India és Pakisztán: a rossz szomszédok
India és Pakisztán: a rossz szomszédok
India és Pakisztán: a rossz szomszédokA vallási, etnikai, nyelvi és kulturális szempontból ezerarcú szubkontinensen évszázadokon át több száz, egymással folyamatosan acsarkodó, szomszédaikkal gyakran hadban is álló államocska létezett. Az őshonos hinduizmus mellett a tizedik-tizenegyedik század fordulóján jelentek meg a Közép-Ázsiából terjeszkedő iszlám hódítók, akik előbb a félsziget északi, majd nyugati részén kerültek többségbe, majd – úgy háromszáz évvel később – már a Bengáli-öböl északi partjain is több mecset épült, mint hindu szentély.
Divide et impera
A 16. században először a partok mentén, majd a szárazföld belsejében is tömegesen megjelenő európaiak (portugálok, franciák és hollandok) eleinte beérték a roppant kifizetődő kereskedelemmel, de hamarosan megjelentek a gyarmatosításban professzoroknak számító angolok, akik nem elégedtek meg azzal, hogy Szent András-keresztes lobogójuk csak kikötőkben, civil hajókon és raktárakon lengedezzen. Ügyesen kihasználták a maharadzsák, szultánok, kisebb-nagyobb királyok és más uralkodók villongásait: fokozatosan az angol (később a brit) korona alá terelték India valamennyi, többé-kevésbé szuverén államalakulatát.
Az Ékkő születése
Ahogyan azt egy kalmárszellemmel megáldott nemzettől megszokhattuk, a 19. század közepére az óriási kiterjedésű félsziget gyakorlatilag a Brit Kelet-Indiai Társaság magánbirtokává vált, aminek az 1857-es össz-indiai nemzeti felkelés, az úgynevezett szipoj-lázadás vetett véget. Ennek vérbefojtása után Indiát kivették a Társaság gyámsága alól és a roppant hízelgő Brit Korona Ékköve eposzi jelzővel felruházva klasszikus gyarmat-státuszt kapott.
Gandhi, a katalizátor
A közel négy és fél millió négyzetkilométeres ékkő alig 90 évig csillogott. A huszadik század elején egy Mahatma Gandhi nevű indiai-brit obsitos katona neve által fémjelzett, erőszakmentes tüntetéssorozat veszi kezdetét. Miután India mindkét világháborúból derekasan kivette a részét a britek oldalán és kinevelte saját gazdasági és politikai elitjét, 1947 nyarán a gyarmattartók úgy döntenek: elhagyják a területet és átadják a kormányrudat a bennszülötteknek.
A félsziget Trianonja
Azt, hogy az egykori gyarmat területén elő muszlimok és hinduk nem ettek egymás tenyerőből, senki sem tudta jobban, mint a britek. Az ötlet, hogy az ottani mohamedánoknak és hinduknak külön-külön államot kell konstruálni, Londonban született. A határokat egy angol jogász, bizonyos Cyril Radcliffe által vezetett bizottság javaslatára húzták meg nyelvi-vallási alapon, kisebb-nagyobb rátartással. Ily módon a félszigetről két oldalt leválasztanak egy-egy részt, létrehozva Pakisztánt, egy olyan államot, amelynek két része között 1600 (igen, ezerhatszáz!) kilométernyi távolság húzódott. A helyzet lassan olyannyira tarthatatlanná vált, hogy a kelet-pakisztáni rész 1971-ben, egyértelmű indiai katonai és politikai hátszélre támaszkodva egy véres polgárháború után kikiáltja függetlenségét és megalakul Banglades.
A viszály almája
Nyugat-Pakisztán (1971 decembere óta földrajzi jelző nélkül) és India között megalakulásuk óta folyamatos és változó intenzitású a feszültség, melynek elsődleges forrása a mindkét fél által magáénak tekintett határmenti Kasmír (és részben Dzsammú) tartományok hovatartozása. Hogy a hangulatot fokozzuk, érdekességképpen megemlítjük, hogy a vitatott terület mintegy húsz százaléka jelenleg kínai fennhatóság alatt van. A helyzet objektív elemzéséhez hozzátartozik az a cseppet sem elhanyagolható körülmény is, hogy mindhárom ország deklaráltan rendelkezik nukleáris csapásmérő fegyverekkel.
Egyik fél sem enged
Az egymást követő és döntő hányadukban katonai múlttal rendelkező pakisztáni állam- és kormányfők soha nem mondtak le a teljes Kasmírról, de ugyanez elmondható az újdelhi politikusokról is. Kisebbségiként mindkét országban élnek vallási és/vagy nyelvi szempontból a szomszédos államhoz tartozók: Pakisztánban mintegy 4 millió hindu, Indiában 140 millió (!) muszlim található. A feszültséget (amely az elmúlt hatvan évben négy háborúban is testet öltött) nem enyhíti az a körülbelül kétmillió afgán menekült, akik Pakisztánban telepedtek le és akik jelentős hányada a korántsem a vallási tolerancia bajnokaiként ismert tálibok szellemi-ideológiai hatása alatt van.
A víz kérdése
2016 őszén az ősi konfliktus újabb szakaszba lépett: indiai részről felvetődött az 1960-as indiai-pakisztáni vízszerződés felmondása, melynek értelmében a két állam testvériesen osztozik az Indus legfontosabb mellékfolyói vizének ellenőrzésében. A vízhiány mindkét országban elérte a kritikus szintet, s az elemzők döntő többsége azon a véleményen van, hogy ha India tényleg korlátozni fogja a területéről Pakisztánba áthaladó folyók vízhozamát, az iszlám államnak egyszerűen nem lesz más választása, mint a nyílt, minden eddiginél intenzívebb háború. A vízről, mint fegyveres konfliktusok forrásáról ebben a cikkben olvashatsz egy kicsit részletesebben.
Kétmillió katona
Egy indiai-pakisztáni háború lehetősége akkor is joggal aggaszthatja a világot, ha eltekintünk a két állam birtokában levő atomtöltetektől. Az indiai fegyveres erők a bolygó második legnépesebb hadseregét alkotják (1350000 fő), de a pakisztániaknak sincs miért szégyenkezniük a maguk 650000 katonájával, amivel a rangsor hatodik helyén szerepelnek. Nem kell biztonságpolitikai szakértőnek lennünk ahhoz, hogy belássuk: ha a szubkontinens két hatalma úgy igazából egymásnak feszül, ezt a helyzetet mindennek lehet majd nevezni, csak lokális csetepaténak nem.
