Cloudy0 °C
2020. január 18. szombat Piroska
Menü

„A beteg szószólója az ápoló” - beszélgetés Szabó-Bakos Zoltánnéval, a Fejér megyei kórház ápolási igazgatójával

„A beteg szószólója az ápoló” - beszélgetés Szabó-Bakos Zoltánnéval, a Fejér megyei kórház ápolási igazgatójával
Szabó Bakos Zoltánné (Fotó: Tóth Gabriella)

Nemrég kamarai kitüntetést gyűjtött be számtalan egyéb szakmai díj mellé. Szabó-Bakos Zoltánné ápolási igazgató nevét azonban nem ezért jegyezzük meg, hanem az emberségességéért, kedvességéért, melyből negyvenöt év után is a mai napig jut bárkinek, aki dolgozóként, betegként – vagy éppen újságíróként – beteszi a lábát a Fejér megyei kórház kapuján.

Volt a hatvanas években egy Erzsike nevű kislány Móron, aki csillogó szemekkel csodálta az utcájukban lakó szülésznőt. Hamarosan az lett az álma, hogy ő is hasonlóval foglalkozzon. A mai napig is lételeme a gondoskodás, azonban rátermettségének köszönhetően hamar átnyergelt az ápolásról az irányítói feladatokra. Szabó-Bakos Zoltánné manapság a Fejér Megyei Szent György Egyetemi Oktatókórház ápolási igazgatójaként nagyjából ezerhétszáz ember munkáját irányítja, és a személyes kapcsolatot, odafigyelést mindennél előbbre valónak tartja mind a kollégákkal, mind a betegekkel. Derűs, mosolygós lénye negyvenöt éve ragyogja be a kórházat, az eltelt évtizedeket próbáltuk összefoglalni egyetlen beszélgetésben.

Hogyan esett a választása az egészségügyi pályára?

Az akkori József Attila Gimnáziumban végeztem az egészségügyi szakképzést. Heti két napot jártunk ki a kórházba gyakorlatra, nyáron hat hetet voltunk élesben a betegeknél. Ezután a budapesti Vámosi Ilona Szülésznő Képzőben végeztem, de úgy, hogy közben én már dolgoztam, gyakorló szülésznőként. Nagyon jó elődeim voltak, szigorú főorvosok, akiktől megtanultuk a rendet, fegyelmet a munkaszervezésben. Ez az alapja mindennek, az egészségügyben különösen.

Örömmel jöttem be éjszaka is szülőszobára dolgozni, csak az volt a gondunk, hogy hova fektessük a kismamákat, mert ugye a Ratkó gyerekek gyerekei születtek. Mivel észrevették, hogy jó szervező vagyok, felkínáltak nekem az igazgatóságon egy főnővér-helyettesi állást, hogy tanuljak. Elsőként volt a kórházban egészségügyi főiskolai végzettségem. Így lettem intézetvezető főnővér helyettes, majd ápolási igazgatóhelyettes.

Mindig fogékony voltam az új tudásra, szerettem tanulni. Szereztem egy egyetemi végzettséget humán szervezőként, és lehetőséget kaptam arra, hogy a humánpolitikát itt az intézetben megvalósítsuk. Pár évig humánpolitikai igazgatói munkakörre váltottam pályázat útján, ez egy csodálatos időszak volt. Megalakítottuk a személyügyet, a szociális ügyet, egyre több rendezvényt szerveztünk. Aztán az elődöm nyugdíjba vonult, újra pályáztam, és most már majdnem tizenöt éve ápolási igazgató vagyok, amihez szakmenedzseri végzettség is szükséges.

Úgy hangzik, sosem hagyta abba a tanulást.

Örökmozgó vagyok, sosem azt vártam, hogy helyettem vagy helyettünk más érje el az eredményeket. Ezért minden szinten - helyi, megyei, országos – szakmai szervezetekben, a szakmai köztestületben mindig vállaltam elnökségi, alelnöki feladatot, és mai napig is az ápolási igazgatók egyesületében országos szinten alelnök vagyok. A szakdolgozói kamarában pedig a minőségfejlesztés humánpolitikai bizottságnak vagyok az elnöke.

Mindez a családom nélkül elképzelhetetlen lenne. A férjem mindvégig mellettem állt a sok tanulásban, hiszen a két gyerek mellett nagyon fontos a biztos háttér. Mindegyikük már egyévesen bölcsődés volt, sőt, a gyermekvállalási időpontokat is a kórház, illetve a tanulás határozta meg számunkra. Egy diploma, egy gyerek.

Persze volt, amikor a kisfiam azt mondta: „Anya, mikor hagyod már abba a tanulást, és játszol velem?” De hát ez az idő is eljött, és közben ők is megtanulták, hogy munkával, tanulással lehet elérni valamit.

