2017. szeptember 25. hétfő Eufrozina
Menü

Az olasz ejtőernyősök

Olasz ejtőernyős akcióban (Fotó: stelladitalianews.com)

Nézzünk a tükörbe és valljuk be: jobb körökben nevetgélni illik, amikor az olaszok katonai kvalitásairól esik szó. Különösen így szokott ez lenni, ha német orientációjú hadtörténészekkel vagy focidrukkerekkel beszélget az ember. Mi sem tartjuk a taljánokat egy kifejezett Predátor-nemzetnek, de el kell ismernünk, hogy volt néhány nap a hadtörténelmükben, amikor csapataik nem dobálták el a fegyvert és nem rohantak inukszakadtából a biztonságosnak vélt hátország felé. A „terepszín”-sorozat objektivitásra törekszik ugyan, de ez sohasem sikerül maradéktalanul. Így lesz ez most is. Lássuk tehát a kivételt, amely erősíti a szabályt: az olasz ejtőernyősök rövid, és igazán komoly harci sikerekben nem kifejezetten dúskáló története következik.

1938 márciusában járunk, méghozzá a líbiai főváros melletti Castel Benito repülős laktanyában, Kadhafi ezredes későbbi országa akkoriban ugyanis Itália katonai igazgatása alatt volt (ami roppant büszkeséggel töltötte el az olasz kebleket). A vezérkar körlevélben hívja fel a gyarmati hadsereg valamennyi katonájának figyelmét, hogy itt a lehetőség önkéntesként csatlakozni a hamarosan létrehozandó ejtőernyős alakulathoz, amit akkoriban még Battaglione Fanti dell’Aria-nak, vagyis Légi Gyalogos Zászlóaljnak hívtak.

A tényekhez még hozzátartozik, hogy az új fegyvernem egyetlen olasz sorozottnak sem mozgatta meg a fantáziáját, ezért nemzetiségi szempontból kétfelé szakadt az állomány: a közemberek echte líbiai bennszülöttek voltak (az ő önkéntességükről azért vannak elképzeléseink), a tiszthelyettesek és a tisztek pedig olaszok. Ha azt mondjuk, hogy a katonákat a mérsékelt lelkesedés mozgatta, nem tévedünk túl sokat.

A kiképzés március 22-én kezdődik és az olaszok nem gatyáztak: az első éles ugrásra fix egy hét múlva sor is kerül. A líbiai sorállomány abban a ráadás-megtiszteltetésben is részesült, hogy valós körülmények között ők próbálhatták ki először az olasz gyártmányú D37 – Salvator fantázianevű ejtőernyőt. Ez a cikk nem műszaki kritikára specializálódott, ezért elégedjetek meg annyival, hogy március 29. és április 16. között az egyre kevésbé vállalkozó kedvű katonák közül kilencen szörnyethalnak, huszonketten súlyos, további mintegy hatvanan könnyebb sérüléseket szereznek a tesztelések során.

Kérdem én nagyon halkan: mi lett volna, ha az ernyő nem a Salvator, vagyis “Megmentő” nevet viseli..?

Az eredmények nem szegik a döntéshozók kedvét, akik közül maga Italo Balbo marsall, Líbia katonai kormányzója (és nemzeti ikon) adja ki az utasítást egy második ejtőernyős zászlóalj soron kívüli megalakítására. Lehetne tovább poénkodni a helyzeten, de van még bőven mondanivaló a következő évtizedekről is, ezért csak annyit: a második zászlóalj első ugrása május közepén következik be (ők már hét nap helyett kilencet gyakoroltak!), ahol további nyolc halott és ötvennégy sebesült az egyenleg. Ez volt az a pillanat, amikor Prospero Freri hadnagy, a D37 tervezője megvakarja a fejét és – mint Stirlitz – érzi, hogy valami nem stimmel…

italo_balbo

Italo Balbo (Fotó: Biografieonline)

Az olaszok babonás népek. Szerintük a rengeteg baleset nemcsak a néha kicsit nehezen vagy olykor egyáltalán nem nyíló ejtőernyő hibája volt, hanem az olasz léleknek oly idegen észak-afrikai környezet is hibáztatható. Nosza – gondolták –, telepítsük haza az ejtőernyős iskolát! És lőn: 1939 kora őszén megnyílik a Tarquinia melletti létesítmény, ahová az addig furcsamód még mindig életben lévő pár líbiai közlegényt és a teljes hivatásos stábot is átköltöztetik, és az addigi kizárólag a hadsereg számára nyitva tartott jelentkezési lehetőséget a csendőröknek (carabinieri) is biztosítják. A parancsnok Giuseppe Baudoin de Gillette ezredes lesz, aki később olyan szerepet tölt be az itáliai ernyősöknél, mint Fred Geille a franciáknál.

