"Az identitásom része Székesfehérvár" - interjú Kubik Annával
"Az identitásom része Székesfehérvár" - interjú Kubik Annával
"Az identitásom része Székesfehérvár" - interjú Kubik AnnávalMilyen érzésekkel gondol Székesfehérvárra?
Az identitásom része Székesfehérvár, hiszen annyi, és olyan sokkoló, gyönyörű, nagy élmények kötnek ide! Kezdve azzal a pillanattal, amikor édesanyámmal tizenhárom évesen megálltunk a Teleki Blanka Gimnázium előtt, anyám kézen fogott, és nem tudom, melyikünk sírt jobban.. Nem is tudom, hogy találtunk egyáltalán oda, mert annyira nem jártunk azelőtt városban, nagyvárosban főleg nem.. Ott tornyosult előttem egy hatalmas szürke épület, félelemmel vegyes kíváncsisággal néztem fel rá. Ettől a pillanattól kezdve úgy éreztem, hogy nekem elindul valami az életemben, és így is történt. Nagyon meghatározó számomra a város, innen indultam, és sok-sok év elteltével visszajuthattam ide, játszhattam a színházban, és hívnak azóta is vendégként. Ide kötnek évek óta a Versünnepek, szavalóversenyek, táborok, nagyon sok fiatallal megismerkedtem itt. Úgyhogy nagyon egészségesen és jól visszakanyarodott ide az életem.
A Teleki Gimnáziumba kollégistaként jött vidékről. Érdemes megemlíteni, hogy egy Bakonyaljai faluban született és ott is végezte az általános iskolát.
Így van, Ősiben. A nővéreim mindketten Veszprémben tanultak, de én Székesfehérvárra, angol nyelv tagozatra szerettem volna jönni. Az nem okozott problémát, hogy felvesznek-e, mert végig kitűnő tanuló voltam. Inkább ez a nagy ugrás, hogy egy kis faluból Székesfehérvárra jönni, az tűnt óriásinak. Akkor még a Szent István téren volt a kollégium a régi levéltár épületében. Húsz ágyas szobába kerültem rögtön, itt tanultam meg közösségben létezni, mert én addig az édesanyám szoknyája mellett voltam. Még óvodába se jártam, alig hagytam el őt, csak az iskola idejére. De itt megtanultam, hogyan kell alkalmazkodni másokhoz, hogyan kell két perc alatt zuhanyozni, hogyan kell az olajradiátoron kenyeret pirítani, amikor nagyon éhes az ember. Nagyon szigorú volt akkor a lánykollégium, kimenő alig fél óra volt. Mire eljutottam a színházig és fölbámultam a színház épületére, már rohanhattam is vissza. Nagyon nehezen és csak jó tanulmányi eredmény esetén kaphattam kimenőt esténként a színházba, hogy fölülhessek a kakasülőre.
Ez lelkileg megterhelő lehet, magányossá is válhat ilyenkor egy fiatal.
Valóban, vasmarokkal fogtak minket. De nem győzöm eléggé megköszönni azt a szigorúságot, mert nem igaz az, hogy középiskolásként el kell engedni az ember kezét, akkor még nem felnőtt! Igenis szükség van szerintem szabályokra és korlátokra egy gyermeknek, mi ezt megkaptuk rendesen!
Miért volt fontos az angol nyelv?
Valamiért úgy éreztem, hogy ez majd szerepet játszik az életemben, és örültem is neki. Végül ez úgy teljesedett be, hogy a lányom például már angolul dolgozik, a munkahelyén már alig tud megszólalni magyarul. Én nem sokat tudtam aztán az angol nyelvvel foglalkozni, amit nagyon szégyellek, de érettségiztem belőle meg elfogadható szinten azért tudtam beszélgetni. Irigylem azokat a volt osztálytársaimat, akik jobban kapcsolódnak az angolhoz. Én ehelyett negyven év alatt iszonyatos mennyiségű szöveget tanultam meg magyarul. Nem bánom, hisz a magyar nyelv csodálatos, csak angolt is szeretném jobban bírni, de most már azt hiszem, így maradok.
Mikor fordult meg először a fejében, hogy színész lesz?
Tizennégy évesen Fehérváron láttam életemben először színházi előadást, A kőszívű ember fiait. Azt se tudtam, mi fán terem a színház, csak a televíziót bámultuk otthon. Az akkori Bartók Gyermekszínház vándorelőadása volt ez. Rögtön írtam is fogalmazást a magyartanárnőmnek, aki szerintem őrizte nagyon sokáig ezt az írást, hisz mindenki mástól eltérően én Baradlaynéról írtam, szinte gyerekfejjel. Mindenki más a fiúkat választotta példaképnek.
