2017. október 19. csütörtök Nándor
Menü

Már legalább százszor mentem nyugdíjba - beszélgetés Horváth Lajos szemész főorvossal

(Fotó: Simon Erika)

Augusztus 20-án, a képviselő-testület ünnepi ülésén kerültek átadásra a Székesfehérvár által alapított kitüntetések és díjak. Horváth Lajos, a Fejér Megyei Szent György Kórház szemészeti osztályának nyugalmazott főorvosa a Pro Civitate díjat vehette át.

A kitüntetés szép születésnapi ajándék is, hiszen Szent István napján töltötte be nyolcvankettedik életévét. Melyik volt az első gondolata, amikor megkapta az értesítést?

Meglepődtem, hittem is meg nem is. Aztán a feleségem megnyugtatott, hogy nem lehet tévedés, hiszen mégis csak ötvenhét éve szolgálok orvosként itt a székesfehérvári kórházban.

1935. augusztus 20-át írunk: megszületik a kis Horváth Lajos. Melyik volt az a pillanat, amikor eldőlt, hogy a gyógyító hivatást választja?

Már általános iskolás koromban elhatároztam, hogy orvos leszek, Édesapám nagyon korán meghalt, jószerivel nem is ismertem. Édesanyám belém nevelte, hogy szegények vagyunk és azok is maradunk, így egyetlen lehetőséged van: tanulj! Az általános iskola után a gyönki gimnáziumba kerültem, ahol kiváló biológiatanárom volt, Kormányos Antal, akinek sokat köszönhetek. A felvételi biológiából és fizikából állt, így lehettem magabiztos. A vizsga után megkérdezték tőlem, honnét jöttem. Mikor elmondtam, hogy ki volt a tanárom a középiskolában, csak annyit mondtak: gondolhattuk volna.

Miként tudott beilleszkedni a nagyvárosi közösségbe egy kis faluból érkező fiatal?

Szerencsés voltam, hiszen középiskolában kollégista voltam az érseki gimnáziumban, és utána is közösségben éltem, miután megszüntették a papi rendet. De azt megtapasztaltam, mennyire más a falusi gyerekeknek a városi élet. Sokan voltak, akiket ez a másság rossz irányba vitt.

A professzorai közül kik voltak azok, akikre szívesen emlékezik, akik biztatták, segítették?

Nagyon sokat köszönhetek Hetényi professzornak, aki az élettant tanította. Kórboncnok szerettem volna lenni, s ezért bejártam a Kórbonctani Intézetbe, ott találkoztam Szőnyi Feri bácsival, aki ugyan rendszerellenessége miatt nem volt a professzori kar tagja, de tudása alapján az egyik legjobb patológus volt az országban. Tőle, a Kórbonctani Intézet docensétől tanultam a legtöbbet. Mikor áthelyezték az intézetből Makóra, mi sem volt természetesebb, hogy mentem utána. Makó volt a legjobb hely, ahova kerülhettem, ahol végérvényesen megtanulhattam, mit jelent önállónak lenni.

Az első munkahelye a Szent György Kórház volt?

Igen. Nem bántam meg, hogy idekerültem és szemész lett belőlem, megszerettem a várost. Sokat köszönhetek a budapesti Radnót Magda professzor asszonynak, aki először mondta, hogy alkalmas vagyok arra, hogy osztályvezető főorvos legyek. Azt hiszem, megháláltam a bizalmat, hiszen munkatársaimmal együtt én voltam az, aki átalakítottam, átszerveztem a kórház szemészeti osztályát.

Amióta a Szent György Kórház elindult azon az úton, hogy idővel egyetemi kórház lehessen, sokat köszönhet azoknak, akik hasonlóan gondolkodva egy új struktúrát valósítottak meg.