A kórház a szívem-lelkem, és abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy végignézhettem a fejlődését, az összes rekonstrukciót negyvenöt év alatt. 1974-ben, amikor elkezdtem, még szinte mindenki ismert mindenkit. Ma már az egyik legnagyobb munkáltatója vagyunk a megyének, 2500-2600 körüli a dolgozók száma. Ebből hozzám, mint ápolási igazgatóhoz nagyjából 1700 ember tartozik.

Mindig derűs és energikus (Fotó: Tóth Gabriella)
Mindig derűs és energikus (Fotó: Tóth Gabriella)

Mi minden változott még az évtizedek alatt?

Voltak nagyon szép időszakok. Most egy kicsit nehezebb a humánerőforrás hiány miatt, de ebben is van kihívás: nem csak a munkaerő megszerzése, hanem a megtartása is feladat. Hogy a dolgozók, akiket kiképeztünk, itt maradjanak. Ápolásszakmai és szervezési oldalról fontos volt, hogy a rekonstrukciók során meghallgatták, megfogadták a véleményünket. A lassan huszonöt éves hotel épület mellett járva ma is látom lelki szemeimmel, ahogy az építkezés alatt járkáltunk a buckákon, elképzeltük, hova kerülnek majd az ágyak a kórtermekben. Úgy gondolom, az ápolás szakma a gyógyító teamnek fontos része: nagy öröm, hogy ebben a kórházban ténylegesen megbecsülik. Ugyanolyan fontos az orvos, az ápoló, a szakdolgozók, a műtősnő, az anesztes, az asszisztens, a műtőssegéd, a betegkísérő, a takarítónő. Mert egymás munkája nélkülözhetetlen! Sőt, a sterilizáló dolgozó, akikről sokan nem is tudnak! Ők láthatatlanul végzik a dolgukat, de ha nincs steril műszer, vagy nem megfelelő az állapota, akkor hozzá sem kezdhet az orvos a munkájához!

Milyen volt, amikor először látott szülést?

Eleinte tanulás közben nézelődtem, aztán örömmel vállaltam kisebb részfeladatokat, amiket az idősebb szülésznők rám bíztak. Ahhoz, hogy akkoriban valaki szakképesítést szerezzen, dokumentáltan harminc szülésen kellett részt vennie. Egy ideig az öltözőszekrényemen húztam a strigulákat, hogy nekem hány „gyerekem van”, de idővel ez már elfelejtődött.

Az ember életében a legszebb dolog a szülés. A szakembernek pedig a legnagyobb felelősség, hiszen itt két ember élete a tét: a gyermeké és az anyáé. Ma már többen vannak a szülőszobákon, az osztályokon, megnövekedett a feladatmennyiség, az adminisztrációs terhek, a jogi elvárás és a felelősség. Nem véletlen, hogy már főiskolai szintű a szülésznőképzés. Jó látni, hogy magas szinten tudják a kollégáink ezt az értékes feladatot művelni.

Szokott találkozni azokkal, akiknek önnél született a kisbabájuk?

Mindig nagyon örülök, ha nálam szült anyukákkal összefutok! Legutóbb egyikük az unokájával kézen fogva sétált velem szemben, én pedig örömmel mondtam a kisfiúnak: tudod, hogy az anyukádat én fogtam először a kezembe? Ezek felejthetetlen pillanatok. Sokszor megismernek az utcán, hogy a szülőágyuk mellett ez a barna, mosolygós nővérke volt ott.

Aztán engem korán elszólított az élet az ápolásszervezéshez. Eleinte nehéz volt a váltás. Más volt az adminisztráció, az irányítási feladatok, mint fizikálisan tenni a betegekért. A mai napig ott munkál bennem a segítés ösztöne. Ha megyek a kórházi folyosón, és látok valakit tanácstalanul álldogálni, odamegyek, megszólítom, és megkérdezem, mit tehetek érte. Ez a szociális érzékenységem nem múlik.

Aki betegként jön a kórházba, sokszor érzi nyomasztónak, félelmetesnek a helyet, mert nem tudja mi fog történni vele. Mitől lehet ezt ennyire szeretni?

Fontos először is, hogy mit hozunk otthonról, mit tanulunk az iskolában, ki a gyakorló tanárunk, ki a főnővér, a munkatársak, akik bevezetnek minket a szakma szépségeibe. Mindig azt mondom vezetőként, hogy a betanítási időszak nagyon lényeges! Nem lehet egy-két hónap után minősíteni egy új kollégát. Többször kiderült már, hogy abból is lehet kiváló dolgozó, aki esetleg nehezebben tudja a szokásokat, a helyi viszonyokat megtanulni. És az is lehet, hogy valaki az iskolában színötös volt elméletből, de a gyakorlatban, a szervezésben, napi helyzetfelismerésben nem tudja ezt kamatoztatni.

