2017. november 23. csütörtök Kelemen
Menü

A svájci hadsereg

A svájci hadsereg
Svájci katona szolgálatban (Fotó: The Trace)

A svájciak közhellyé csontosodott imázsához a banktitok és a kiváló minőségű órák, esetleg az olvasztott sajt fogalma kapcsolódik. A helvét államszövetség képéhez (már ha eltekintünk a híres svájci bicskától) különleges katonai erényeket valahogy nem társítunk. Kevesen tudják (és addig jó nekik), hogy Európa kellős közepén, az Alpok völgyeiben földrészünk talán legmilitarizáltabb nemzete él.

Az opera (és a magyar kártya) rajongói persze eddig is hallottak Tell Vilmosról, akinek – hozzánk, magyarokhoz hasonlóan – úgy hétszáz évvel ezelőtt ugyancsak azokkal a furcsa homlokrajzolatú Habsburgokkal gyűlt meg a baja, a Svájci Gárda színpompás díszegyenruhája pedig számos vatikáni zarándoklat vagy turistaút során készült fotón felbukkan. Ennek ellenére hajlamosak vagyunk a svájciakat egy pacifista mintatársadalomnak elkönyvelni. Ha ezt tesszük, óriásit hibázunk – persze nem először és nem utoljára.

A svájciak – a nagyszerű magyar film betétdalával és fő mondanivalójával ellentétben – idestova kétszáz éve azon iparkodnak, hogy bebizonyítsák: egyedül is megy, méghozzá köszi szépen, egészen jól. Utoljára egy bizonyos Bonaparte nevű, francia császár foglalkozású korzikai próbálta kívülről, és a saját elképzelései szerint igazgatni a kantonok politikai és társadalmi életét, mérsékelt (és rövid életű) sikerrel. 1815-ben a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus résztvevői aláírják a Svájc örökös semlegességéről szóló cikkelyt, amelyet (az európai nagypolitikától elég szokatlan módon) az elmúlt közel két évszázadban senki sem kérdőjelezett meg. Legalábbis komolyan vehető módon nem tette.

Persze mindkét világháborúban és mindkét oldalon fel-felmerültek kósza bekebelezési és elfoglalási ötletek, de a józan ész, valamint a svájci területvédelmi erők eltökéltsége, továbbá a nem kifejezetten lerohanás elősegítésére termett domborzat végül diadalmaskodott: a konföderációt (megbízható pénzintézeteivel, dús füvű legelőivel és müzlis reggelijével egyetemben) békében hagyták. A két világháború között és a második alatt a kémek, továbbá a felfedésükre specializálódott elhárítók kedvenc terepe volt, na meg a külföldi napidíj sem lehetett alacsony. 1930 és 1944 között Bern, Zürich vagy Genf szerintem egyenként is több államtitkot látott, mint Washington, Berlin és London összesen, hogy az érte (mármint az államtitkokért) fizetett, általában aranyban, esetleg drágakövekben kiegyenlített árról végképp ne is beszéljünk.

A semlegességnek nagyon komoly ára van. Erről az alapigazságról a svájciak tudnának igazán mesélni, ha beszédkényszeres népek lennének. De nem azok, úgyhogy megtesszük helyettük mi. Az alpesi köztársaságban minden férfi állampolgár a 17. születésnapján kap egy udvarias hangú tájékoztató levelet, amelyben részletesen felvilágosítják arról, hogy az elkövetkezendő években hogyan kell fegyveresen szolgálnia a hazáját. 18-19 éves korában részt vesz a kötelező sorozáson, majd ezt követően (32 éves koráig) minden évben pár hetet a lakóhelyéhez közeli egyik laktanyában fog eltölteni, ahol megkapja a szükséges katonai kiképzést, és ellátják a (máskülönben világszínvonalú) helvét haditechnikával és a négyfunkciós alapbicskával. Eme utóbbi eszköz 130 éve a katonai felszerelés szerves része a konföderációban.

A sorállománynak összesen 300 napot kell leszolgálnia, ami a négy és fél hónapos alapkiképzést követő tíz éven belül még hét alkalommal egy-egy három hetes összevonást jelent lövészetekkel, menetgyakorlattal, hajnali jódlizással. Az előmeneteli rendszer roppant gondosan felépített, már-már svájci precizitásúnak is mondhatnánk: az ambíciózusabb, militaristább rekrutából pár év alatt tartalékos főtörzs vagy akár hadnagy is lehet, ami legalább olyan jól mutat a szakmai önéletrajzokban, mint a zürichi egyetemen megszerzett MBA-diploma. Svájcban számtalan olyan beosztás és munkakör van, ahol az állásinterjún a köszönésed sem fogadják, ha nem voltál katona, és itt nem feltétlenül az állami-biztonsági szektorra gondolunk. Néhány évvel ezelőtt egy winterthuri pékmester ügye kavart hullámokat, aki csak olyan sütőtanoncot akart felvenni, aki legalább tartalékos tizedesként szolgál a hadseregben.