A hazai viszonyokra történő átállás kicsit döcögősen megy. Az első kurzusnak a változtatások nélküli líbiai anyagot adják le, a középolasz területekről (nagyrészt Rómából) verbuvált újoncok csak néznek, amikor például három tanórában arra tanítják őket, hogyan kell a sivatagban lehetőleg homokmentesen tartani a haditechnikát, valamint arra hívják fel a figyelmet az oktatók, hogy miért nem egészséges dolog döglött tevéből enni.

Akkor ezt nettó hülyeségnek tartották és sokat röhögtek, de csak azért, mert nem láttak a jövőbe és nem tudták, hogy nem telik el két év, és az olasz ejtőernyősök bizony visszatérnek Afrikába, ahol a líbiai sivatagban többek között a brit SAS-szel kénytelenek farkasszemet nézni. És talán az a tevés dolog sem tűnt már olyan elképzelhetetlennek.

1941-ben megszületik a Folgore Ejtőernyős Hadosztály (az olasz szó villámot, villámcsapást jelent), amelynek oroszlánrész jutott volna a tengelyhatalmak Herkules hadműveletéből, vagyis Málta lerohanásából. Adolf ugyanis ’42 tavaszán meggyőzte Benitót, hogy ha Krétán a német ejtőernyősök és hegyivadászok olyan strammul teljesítettek egy évvel korábban (mint tudjuk, ott a partraszállók 25 százaléka elesik…), miért ne hoznának össze egy közös hadműveletet pár szigettel arrébb? Ahogyan azt a törikönyvekből tudjuk, Málta megszállása elmaradt, pedig a világ szakmai közvéleménye nagyon megnézett volna egy német-olasz közös ejtőernyős műveletet, amelynek során mondjuk Leutnant Schmidt az ellenséges tűzben arról próbálja meggyőzni capitano Bernadettit, hogy hagyja a francba az egyenruha hajtókáján felfedezett pihéket és próbáljon inkább a tárcserére koncentrálni.

Azért ne legyünk igazságtalanok: a Folgore katonái a második el alameini csatában akkorát alakítottak, hogy napokkal később maga Churchill is elismerően nyilatkozott róluk, sőt, a BBC 1942. november 11-én ezekkel a szavakkal méltatta az olasz ejtőernyősök ellenállását:

"The rests of the Folgore division have resisted beyond every limit of the human possibilities."
(A Folgore hadosztály maradéka az emberi teljesítőképesség határain túlmutató mértékben állt ellen.)

Csak hogy tisztán értsük az elismerés súlyát: a britek (két páncélos és négy gyalogos hadosztállyal) többször bekerítették őket. Krisztálytisztán látszott, hogy nincs értelme a további harcnak, hangszórókon keresztül vagy ötször felszólították őket a megadásra, de az olaszok válasza minden esetben a csatakiáltásuk volt: Folgore! S így történt, hogy a kezdeti mintegy 5200 főből a csata végére 379-en maradtak életben. Hogy ez hősiesség volt, vagy őrültség, nos, erről most ne nyissunk vitát. Tény, hogy azokban a napokban az olasz ernyősök hivatalos védőszentje, Szent Mihály arkangyal nem volt a helyzet magaslatán.

A Folgore (és egykori testvérhadosztálya, a Nembo – am. fátyolfelhő) igazi tragédiája a második világháborúban az volt, hogy ejtőernyősnek képezték ki őket, de olyan igazi, testhezálló szakfeladatot egyet sem kaptak, s inkább gyalogosként, lövészként, utászként és – esetenként – felderítőként használták őket. Katonai körökben a problématípus ismert, a tanulság pedig változatlan: persze, lehet egy hatvantonnás harckocsival szántani és vetni, de nem biztos, hogy ez a legjobb és leggazdaságosabb megoldás. Vagy még egyszerűbben: ágyúval verébre...