Nekem Baradlayné tetszett, mert már akkor megéreztem, hogy ha valamiért érdemes színházat csinálni, akkor az az, hogy ilyen fontos dolgokról beszélhessen az ember, mint hazaszeretet, család, haza, hősiesség, és a Baradlayné figurájában ezt mind megtaláltam. És milyen furcsa az élet, hogy egyszer csak megkaptam ezt a szerepet például Veszprémben, és ennek egy füredi tájelőadásáról mehettem átvenni a Kossuth-díjat.
A gimnázium ideje alatt aztán nagyon sokszor megfordultam a színházban, már ismertek, beengedtek olcsóbb jegyekkel a kakasülőre, és rangos, szép előadásokat láttam.
Próbálgatta is magát, versmondásokkal, ünnepélyeken?
Ma bámulattal és csodálattal figyelem, hogy ez a város mennyire sokat törődik a fiataljaival, és mennyire foglalkoztatja őket. Ez akkor még nem volt rendszerbe foglalva, és csak elvétve, inkább iskolai ünnepélyeken mondtam verset. Próbáltam járni irodalmi színpadra, de az sem igazán jó minőségű volt. Végül Román Károly tanár úrnak köszönhetem, hogy ő aztán felkészített az 1977-es Ki mit tud?-ra, és annak kapcsán már könnyebb volt a Színművészeti felé venni az irányt.
Mit vitt a Ki mit tud?-ra?
Az első fordulóban Rozika monológját mondtam az Úri muriból, ez sokakban megmaradt, még manapság is sokan emlékeznek rá, nagyon örülök ennek. Itt kiejtett a közönség, és engem Székesfehérvár lakossága szavazott vissza a középdöntőbe, ahol aztán Csokonai Dorottyájából mondtam egy részletet tizennyolc évesen a hatvan éves Dorottyáról. Szórakoztató volt, és Major Tamásnak nagyon tetszett a választásom. A középdöntőből már a zsűri juttatott tovább a döntőbe. Itt is nagyon sokat köszönhetek Székesfehérvárnak. Próbálom visszaadni, de valahogy mindig egy lépéssel előttem jár ez a város.
Meghatározó lehetett akkor a verseny.
Azt tanultam meg, hogy milyen a felvételi követelmény, mivel készüljek. Nem volt protekcióm – akkor sem, bár akkor egy ország előtt ismertté váltunk hirtelen, hiszen akkor mindenki egy televíziót nézett. Major Tamás, Szinetár Miklós, csodálatos zsűri volt, sokat tanultam tőlük és el is beszélgettek velem, hogy hogy kell összeállítani egy felvételi anyagot a Színművészeti Főiskolára. Nem járkáltam be a színház hátsó folyosóira, tényleg abszolút laikusként álltam neki a felvételinek. Tőlük viszont kaptam már egy követelményrendszert, elmondta Major Tamás, hogy mire vigyázzak, milyen anyaggal tudnék a legszínesebben megmutatkozni a zsűri előtt.
Tehát érettségi után az egyetlen kitűzött felsőoktatási intézmény a színművészeti volt?
Angol-magyar szakra is jelentkeztem, és fel is vettek volna Pécsre tanár szakra. De ez a B variáció csak a szüleim megnyugtatására szolgált. Biztos elmentem volna, de harmadszorra végül felvettek a színművészetire.
Mivel telt a köztes idő?
Itt dolgoztam, a Fő utcai könyvesboltban, amit akkor Vajda János könyvesboltnak neveztek. Az is egy remek munka volt, még most is Köntös Attila a vezetője, aki akkor kollégám volt, néha meglátogatom. Nagyon szerettem ezt a munkát, mert egyszerre volt intellektuális és egyszerre fizikai, testhezállónak éreztem. Mozoghattam és rengeteget olvashattam, ami mindig is hobbim volt, faltam a könyveket. Mióta megtanultam olvasni, azóta módszeresen sokat és jókat olvasok. Egy kánaán volt akkor, hogy vihettem haza könyveket és ajánlhattam, amiket olvastam. Megkérdeztek, hogy milyen ajándékot vigyenek. Sok kortárs íróval találkoztam, akiket meghívtunk dedikálni könyvhét kapcsán, azok nagyon-nagy ünnepek voltak. De itt ismerkedtem meg helyi költőkkel is, Bobory Zoltánnal, Sajtos Józseffel.
