2018. november 15. csütörtök Albert, Lipót
Menü

Székesfehérvártól Monte-Carlóig: beszélgetés Ritter Emőke artistaművésszel

Székesfehérvártól Monte-Carlóig: beszélgetés Ritter Emőke artistaművésszel
Ma már a székesfehérváriaknak adja át egyedi tudását (Fotó: Horváth Reni)

Írországtól Svédországon át Monte-Carlóig varieté színházak és cirkuszok közönségét kápráztatta el éveken át lélegzetelállító hajlékonysági és légtornász mutatványaival a székesfehérvári Ritter Emőke. Artista tudását most már a fehérvári felnőttnek és gyereknek adja át az egyik helyi mozgásstúdióban.

Hogyan szeretett bele ebbe a különleges világba?

Amikor tizenegy évesen a fejembe vettem, hogy jelentkezem a Baross Imre Artistaképző Intézetbe, a szüleim még azt sem tudták, hogy egyáltalán létezik ilyen intézmény. Nagy családban nőttem fel Székesfehérváron, négy testvér közül a legidősebb gyerekként. A cirkusz világát édesapám ismertette meg velem, ő nagyon szerette, és ha a városban járt egy társulat, mindig elvitt az előadásaikra. Mivel már kislány koromban nagyon ügyes voltam, édesanyám elvitt tornázni. Azon a nyáron pedig, amikor az artista iskolát a fejembe vettem, az összes létező cirkuszi előadásra elkísért a nővérével, és ahol lehetett, elintézte, hogy bemehessünk egy-egy lakókocsiba. Újra és újra megkérdezte, hogy biztosan ilyen körülmények között szeretnék-e élni, de én határozott voltam. Látva az elszántságomat, a szüleim minden erejükkel támogattak. Nagyon sokat köszönhetek nekik!
Székesfehérvártól Monte Carlo-ig: beszélgetés Ritter Emőke artistaművésszel
Hogyan képzeljük el az iskolás éveket? Miként zajlott a képzés?


Általános iskola ötödik osztályától érettségiig jártam oda, meg még plusz egy évet művészképzőre. Reggel nyolctól este hatig iskolában voltam, ebből napi négy óra volt az artista képzés. Annyi különbség volt még más iskolákhoz képest, hogy készségtantárgyaink, mint rajz, ének, technika, testnevelés, egyáltalán nem voltak. Az iskola első négy éve az előkészítő volt, ahol az artista szakma minden ágáról tanultunk egy kicsit. A gimnázium kezdetekor volt szakosítás, amikor a tanáraink segítségével kiválaszthattuk, mi áll hozzánk a legközelebb. Eleinte több mindennel próbálkoztam, benne voltam dobó-emelő számban is, majd váltottam a hajlékonysági mutatványokra. Ez lett végül a fő területem. Mindig egyedül dolgoztam, később egy levegő-számot is kapcsoltam még a repertoáromhoz.
Székesfehérvártól Monte Carlo-ig: beszélgetés Ritter Emőke artistaművésszel

Hova vezetett az útja érettségi után?

Néhány évig Budapesten dolgoztam, különböző varieté színházakban. Ezek akkoriban szép számmal működtek még a fővárosban. Szép, színvonalas létesítmények voltak, nagyszínpaddal, sminkesekkel, próbateremmel. A műsorszámomat úgy kell elképzelni, hogy egy ötvenszer nyolcvan centis asztalkán, ami nagyjából egy méter magas volt, két vékony rúddal, úgynevezett kézen álló bottal mutattam be a gyakorlataimat: például a lábfejemet az állam alá tettem. Egész estés elfoglaltságot jelentett ez a munka, este héttől hajnali kettőig, mert általában két előadásban vettem részt egymás után.

Hogy került innen át a cirkusz világába?

Egy magyar származású, Angliában élő cirkuszügynök közvetített ki egy ír cirkuszi családhoz a kilencvenes évek elején. Ott már kellett másik műsorszám is, akkor kezdtem el a levegő számot is betanulni, háromnegyed évet áldoztam rá a cirkusz próbatermében. A szüleim annyira féltettek, hogy nyolc méter magasan leszek a levegőben, hogy rábeszélték az öcsémet, aki éppen akkor végzett az egyetemen: tartson velem, dolgozzon a cirkusznál, és legyen ott minden technikai szerelésnél, hogy biztonságban legyek.

Jól érezték ott magukat?

Összehasonlíthatatlanul más, számomra sokkal felemelőbb érzés volt a manézsban, a sok csivitelő gyerek között lépni a közönség elé. Még ha fizikailag jóval fárasztóbb is volt, mint a varieté, és sokkal több lemondással járt, nagyon élveztem! Nem csak a közönségben, a cirkuszi családban is rengeteg volt a kisgyerek: folyton rajtunk csüngtek, tulajdonképpen tőluk tanultunk meg angolul.