Sokan voltunk, akik ugyanazt akartuk. Kuchár Ferenc igazgató úrral az élen az volt a célunk, hogy ne csak a gyógyításban jeleskedjünk, hanem mindazt, amit az egyetemen és a gyakorlatban megtanultunk és megtapasztaltunk, tudományos szintre emeljük. Ő hívta Székesfehérvárra Gógl Árpádot, Solt Istvánt, Simon Kornélt, Guseo Andrást, aki akkor már Európa-szerte elismert szakember volt. Ő nevezett ki engem is.

horvathlajos2
Két emberöltő a gyógyításban (Fotó: Simon Erika)

1997-ben nyugdíjba vonult, legalábbis hivatalosan, hiszen egyetlen másodpercig sem volt nyugdíjas.

Az orvoslás az egyik olyan hivatás, amit nem lehet abbahagyni. Én például már legalább százszor mentem „rendesen” nyugdíjba, de amikor arra gondoltam, hogy holnap már nem kell rendelnem, elborzadtam.

Beszéljünk egy kicsit Enyingről! Ez a kisváros önnek köszönheti, hogy van szemészeti szakrendelése.

Amikor nyugdíjba mentem és tovább dolgoztam a Szent György Kórházban, Enyingen szemorvoshiány volt. Egykori tanítványom, aki Enyingen rendelt – milyen furcsa az élet – nyugdíjba vonult, így felkértek, hogy helyettesítsem. Aztán ott ragadtam.

Beszéljünk egy másik legendás találkozásról, mely szintén meghatározta és meghatározza ma is az életét orvosként és emberként: a futballról!

Amikor a szemészeten még nem voltak különlegesebb munkák, viszont kevés ügyeletes volt a baleseti sebészeten, Kabai főorvos úrral megbeszéltem, hogy ha a szemészeten ügyelek, nagyon szívesen felmegyek harmadikként a baleseti sebészetre is ügyelni. Szívesen fogadták, így fordult elő, hogy miközben a két sebész a műtőben volt és operált, az ambulanciára érkeztek olyan betegek, akiket meg kellett vizsgálni. Számtalan futballista is megfordult nálam, akiket elláttam, és addig jutottunk, hogy a végén már hivatásszerűen is gyógyítottam őket.

Orvosként megannyi sportsiker részese volt. Megmelegszik a szíve, ha a győzelmekre gondol?

A Videoton, amíg világ a világ, ott lesz a szívem kellős közepén. Megköszönöm a sorsnak, hogy köztük lehettem. A sikerekhez szükség volt olyan vezetőkre is, mint amilyeneket Bencsik István elnök és Horváth Lajos, a kiváló labdarúgóból lett szakosztályelnök személyében megismertem. Talán a legnagyobb vezetői erényekkel büszkélkedhettek, nem véletlen, hogy ők hozták Székesfehérvárra a legjobb edzőket, így azt az embert is, akit Mezey György mellett a legtöbbre tartok mindmáig: Kovács Ferencet.

Születtek sportorvosi pályafutása során olyan kapcsolatok, amelyek tartalmukban is barátságnak nevezhetők?

Kovács Ferencet a barátomnak vallhatom, sokat sétálunk és beszélgetünk egy-egy jó kávé mellett. Érdekes, hogy ilyenkor jószerivel egyetlen szó sem esik a labdarúgásról. Többnyire sakkozunk, hiszen az én sportom a sakk. Feri barátom pedig nemcsak a futballpályán nagy stratéga, hanem a táblánál is.

A futball azért ma is fontos az ön számára?

Néha kijárok a meccsre, de már nem tud annyira feldobni egy-egy mérkőzés, mint amikor a kispadon figyeltük a játék és a játékosok minden rezdülését. Talán megadja még az Isten nekem, hogy a Videoton elindul felfelé, mert megmondom őszintén, a mi öreg köreinkben már több a fejcsóválás, mint a helyeslő bólintás mostanában.

Ahogy a gyógyítást, a sportorvoslást sem hagyta végérvényesen abba.

Nagyon sokat segítettem Kű Lajos barátomnak a határon túli magyarok sportrendezvényeinek szervezésében, vele tartottam Afrikába is, tettem ezt és teszem ezt ma is díjmentesen. Sem útiköltséget, sem más díjazást nem fogadok el, teszem ezt azért, mert jó ügyet szolgálunk!

Szólj hozzá!

Most olvassák

Galéria

Ez van

A hét embere

Eseménynaptár