Ezidő alatt volt lehetősége színpadra lépni?
Tanultam, albérletben laktam, kis félszobákban. Román tanár úrhoz jártam, aki segített nekem nagyon sokat a felkészülésben.
Milyen volt a főiskola?
Fontos időszaka az is az életemnek, csak az egy ilyen bódulatban telt. Onnantól kezdve, hogy beléptünk a kapunk, nem nagyon volt életünk. Reggel nyolctól voltak óráink éjfélig, aztán bezuhantunk az ágyba. Nem is igazán volt Budapesthez köthető élményem, csak amikor egyik óráról a másikra futottunk, mert nem egy helyen voltak. Kábulatban telt el az a négy év, és a negyedik évben már játszottam is színházban főszerepet.
Kik voltak a tanárai?
Kazimír Károly vett fel az osztályába és a zenés mesterség tanárom Iglódi István volt, aki később színigazgatóm is lett. Ők ketten remekül kiegészítették egymást, illetve jó volt azt megtapasztalni, hogy mindketten szakmai tudásuk legjavát adták. Kazimír határtalan bizalma egy olyan zárkózott gyerekben, amilyen voltam, nagyon sok mindent el tud indítani. Hitt bennem akkor is, amikor rossz voltam és a kiesés szélén álltam. De a bizalma olyan határtalanul nyitogatta bennem a kapukat. Iglódi pedig nagyon szigorú volt, minden eszközzel arra vett rá bennünket, hogy jól elsajátítsuk ezt a szakmát.
A főiskola után rögtön a Nemzeti Színház következett. Ez gyönyörű lépés friss diplomával.
Pláne úgy, hogy sok ajánlatot kaptunk akkor. Azért döntöttem végül emellett a színház mellett, mert egyrészt csodálatos dolog az ország nemzeti színházába kerülni, másrészt addigra én már benne voltam egy csomó produkcióban negyedévesként, kaptam főszerepet is. Ezeket nem akartam elengedni, mert Budapesten hosszú szériákat játszunk egy-egy sikeres darabból. Emiatt oda szerződtem, majd egyik szebb feladat jött a másik után. Rögtön Júliával kezdeni minden színésznő álma, én ráadásul ezt álmodni sem mertem. Aztán mégis kétszázszor játszottam, a Csíksomlyói passiót négyszázszor. Azonnal színpadra kerülni a főiskola elvégzése után Sinkovitssal, Agárdival, Őzével, Kállayval, Szemes Marival, Béres Ilonával, Váradi Hédivel, képtelenség is felsorolni. Akkor szerencsére fiatalként nem illetődtem meg ettől, mert egyébként biztos, hogy bele is rokkantam volna lelkileg. Mostanában jut eszembe, hogy milyen jó, hogy fiatalon az ember olyan szemtelen, mert akkor nem jutott eszembe, hogy görcsöljek ezen. Mertem dolgozni, mertem vállalni a feladatokat, és nem lehetek eléggé hálás ezeknek az akkori nagy öregeknek, hogy megtanították, mi az a hivatástudat. Hogy több annál a színészet, mint hogy este héttől tízig szórakoztassunk. Hogy nevelő funkciója is van a színháznak, példaképek is kell legyünk, és a magyar nyelv ügyét szolgálnunk kell. Csupa olyasmit, amire ma már alig vetül fény. Azóta sem skatulyáztak be, rengeteg nagy női szerepet eljátszottam a világirodalomból, és igazán jó érzés, hogy még mindig vannak olyan jó szerepek, amiknél rám gondolnak.
A Királyi Napok szertartásjátékai milyen nyomot hagytak önben?
Különleges és megható, hogy három nap alatt több mint hatezren látták, a harmadik előadáson a lépcsőn is ültek. Érdekes forma, mert nem egészen színházi előadás, hanem egy rítusjáték. Nekem gyönyörű feladat jutott most idén nyáron is, Szent Romulus egyik gyönyörű himnuszát énekelhettem egy női karral kiegészítve. Csodálatos dolog volt ott imádkozni azokon a köveken, amik mellett gimnazista koromban elfutottam, hogy időben visszaérjek a kimenőről.
Így hát egy kicsit mindig is székesfehérvári maradt.
Egyszer kaptam egy képeslapot, aláírás nélkül, azóta is a táskámban hordom, képtelen vagyok megválni tőle. Annyi van rá írva: Székesfehérvár büszke rád. Nem tudom, ki írta, de számomra egy életre szól.
(szerkesztő: Kovács V. Orsolya)