A legfontosabb mindenhol a kommunikáció. A kórháztól nem kell félni, mindig ezt mondom. Ezt bizonyítandó ki is nyitottuk tavaly a kórház kapuit egy nyílt nap keretében, ahol kétszázhúsz tanulót fogadtunk.

Bemutattuk a tiltott zónákat, a műtőt, az endoszkópiát, a radiológiát, a szülőszobát, és más érdekes dolgokat. Száz fős szervező csapattal álltunk itt. Ez sok munka, de minél többször mutatjuk meg magunkat, annál többen jöhetnek rá arra, hogy nekik való az egészségügyi pálya. Úgyhogy idén ősszel megismételjük.

Elsődleges feladataink közé tartozik az utánpótlás biztosítása. Ezért engedjük főigazgató úrral együtt, hogy a főnővéreink oktassanak az iskolákban, ahogy jómagam is tettem korábban. Hogy személyesen adjunk tovább pozitív példákat. Vezetőként pedig a személyes beszélgetésekben hiszek. Meg kell ismerni a másikat, beszélni vele, meghallgatni, hogy leszűrjük a tapasztalatokat, hogy mire alkalmas. Ez is nagy művészet, hogy megtaláljuk, melyik ápoló melyik munkakörre való. Ki az aki a gyerekekkel, újszülöttekkel tud foglalkozni - az is nagyon nagy felelősség! Ki, aki az intenzíven tud dolgozni, ahol a gépeket, berendezéseket tudni kell kezelni. Az időskorúak ápolása szintén más típusú tevékenység.

A személyes beszélgetés erejében hisz (Fotó: Tóth Gabriella)
A személyes beszélgetés erejében hisz (Fotó: Tóth Gabriella)

Erősnek kell ehhez lenni lelkileg?

Igen. Hiszen a betegnek az ápoló a szószólója! Bármilyen súlyossági fokú beteget ápolunk, gondozunk ,ahhoz nekünk kell megtalálni a megfelelő képzettségű és számú szakembert. A betegfogadás mai napig a vesszőparipám. Szituációkat tanítottam meg a kisnővéreknek annak idején. Hogy ha érkezik egy beteg a kórház folyosóra, menjünk elé, kísérjük be. Mondjuk el, mit merre talál. Tudja a beteg, hogy mi fog vele történni, kivel, mikor, hogyan.

Legyen neve a betegnek és legyen neve az ápolónak is!

 

Hogy néznek ki most az ön mindennapjai?

Reggel hétre szeretek bent lenni, akkor már beindul itt az élet. A betegosztályok főnővérei korán reggel felveszik velünk a kapcsolatot, el-el szaladunk egy-egy osztályra. Aztán jönnek az interjúztatások, ápolási vizit keretében megyünk az osztályokra, képzéseket nyitunk meg, különböző megbeszélések folynak fejlesztésekkel, képzésekkel, új eljárásokkal, dolgozókkal kapcsolatban. Emellett ott vannak a dolgozók napi személyügyei. Például, hogy ki mikor megy nyugdíjba. Sokan elfáradnak. Különösen a három műszakosok. Itt úgy hívjuk, hogy megszakítás nélküli munkarend: szakdolgozóknak az év 365 napján kell itt lenniük, mindegy hogy karácsony van, vagy bármilyen ünnep. Megértem, hogy elfáradnak, hisz egy nővér akár negyven beteget is ápol, emelget, sok a gerincprobléma is náluk. A pszichés terhelés is vele jár, hiszen az élet rendje, hogy születünk és elmúlunk. A betegségekkel járó nagy fájdalmak látványát sem tudja mindenki egyformán feldolgozni. Szerencsénk, hogy nagyon jó szakorvosokkal rendelkezik a kórház, egységes a gyógyító szemlélet, és az, hogy a szakdolgozókat is egyenrangú partnerként kezelik.

Az ápolási igazgató és munkatársai számtalan szakmai elismerésben részesültek (Fotó: Tóth Gabriella)
Az ápolási igazgató és munkatársai számtalan szakmai elismerésben részesültek (Fotó: Tóth Gabriella)

Látható, hogy mindenkinek a sorsát a szívén viseli, aki itt dolgozik. Baráti kapcsolatai is kialakultak a munkája során?

Igen, a mai napig barátom az egykor a szülészeten dolgozó kollégám, akiből később főnővér lett, és én voltam a helyettese. Családi barátság maradt, azóta is minden évben egy hetet együtt nyaralunk.

A férjem széles rokonságával tartjuk még intenzíven a kapcsolatot, születésnapokat, névnapokat, kirándulásokat szervezünk. Két gyermekem, és három unokám van, és már úton a negyedik! A fiam harmincnyolc éves közgazdász, a menyem is közgazdász, ők Budapesten élnek. Ott van két fiú unokám, a nyolcéves Marci és négyéves Zalán. A lányom harminchárom éves, náluk van egy Martin nevű kis unokám, ő első osztályos. Igyekszem a nagymama szerepben is megtalálni az egészséges egyensúlyt, bár a feladataim sokszor elszólítanak Budapestre, továbbképzésre, este nyolcig tartó értekezletekre.

