Egy igazán szerethető gyermekorvos – beszélgetés dr. Kadocsa Istvánnal
Egy igazán szerethető gyermekorvos – beszélgetés dr. Kadocsa Istvánnal
Egy igazán szerethető gyermekorvos – beszélgetés dr. Kadocsa Istvánnal– Miért éppen ezt a pályát választotta?
– Orvos keresztapám hatására alakult ki érdeklődésem az orvosi pálya iránt. Azon belül, amikor felmértem a lehetőségeimet, úgy véltem, hogy alkatom, fizikumom miatt a sebészeti tevékenység távol áll tőlem. Inkább a belgyógyászat, a töprengő, elgondolkodtató esetekkel való foglalkozás vonzott. Végül úgy éreztem, hogy a kisgyermekek gondjai, problémái állnak hozzám a legközelebb.
– Érdekes dolgot mondott… ezek szerint a belgyógyászat valahol olyan, mint egy kirakós? Egy rejtvény?
– Igen, és a gyerekek sokszor – életkoruknál fogva is – nem tudják elmondani a problémáikat: ez adja ennek a területnek az érdekességét és szépségét. A másik pedig az, hogy az én példaképem és tanítóm Miskolcon dr. Velkey László professzor volt, akit gyermekként ismertem meg, hiszen ő volt a gyermekorvosom, utána pedig az ő intézményébe kerültem kezdő orvosként.
– Ön miskolci?
– Fehérváron születtem, de aztán közbejött egy sajnálatos családi tragédia: amikor hatéves lettem, meghalt az édesanyám. Először az anyai nagyszülőkhöz, majd édesanyám testvéréhez kerültem, nekik nem volt gyerekük, így ők neveltek fel. Az anyai nagyszülőknél, Aszódon kezdtem iskolába járni, innen költöztünk Miskolcra keresztanyámhoz, s férjéhez. Náluk nevelkedtem, gyermeküknek tekintettek. Miskolcon érettségiztem, majd Debrecenbe mentem egyetemre. Minden szünetben itt voltam Fehérváron az édesapámmal. Végzés után a miskolci gyermekkórházban helyezkedtem el. Sűrűn jártam Fehérvárra, itt ismerkedtem meg a jövendőbelimmel, akit később feleségül vettem, így költöztem vissza 1981-ben a városba. 1981. január 1-jén léptem be a Berényi úti Gyermekrendelőbe, vagyis éppen 36 éve dolgozom ugyanazon a helyen.
– Milyen készségek kellenek a gyermekorvosi munkához?
– Az én pályám folyamatos tanulást és tapasztalatszerzést feltételez. Ezen kívül nagyon fontos a rendelő nyugalma. Ez adott. Az asszisztensnőmmel és a védőnőkkel jó csapatot alkotunk: segítőkészek, empatikusak, így könnyű az együttműködés. Igyekszünk nyugalmat és bizalmat árasztani, emiatt sokszor előfordul olyan, hogy a gyerekek nem amiatt sírnak, hogy be kell jönniük, hanem azért, mert ki kell menniük, pedig ők még játszanának a rendelőben lévő játékokkal. Játék közben szinte észre sem veszik, hogy megvizsgáljuk őket. Az 1-3 éves korosztály az, amelyikben már kialakult a félelemérzet, és nehezen vetkőzik le a szorongásaikat, de velük is igyekszünk megtalálni azt a kapcsolatot, ami miatt megnyugodhatnak. Nagyon sok szókimondó, kedves kisgyerek fordul meg nálunk. Életkorát tekintve az egyik kislány már bilizhetett volna, de még mindig pelenkára volt szüksége. Megkérdezte tőle a nagymamája: ”Mikor ülsz már végre bilire?” „Nagymama, majd ha eljön az ideje, fogok szólni.” – hangzott a válasz. Igazi kis egyéniség mindegyik.