1996 óta arra is van lehetőség, hogy valaki a fegyver nélküli katonai szolgálatot válassza. Ők kórházakban, idősotthonokban, katasztrófaelhárítási feladatkörökben és hasonló területeken ügyködnek 11 hónapig, ezzel letudva a haza iránti katonai kötelezettségek teljesítését.

Minden svájci településen a lakosság számának függvényében óvóhelyeket kell létesíteni; ezekben a teljes lakosság 85-88%-át egyidőben el kell tudniuk helyezni. „Egy svájci – egy ágy” – szól az ottani légoltalmisok jelszava. Akinek a hazai, az ötvenes-hatvanas években épült hasonló létesítmények szánalmas képe sejlik fel, a mára vizeletszagú, máladozó vakolatú salétromos falakkal, rozsdás és működésképtelen szellőzőaknákkal, a plafonról lelógó csupasz drótokkal, az nagyon meglepődne egy svájci óvóhely láttán. A rendszeresen felújított, összkomfortos, általában a sziklába robbantott vagy minimum 6-8 méterre a föld alá épített termekben több hétre való, állandóan frissített élelmiszer, víz és természetesen gyógyszer található, a korszerű és kifogástalanul működő távközlési eszközök teljes választékával.

A svájci hadkötelesek hagyományosan lakásukon tartják egyenruhájukat és egyéni készletként kiadott hadi fegyvereiket. Évtizedeken keresztül még ötven éles lőszert is otthon kellett tárolniuk, arra az igen kevéssé valószínű esetre felkészülve, hogy harci riadó esetén a lakásuk és a legrosszabb esetben is pár kilométernyi távolságban fekvő mozgósítási központ között valaki megtámadná őket. Néhány éve a lőszer hazavitelétől már eltekintenek – az ország gyakorlatilag minden pontján elhelyezett rejtekhelyekről és kis raktárakból az illetékesek bármikor elegendő mennyiségben tudnak muníciót a katonák rendelkezésére bocsájtani.

A svájci hadsereg (Fotó: Youtube/Worlds Military Power)
A svájci hadsereg (Fotó: Youtube/Worlds Military Power)
img

Bárki, aki akár csak pár órát is eltölt Svájc közútjain, tapasztalni fogja, hogy minden fő- és mellékútvonalon, a komolyabb völgyek, alagutak és hágók mellett mindenfelé láthatóak az azok lezárását szolgáló, síneken lecsúsztatható, avagy (nemes egyszerűséggel) berobbantható betontömbök. Az utakon pedig (beleértve a híres autópálya-hálózatot is) a közlekedési akadályként szolgáló, hidraulikusan vagy pneumatikusan kiemelhető acél- és vasbeton-karmok hivatottak megnehezíteni az ellenség mozgását. Minden stratégiai pont a hadsereg állandó ellenőrzése alatt áll, s ezt nemhogy titkolnák vagy szégyellenék, hanem fennen hangoztatják is.

Lehet, hogy ezek a srácok tényleg müzlit reggeliznek (az Úr bocsássa meg nekik…), de kemények, mint egy trezor ajtaja.

A svájci mozgósítási rendszer egyike a leghatékonyabbaknak a világon. Egy hipotetikus, általános riadót követő negyedik órában a 110 ezer reguláris katona talpig fegyverben áll a hegygerinceken, s további nyolc óra múlva gyakorlatilag a 19-49 év közötti teljes férfilakosság (másfél millió fő) ügyködik azon, hogy a betolakodókra minimum lavinát zúdítson. Mivel pacifisták és más széplelkű szabadgondolkodók még Tell Vilmos földjén is akadnak, eddig háromszor tűztek ki népszavazást a kötelező sorozás megszüntetéséről. 1989-ben a leadott szavazatok 65%-a, 2001-ben a 77%-a, 2013-ban a 73%-a szólt a svájci hadsereg, illetve a népfelkelő típusú svájci honvédelmi rendszer fenntartása mellett. 2016-ban egy független szakértői bizottság azzal a javaslattal élt, hogy a nők számára is bevezessék a kötelező katonai szolgálatot (eddig a gyengébb nem képviselői csak önkéntesként jelentkezhettek a hadseregbe), de jelen cikk elkészülésének időpontjáig végleges döntés nem született ezzel kapcsolatban.

Napjainkra a békeharcosok elérték, hogy a téma (mármint a hadsereg megszüntetése ötletének) puszta felvetése anyázást, illetve heveny ökölrázást vált ki a kantonok egyszerű lelkületű népéből, noha arrafelé is megszaporodtak a lelkiismereti szolgálatmegtagadók. Semmi probléma, a svájci rendszer erre is talált egy tipikusan helvét megoldást: a plusz anyagi hozzájárulást. Az a férfiember ugyanis, aki nem akar sem fegyverrel, sem enélkül katonáskodni, az egy 3%-os kiegészítő adót fizet mindaddig, amíg be nem tölti a 30. életévét.

Ugye, milyen egyszerű..?

Rajongj a Konteóblogért itt vagy csak simán olvasd itt.

Szólj hozzá!

Most olvassák

Galéria

Ez van

A hét embere

Ez is van

Eseménynaptár