2017. november 23. csütörtök Kelemen
Menü

A kosárfonás hagyományairól mesélt Tolvaj Csaba

A kosárfonás hagyományairól mesélt Tolvaj Csaba
(Fotó: Pápai Barna)

Véka vagy kosár, kosárfonás vagy kosárkötés – az elnevezések tájegységenként változnak, a tevékenység ugyanaz. Vagyis teljesen mégsem, mert míg régen a mindennapokra szánt használati tárgyak kerültek ki a kosárfonók kezei alól, addig ma inkább relaxációs időtöltés. Például fehérvári sebészorvosok vagy villamosmérnökök számára.

Ha mostanában valaki Székesfehérváron kosárfonással szeretne foglalkozni, a felsővárosi Tolvaj Csabához fordulhat, aki kedd délutánonként a Művészetek Házában szakkör formájában oktatja ezt a tevékenységet, immár tizenhárom éve. Eredeti foglalkozására nézve szoftverfejlesztő, igazgatói pozícióból ment nyugdíjba, nem egészen két hónappal ezelőtt.

„Nagyon szerettem a szoftverfejlesztést, a tervezést. De egy vállalkozást vezetni nem mindig leányálom. E mellé a munka mellé pont jó volt terápiának, megnyugvásnak a kosárfonás. Csakhogy szinte úgy kellett rá lopnom az időt. Remélem, most, hogy már nyugdíjas vagyok, másképp lesz.”

Tolvaj Csaba kosárfonó
Akár 8-10 órát is képes egyhuzamban a kosáron dolgozni (Fotó: Pápai Barna)

Persze többről van itt szó egyszerű kikapcsolódásnál. Csaba népi iparművészként másfél évtizede tagja a Fehérvári Kézművesek Egyesületének, a kosárkészítés iránti szenvedélye pedig gyerekkorából ered. „Az Őrségből származom, egy egészen kis faluból, Ispánkról, aminek jelenleg olyan száz körüli lehet a lakossága. A parasztemberek téli tevékenységei közé tartozott a kosárkötés. Nálunk így mondták, csak itt Fejérben hallottam először, hogy itt kosárfonásnak hívják. Később hallottam is, hogy van egy mondás, miszerint falun kötik a kosarat, városon meg fonják."

Telente az asszonyok a hátsó szobában felállított szövőszéken szőtték a stafírungot. Nem csak lepedőt, terítőket, hanem ruhákat is készítettek. Édesanyámnak is volt olyan szoknyája, amit saját maga szőtt, pepita mintákkal. A férfiak javították a szerszámokat, a kocsit és kötötték a mezőgazdasági munkákhoz szükséges kosarakat, a hagyma, a szárazbab tárolására alkalmas kópicokat. Sőt, bölcső, gyerekjáték is készült fűzfavesszőből. Magam is készítettem ilyet mind a két unokámnak, száraz meggymag zörög benne. Egyszóval már gyerekkoromban lenyűgözött, ahogyan a marék vesszőből egyszer csak kosár lett. Igyekeztem is megtanulni. Éppen most találtam meg a padláson két kis kosarat, amiket még tizenegy éves koromban készítettem. Édesanyám abban tartotta a tojást."

Tolvaj Csaba kosárfonó
A képen elöl az úgynevezett kópic, amit főleg szárazélelmiszer tárolására használtak (Fotó: Pápai Barna)

A vesszőhöz akkor nem volt nehéz hozzájutni, minden porta végében ott volt az ehhez szükséges fűzfa. „Nálunk az Őrségben úgy volt, hogy minden portán volt egy kis tó, abból itatták az állatokat, akörül álltak a fűzfák. Minden évben le kellett vágni róla az egyéves hajtásokat, mert azok még nem ágaztak, seprűsödtek el."

A vesszőt novembertől március közepéig lehetett vágni, míg el nem indult benne a nedvkeringés, majd a levágott vesszőket kévébe kötötték, osztályozták. „80, 100, 120, 140 centi a tipikus kosárfonó méretek. Osztályozás után aztán kévébe kötötték, megfőzték őket.”

Tolvaj Csaba kosárfonó
Egyedi ajándékok: feleségének minden évben Éva napra becsomagol egy két decis pezsgősüveget vesszőfonással (Fotó: Pápai Barna)

Csaba régen maga is próbálkozott a vesszőfőzéssel, ma már inkább úgy vásárolja a kosarakhoz az alapanyagot. „Korábban Rábapatytól Tiszafüreden át Békésig kellett járni az országot, ma már jobb helyzetben vagyunk, mert a megyében, Sárkeresztúron létesített ültetvényt négy és fél hektáron egy szociális szövetkezet, onnan tudunk hozzájutni a vesszőhöz.”

Tolvaj Csaba kosárfonó
A kosarak felületét citromsavas vízzel dörzsöli át egy gyökérkefe segítségével. Ezzel megtisztítja őket a készítés közben rárakódott kosztól, fertőtleníti, és a színüket is felélénkíti (Fotó: Pápai Barna)

Felnőtt korában Csaba életébe váratlanul köszöntött be újra a kosárfonás. A felesége a Megyei Művelődési Központban dolgozott Székesfehérváron, amikor elindult ott egy kosárfonó tanfolyam. Éva asszony se szó, se beszéd beíratta rá a férjét, aki ezek után bizony nem akart rá szégyent hozni, és szépen el is végezte. „Nagy Kálmán bácsi volt a tanfolyam vezetője, aki azóta sajnos meghalt. A tanítványok közül néhányan visszajártunk szakkörszerűen folytatni a tevékenységet, és Kálmán bácsi halála után a többiek rábeszéltek: úgy látják, én vagyok a legügyesebb, vállaljam el a csoport vezetését. Azok után minden héten itthon éjszaka megcsináltam azt a mintakosarat, amit aztán a többieknek mutattam, és így megy már 13 éve."

A szakkörök résztvevői mostanában főleg felnőttek, nyugdíjasok. „Van köztük a sebészorvostól a villamosmérnökig mindenki, többnyire mindegyikük családjában volt valaki, aki kosárfonással foglalkozott. Gyerekek inkább csak a nyári táborokba jönnek.” - mesélte Csaba.

A kosárfonás hagyományairól mesélt Tolvaj Csaba
Az egyik legszemélyesebb ajándék: kerti kuckó a három és fél éves kisunokának, Ervinnek (Fotó: Pápai Barna)

Ha pedig otthon áll neki kosarat készíteni, azt többnyire ajándékba teszi. "Teljesítek megrendeléseket is, nagyon keveset, eddig időm sem volt rá, legfeljebb éjszaka vagy hétvégén. De hát a családi házban is akad más munka bőven, és az őrségi birtokot is rendezni kell. Inkább ajándékba készítek mindent. Azt nagyon szeretem, mert ha tudom, hogy kinek csinálom, rá gondolok munka közben, végiggondolom az ismeretségünket, barátságunkat, és ez teszi azt a tárgyat igazán személyessé."

Szólj hozzá!

Most olvassák

Galéria

Ez van

A hét embere

Ez is van

Eseménynaptár