Kellett popcornt árulniuk meg jegyet szedniük, ahogy mostanában látjuk a cirkuszoknál?

Nekem nem kellett, az öcsémet azért befogták a jegyirodában, illetve a sátor építésénél, bontásánál.
Székesfehérvártól Monte Carlo-ig: beszélgetés Ritter Emőke artistaművésszel

Említette, hogy a szülei féltették. Önnek is voltak félelmei a produkciók során?

Érdekes, hogy csak a próbateremben. Egészen más élmény ott végigcsinálni a műsorszámot, mint a manézsban, ahol zsong a közönség. Ahogy kigyúlnak a fények, eltűnik a félelemérzet!

Az írországi szezon után mi következett?

Egy angliai ajánlatot kaptam, de azt végül visszautasítottam. Ugyanis időközben kikerült az anyagom a stockholmi Cirkuszhercegnő Fesztiválra. Ez volt az első kizárólag női fellépőkkel tartott ilyen jellegű rendezvény. Az összes európai menedzser ott volt: az itt töltött két hét sokat lendített a pályafutásomon. Utána egy svéd cirkuszhoz kerültem, ahol négy hónapot töltöttem. Ugyanis abban az országban a nagy hideg miatt ilyen rövid a cirkuszi szezon. Az már igazán nagyszabású cirkusz volt: körülbelül tizenöt náció volt jelent a társulatban, kínaiak, nyugat-európaiak, azerbajdzsániak egyaránt. Később már jellemzően varieté színházakban dolgoztam, például Berlinben is egy rövid ideig. A Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztiválra is meghívást kaptam, utána egy ottani kabaré műsorába is leszerződtettek. A szezonok között Budapesten éltem, a szüleim pedig ahol csak tudtak, megnéztek külföldön is: eljöttek Stockholmba, Monte-Carlóba is.

Mi vezette vissza Magyarországra?

Volt egy térdműtétem, ami után eléggé elhúzódott a rehabilitáció. A felépülésemet követően Bozsik Yvette, aki korábban egyébként az osztálytársam volt, hívott a balett társulatához, hogy tanítsak a táncosainak egy kis akrobatikát. Végül olyan jól sikerült az együttműködés, hogy bekerültem a darabba. Ezt követően még négy-öt színházi darabban dolgoztam, mielőtt a kislányom megszületett: Vándorfi László rendezésében több darabban a Pannon Várszínházban és Szász János rendezésében a Nemzeti Színházban.
Székesfehérvártól Monte Carlo-ig: beszélgetés Ritter Emőke artistaművésszel

Most pedig egy székesfehérvári mozgásstúdió vezetőedzője. Itt milyen mozgásformákkal foglalkozik?

Trapézon, karikán, és egy újfajta függőágyon is tanítok légtornász gyakorlatokat, valamit talajakrobatikát és hajlékonyságot szintén oktatok. Gyerekekkel és felnőttek is foglalkozom. Itt nem feltétlenül versenyszerű sportra kell gondolni, bárki, aki kedvet érez hozzá, hobbi szinten belevághat.

Milyen testi adottságok szükségesek hozzá?

Azt gondolom, hogy mindenki lazítható, igen nagy mértékben! Persze kisebb korban könnyebb. Viszont ezeket a feladatokat csak iskolás kortól lehet végezni, hiszen komoly figyelem szükséges hozzá. De aki szeretne betekintést nyerni az összes óratípusunkban, az a Széchenyi úti termünkben megteheti a november 3-i nyílt napunkon.

Ajánlott cikkek

Szólj hozzá!

Most olvassák

Galéria

Ez van

A hét embere

  • Parragh: a lendület tovább tarthat, de növelni kell a fogyasztást
    Parragh: a lendület tovább tarthat, de növelni kell a fogyasztást
  • Időutazás a barokk korba - családi játszóház a Vörösmarty Mihály Könyvtárban
    Időutazás a barokk korba - családi játszóház a Vörösmarty Mihály Könyvtárban
  • Népszerű filmzenék - szimfonikus koncert lesz vasárnap a Sóstón
    Népszerű filmzenék - szimfonikus koncert lesz vasárnap a Sóstón
  • A lemenő hold és a felkelő nap - Demeter Zsófia előadása
    A lemenő hold és a felkelő nap - Demeter Zsófia előadása
  • Falmászó nyílt nap és avatás
    Falmászó nyílt nap és avatás
  • Brexit - kiderült, mi lesz a Nagy-Britanniában dolgozó magyarokkal
    Brexit - kiderült, mi lesz a Nagy-Britanniában dolgozó magyarokkal
  • Cégkapu - bő egy hónapig regisztrálhatnak a vállalkozások
    Cégkapu - bő egy hónapig regisztrálhatnak a vállalkozások
  • Nyugdíjprémium - ma kezdi a kifizetést a posta
    Nyugdíjprémium - ma kezdi a kifizetést a posta

Eseménynaptár