A negyvenes-ötvenes évek nem voltak kifejezetten kedvezőek az olasz hadsereg, s ezen belül az ernyősök számára. Húsz éven keresztül mégiscsak volt egy fasiszta rendszerük, és hiába lőtték agyon lóhalálában, majd akasztották fel lábuknál fogva ’45 tavaszán Benitót és imádott Clarettáját, a német kamerádokhoz hasonlóan el kellett telnie egy jó évtizednek ahhoz, hogy komolyabban mocorogni kezdhessenek. A Folgorét (mint minden épkézláb olasz alakulatot – vagyis mind a hármat) megszüntetik, s a díszes egyenruhák után áhítozó taljánokat azzal nyugtatják, hogy várjanak sorukra.

1947 legelején megalakul ugyan Rómában egy Centro di Paracadutismo-nak (Ejtőernyős Központnak) nevezett valami, de itt a srácoktól még a bicskájukat is elvették, nemhogy lőfegyvert adtak volna a kezükbe. Olyan kiherélt cserkésztábor lehetett, ahol toronyból ugráltak ezerszám, hajtogatták a ronggyá mosott gyakorló ernyőket, majd félévente egyszer kaptak egy ócska repülőgépet, pár ejtőernyőt és mondjuk négyszer fél óra repidőt. Három kemény évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Központ nevébe bekerüljön a hőn áhított militare (katonai) jelző és újrakezdődhet a katonai ejtőernyősök kiképzése. 1950-ben kiköltöznek a fővárosból, de nem mennek túl messzire: Viterbo lesz a Centro Militare di Paracadutismo kiválasztottja.

A nyugis és nagyon patinás, akkoriban alig 35 ezres, középkori hangulatot árasztó városka nem őrjöng a boldogságtól, hiszen a Központ rotációs alapon fogadja a katonákat, akik megkapják a kiképzést, majd mennek vissza az eredeti alakulatukhoz. A katonaember egyenruhától függetlenül amúgy sem arról híres, hogy szabadidejében múzeumokat és templomokat bújna (Viterbóban mindkettőből egyenként is több volt, mint kocsmából és bordélyházból összesen), az olasz katona meg szereti a vidám és kulturált időtöltést, és ha ehhez hozzáadjuk még azt, hogy úgy három havonta lecserélődött az állomány 70 százaléka… Szóval nem lehetett egyszerű viterbói lányos apának lenni akkoriban, viszont egy italmérés nyereségéből évente lehetett venni három-négy Topolinót.

A városka elöljárói sokat vívódtak, hogy mi nyom többet a latban: az alkoholok eladásából, illetve a helyi iparűzési adóból szépen csordogáló lóvé, vagy az olasz átlagot négyszeresen meghaladó magzatelhajtások száma. Évekig osztottak-szoroztak, mígnem 1957 nyarának derekán az olasz védelmi minisztérium megelégelte olvasgatni a valódi könnyekkel telesírt, illatosított leveleket, és elege lett az után nyomozni, hogy ki lehetett az a katona, akiről a friss kismama csak annyit tudott, hogy „magas, jóképű, gyönyörű barna szemei vannak, Giovanninak hívják és zöld ruhát szokott viselni. Ja, és nagyon szépen énekli a Bella, Ciao-t.”

Szóval összecsomagolják a cókmókot, és egy tartománnyal feljebb, Toszkánába költöznek, méghozzá Pisa mellé. Itt vagy a levegő volt más, mint Viterbóban, vagy a lányok csúnyábbak, esetleg a grappa gyengébb, netalántán a katonai rendészet fogalmazta meg markánsabban nemtetszését a rendbontások alkalmával, mindenesetre kevesebb cirkusz volt és a város megtanult együtt élni az ejtőernyősökkel.

