán olvasd itt.
Forrás: content.time.com