Hogy tervezik, ott lesz a lánya szülésénél?

Igen! Az elsőnél is ott voltam, igényelte is. Úgy gondolom, ezt is nagyon intelligensen kell kezelni, mert a legfontosabb egy család életében az anya és apa szerep. Én csak háttérből figyelem az eseményeket, neki a legfőbb támasz a szülésnél a férje és az ottani szakszemélyzet.

A nagymama egyébként is csak segítheti a fiatalok életét, nem szól bele – persze azért magunk között megbeszéljük a férjemmel a gondolatainkat.

Milyen kikapcsolódás fér bele mindemellett az életébe?

Szeretek az agárdi házikónk teraszára kiülve olvasni a friss levegőn. A munkám a hobbim is. Szeretem az érdekvédelmi, köztestületi munkát, mert látszik az országos eredménye. A bértárgyalásokban, abban, hogy lesz egy ápolói életpálya modell. Az, hogy egy közlönyben megjelenik egy jogszabály, és az ember látja azt az egy mondatot, amit ő a köztestülettel bele tudott tenni. Jó érzés tenni a jövőért, nem csak a mának élni.

Kapcsolódó cikkek

Ajánlott cikkek

Szólj hozzá!

Most olvassák

Ez van

A hét sztorija

  • Gumicsónakkal próbált Magyarországra jutni öt szír határsértő
    Gumicsónakkal próbált Magyarországra jutni öt szír határsértő
  • A Dunából mentettek ki egy nőt a fővárosban
    A Dunából mentettek ki egy nőt a fővárosban
  • Miniszterelnökség: emeli a kormányhivatali dolgozók bérét a kormány
    Miniszterelnökség: emeli a kormányhivatali dolgozók bérét a kormány
  • Továbbra is szeretnek a magyarok a horvát tengerparton nyaralni
    Továbbra is szeretnek a magyarok a horvát tengerparton nyaralni
  • Lezárult az óbudai trükkös csaló elleni nyomozás
    Lezárult az óbudai trükkös csaló elleni nyomozás
  • Szarvast láttak az M1-es autópálya mellett
    Szarvast láttak az M1-es autópálya mellett
  • Mérgező szójapelyhet hívott vissza a Rossmann
    Mérgező szójapelyhet hívott vissza a Rossmann
  • Egyedülálló japán festménygyűjtemény Gúttamásiban
    Egyedülálló japán festménygyűjtemény Gúttamásiban

Eseménynaptár

  • Magyar Kultúra Napja verssel, zenével, képekkel
    Magyar Kultúra Napja verssel, zenével, képekkel
  • Lavinában tűnt el több hegymászó a nepáli Annapurnánál
    Lavinában tűnt el több hegymászó a nepáli Annapurnánál
  • Kétszeres emelkedést mutatnak a székesfehérvári térségben az influenzás megbetegedések száma
    Kétszeres emelkedést mutatnak a székesfehérvári térségben az influenzás megbetegedések száma
  • Tízszázalékos illetményemelést kapnak a fegyveres testületeknél szolgálók
    Tízszázalékos illetményemelést kapnak a fegyveres testületeknél szolgálók
  • Tüntetők miatt kellett sietősen távoznia a francia elnöknek
    Tüntetők miatt kellett sietősen távoznia a francia elnöknek
  • Báloznak a középiskolások
    Báloznak a középiskolások
  • Huszadik alkalommal szervezte meg a Magyar Tartalékosok Szövetsége a Doni Emlékmenetet
    Huszadik alkalommal szervezte meg a Magyar Tartalékosok Szövetsége a Doni Emlékmenetet
  • Megmutatták tehetségüket a fehérvári fiatalok a Városi Diákgálán
    Megmutatták tehetségüket a fehérvári fiatalok a Városi Diákgálán
  • Megalakult az Ifjú Gazdák Fejér megyei Gazdaköre
    Megalakult az Ifjú Gazdák Fejér megyei Gazdaköre
  • Színek és szőttesek a Kézművesek Házában
    Színek és szőttesek a Kézművesek Házában
  • Hatalmas ünnepséggel készül a brit kormány a Brexitre
    Hatalmas ünnepséggel készül a brit kormány a Brexitre
  • Tűz és víz egyszerre pusztít Ausztráliában
    Tűz és víz egyszerre pusztít Ausztráliában
  • Tízezet eurót ajánl fel Székesfehérvár az ausztrál bozóttüzek megállítására
    Tízezet eurót ajánl fel Székesfehérvár az ausztrál bozóttüzek megállítására