További tíz évnek kell eltelnie, míg 1967 júniusában a Katonai Ejtőernyős Központ visszakapja hőn áhított nevét és hadrendi besorolását: innen kezdve ismét Brigata Paracadutisti Folgore, vagyis Folgore Ejtőernyős Dandárként szerepel az olasz katonai nagykönyvekben. Tíz hónap múlva a dandár mellett kezdi el működését a Centro Addestramento Paracadutisti, vagyis az Ejtőernyős Kiképző Központ, ami 1983 januárjától a Folgore szerves részét képezi, a kilencvenes évektől pedig – visszakapva eredeti, ’39-es elnevezését – Scuola Militare di Paracadutismo-ként, azaz Katonai Ejtőernyős Iskolaként jegyzik.

ejtoernyos_olasz

Az ejtőernyősök kiképzése (Fotó: esercito.difesa.it)

1986-ban a Folgore bekerül az olasz hadsereg gyorsreagálású alakulatai közé, és a mesebeli kis gömböchöz hasonlóan szép csendesen elkezd hízni: sorban egymás után bekebelezi a Csendőrség „Tuscania” ernyős zászlóalját, egy tűzszerész-századot, egy mélységi felderítő-zászlóaljat, kibrusztol magának egy könnyű tüzér-osztályt, taktikai támogató századot, híradós zászlóaljat és pár helikoptert. Csodálom, hogy saját repülőgép-hordozót még nem kérvényeztek.

Aki egy kicsit is ismeri az elmúlt huszonöt-harminc év olasz belpolitikai történéseit, nem fog azon csodálkozni, ami most következik, még akkor sem, ha tudja, hogy civilizált államokban a hadsereg belbiztonsági célú felhasználása enyhén szólva kiveri a biztosítékot minden alkotmányjogásznál. Valami azt súgja, hogy az olasz kormánynak sem volt könnyű dolga a sajátjaikkal.

Ebben a posztban nem célom elemezni a nyolcvanas-kilencvenes évek Szicíliájának közrendvédelmi helyzetét, elégedjetek meg annyival, hogy kemény idők voltak. A szervezett bűnözés ott figyelt minden utcasarkon, hetente lőttek agyon vagy robbantottak fel korrumpálhatatlan (esetleg – és ne féljünk kimondani – pont fordítva: telhetetlen étvágyúvá vált) rendőröket, ügyészeket és bírákat, az államhatalom gyakorlatilag megszűnt a szigeten… Szicília szinte idegen végtaggá vált az Olasz Köztársaság testén.

1992 májusában Giovanni Falcone bíró (plusz a felesége, plusz négy testőre) repül a levegőbe, majd két hónappal később Paolo Borsellino (szintén büntetőbíró) és öt testőre szakad apró kicsi darabokra egy-egy alaposan kitervelt robbantásos merénylet következtében. Mindketten becsületesek, megvesztegethetetlenek, eltökéltek és… idealisták voltak. Riszpekt nekik, illetve emléküknek! Lássuk, mi is történt ezután.

Hát röviden: betelt a pohár, teleszaladt a puttony.

1992. július 25-én, egy csöndes szombati hajnalon három katonai szállítógép landol a palermói Punta Raisi repülőtéren (amit nem mellesleg 1995 óta úgy hívnak, hogy Falcone e Borsellino…). A gépekből háromszáz vörös barettes, szép szál legény szállt ki, majd a kicsit régimódi, de jól bevált Beretta BM59 Parával olasz módra a karjukban siettek a rájuk váró terepjárókhoz. Röpke két óra múlva Palermo valamennyi, jelentősebb közintézménye és nagyobb közlekedési csomópontja az ellenőrzésük alatt állt. Elkezdődött a szellemes és egy kicsit vészjósló módon „Szicíliai vecsernye” fedőnévre keresztelt komplex művelet, melynek célja a rend megteremtése, körözött bűnözők elfogása, a közbiztonság helyreállítása volt a szigeten.

olasz_ejtoernyos

Vörös barettes, szép szál legények (Fotó: wikimedia.org)

Még aznap délután további szállítógépek érkeztek, fedélzetükön további 700 ejtőernyőssel, majd a következő napokban 1800 hegyivadásszal, 800 bersaglierevel, 2200 gépesített lövésszel és 1500 tengerészgyalogossal. Szicíliában gyakorlatilag bevezették a katonai közigazgatást.