A Berényi úti Gyermekorvosi Rendelő csapata: Vörösné Mózer Margit és dr. Kadocsa István
(Fotó: Horváth Reni)
– Azt hallottam Önről, hogy nagyon a szívén viseli kis páciensei sorsát. Nem egy esetben számoltak be a szülők olyan élményről, hogy a doktorbácsi felhívta őket, hogy a gyermek hogylétéről tájékozódjon.
– Ez a személyiségemből fakad. Egy-egy eset a pihenőidőmben sem hagy nyugodni. De arra is nyitott vagyok, hogy megkeressenek, felhívjanak akkor is, ha otthon vagyok. Jó érzés, hogy ha a jelenlétemmel nem is, de legalább a tanácsaimmal segíthetek. Eszembe jut egy ilyen eset: volt egy allergiás kisfiú, akinél a köhögés augusztusban dominált, s menetrendszerűen ekkor betegedett meg. De a szokásos gyógyszerek ellenére – a szülők elmondása szerint – az éjszakai köhögés nemhogy javult, hanem egyre rosszabb lett. Nem hagyott nyugodni a gondolat: mi lehet vele? A délelőtti rendelés után elmentem hozzájuk. A gyermek egy gyümölcsfán ült éppen, onnét hívtam le. Az volt a szerencse, hogy újra megvizsgáltam, mert a nyakán észleltem egy duzzanatot, amit az előző vizsgálatnál még nem tapasztaltam. Azonnal kórházba utaltam. Már aznap Budapesten találta magát rosszindulatú nyirokcsomó-elváltozás miatt. Hosszú-hosszú kezelést igényelt, azonban hála Istennek, meggyógyult. Így távozott tőlem a körzetből 18 évesen: egészséges, talpraesett fiatalemberként. Azt tapasztalom, hogy ma már az orvostudomány sokat fejlődött a diagnosztika, és a terápia területén is. A nyolcvanas években sok gyereket elvesztettünk, de napjainkban már nem ilyen rosszak a kilátások.
– Van olyan gyermekbetegség, mely különösen megviseli?
– Talán a daganatos esetek. Minden bizonnyal ebben közrejátszik az is, hogy hatéves koromban édesanyámat is egy ilyen betegség miatt veszítettem el. Még ma is előttem van, hogy a nagyszüleim hoznak haza Fehérvárra, én szaladok be a szobába: „Mamikám, Mamikám!” – de üres az ágya. Ezt az érzést nem kívánom senkinek sem.
– Jól döntött annak idején?
– A legjobban. Nagyon szép pályát választottam, már nem is tudnék mást csinálni. Tagja vagyok a Házi Gyermekorvosok Egyesületének, mely az országban dolgozó mintegy 1600 házi gyermekorvos szakmai és érdekvédelmi szervezete. Ma az ország 77%-a lefedett házi gyermekorvosokkal, és 23% a vegyes praxis. Korábban az volt a célunk, hogy mindenütt legyen házi gyermekorvosi rendelés, de ma már a korfát tekintve reálisabb az a cél, hogy legalább ezt a 77%-ot tudjuk tartani. El vagyunk idősödve: az átlagéletkor a tagjainknál 56 esztendő. Ezért szeretnénk felkelteni a medikusok érdeklődését... Szeretnénk elérni, hogy a szakvizsga előtt jussanak ki gyermekkörzetekbe, hogy közvetlenül megtapasztalhassák, milyen jellegű munka folyik itt. Nálunk van, hogy járványos időszakban 60-80 gyerek is megjelenik egy délután, és ki kell tudni szűrni azt a 2-3 főt, akikre sokkal jobban oda kell figyelni. Ezzel egyszemélyi felelősség is jár. Megismerjük a családokat, közösségeket és ezek különbözőségeire is tekintettel kell lenni. Szóval szép és nehéz feladat a miénk.
– Mi a titok nyitja? Miért ért olyan jól szót a gyerekekkel?
– Ők sajátos világban élnek. Talán a titok nyitja az, hogy 3-4 éves koromból is vannak emlékeim, vagyis nem felejtettem el, mit jelent gyermeknek lenni…