Itt és most elégedjetek meg még annyival, hogy a művelet hat (!) éve alatt az olasz hadsereg mintegy 140 ezer katonája fordult meg Szicíliában rotációs alapon (egyidőben 7-8 ezer volt jelen); 14 különböző dandár küldte oda katonáit, akik több százezer igazoltatást, harmincezer házkutatást folytattak le, a 72 hónap alatt több, mint 800 kiemelt körözöttet fogtak el, pár tucat bűnözőt tűzharcban semlegesítettek, és jelenlétük okán a kriminálstatisztikák 30-40 százalékos csökkenést mutattak, szinte minden kategóriában. A teljes produkció mai árakon számolva körülbelül 300 milliárd forintnak megfelelő lírájába került az olasz adófizetőknek, Szicíliában viszont rendet teremtettek.

Az utóbbi harminc évben a livornói központú Folgore fő szakosodása a nemzetközi műveletek, s ezen belül főként a békefenntartás, -megteremtés, -kikényszerítés irányába mutat, ami ebben a szakmában nem meglepő. Tényleg csak példálózva említek pár helyszínt, ahol az olasz ejtőernyősök békét tartottak fenn, ha nem volt, teremtettek, de a legrosszabb esetben is ott posztoltak két (esetenként három-négy), egymást nagyon nem kedvelő fél között és igyekeztek szégyent nem hozni a zöld-fehér-piros trikolórra: Libanon, Namíbia, Kurdisztán, Szomália, Kambodzsa, Bosznia, Albánia, Kelet-Timor, Koszovó. És persze ott voltak (vannak) Afganisztánban és Irakban is, ahol… hát, mit is tehetnek? Megpróbálnak életben maradni, és ez egy nagyon igényes célkitűzés.

Valamilyen, előttem kicsit homályban maradó oknál fogva az olaszokat előszeretettel alkalmazzák nemzetközi szinten VIP-k személyes biztosításához, számos ENSZ-diplomatának talján a testőrsége. Ebből kifolyólag a Folgorénak (katonáktól egy kicsit idegen módon) vannak olyan szakemberei, akik kifejezetten badigárd-szerepre gyúrnak, és hivatalból megkapják a legtrendibb sötét szemüvegeket. És persze külön tanórákon sajátítják el, hogyan kell rettenthetetlen arckifejezést ölteni.

2013-ban reformtornádó söpört végig az olasz fegyveres erőkön, s ennek következtében a Folgore dandár is komoly változásokon ment keresztül. Két műveleti zászlóalját kénytelen volt átadni a frissen megalakult Különleges Erők Parancsnokságának, cserébe kapott egy légimozgékonyságú lövészezredet, egy tábori tüzérzászlóaljat és egy logisztikai századot. De főerejüket továbbra is a vegytiszta ejtőernyősök jelentik, akikből három ezrednyi áll az olasz hadvezetés rendelkezésére.

Rajongj a Konteóblogért itt vagy csak simán olvasd itt.

Szólj hozzá!

Most olvassák

Galéria

Ez van

  • img
    Döntőjéhez érkezett a III. Béla király és kora nyugdíjas vetélkedősorozat
  • img
    A Vörösmarty Színház művészeit köszöntöttek a Városházán
  • img
    Vulkánkitörés veszélyére figyelmeztettek Balin
  • img
    Még mindig kutatnak a túlélők után Mexikóvárosban

A hét embere

Eseménynaptár

  • img
    Jennifer Lopez egymillió dollárral támogatja Puerto Ricót
  • img
    ENSZ: Oroszország súlyos jogsértéseket követ el a Krím félszigeten
  • img
    KSH: 7 millió tonna kalászos gabona termett idén
  • img
    Perifériásérbetegség-szűrés Fehérváron
  • img
    Tesco: tájékoztatják a szakszervezeteket
  • img
    Sikerdarab született
  • img
    Kutatók éjszakája - fehérvári programok
  • img
    Még mindig kutatnak a túlélők után Mexikóvárosban
  • img
    A Jégtorony titka - kiállítás és kincskeresés
  • img
    Sárkányhajó Fesztivál – a Csónakázó-tavat veszik birtokba
  • img
    Fehérvári Irodalmi Napok - színházi előadásokkal is bővül a program
  • img
    Medve sétált Székelyudvarhely utcáin
  • img
    Nemzeti konzultáció - várhatóan hét kérdést tesz fel a kormány