Rain26 °C
2020. augusztus 4. kedd Domonkos
Menü

"A gyerekeimmel kezdődött minden" - interjú Fekete-Cseri Zsuzsanna mozgásterapeutával

Fekete-Cseri Zsuzsanna a díjátadón (Fotó: Molnár Artúr)

Fekete-Cseri Zsuzsannát oktatás, nevelés kategóriában jelölték a Fejér megyei Príma díjra, különdíjat vihetett haza 2019-ben. A Kerek-Világ Ház Alapítvány vezető mozgásterapeutájával beszélgettünk.

Kezdjük a történet végéről: most ott vagy, ahol lenni szeretnél?

Azt gondolom igen, azt teszem, amiért erre a világra jöttem. Nem kamaszkoromban, hanem ifjú felnőttként, de rátaláltam én is az utamra.

Ez azt jelenti, hogy nap mint nap valóban boldogan veszed nyakadba a feladatokat és indulsz a munkahelyedre?

A lelkesedésem ugyanúgy tart, igen! Talán kicsit zavaró is lehet másoknak, hogy a munkámról csak óriási vehemenciával, szent lobogással vagyok képes beszélni.

Mi is pontosan a Te feladatod?

Széles spektrumon, szerteágazó módon és sokfajta embernek tudok segítséget adni, mindenekelőtt a gyerekeknek. Sajnos egyre többen szorulnak segítségre. Azokkal a gyerekekkel dolgozunk mi az alapítványnál, akiknek valamilyen nehézségük támadt a növekedésük közben. Valami eltérő tendeciát mutat, valahogy nem a nagykönyv szerint meg a könnyen intergrálhatóság szerint fejlődnek. Ez egészen pici kortól indul, beszédindítással kislányoknak másfél év körül, fiúknak közel két évesen már foglalkozunk. Nagyon szép eredményeket tudunk ebben elérni, és keveset kell még ilyenkor küzdeni velük, persze attól függ, hogy mi okozza az ő akadályukat, nehézségüket.

Idegrendszeri és mozgásszervi problémánál is tudtok segíteni?

Tulajdonképpen ez a kettő összefügg. Az emberi szervezet egy egység, egy homeosztázisnak kell kezelni. Megfigyelni, hogy mi az, ami akadályoz, honnan ered, mi az eredendő ok, és azt kell valamilyen módon megszüntetnünk. Például ha egy oxigénhiánnyal született babánál már lehet látni, hogy időben nem indulnak el az apró mozgásai, akkor számítani lehet arra, hogy a beszéd is megkésik majd. Minél korábban elkezdünk foglalkozni a problémával, annál kisebb lesz a gond. A kisgyereknek nem csak a testi, hanem a lelki és a szellemi fejlődésére is figyelnünk kell. Ha valamelyik megkésik, az a másikat is húzza magával. Másodlagos tünetként jönnek aztán a mindenféle magatartászavarok és egyéb kompenzációk, amik aztán esetenként nagyon zavaróak lehetnek a környezetnek.

Óvodás korra már szembetűnőbbek lehetnek az elmaradások. Az iskolásoknál egyértelműen a magatartási és tanulási zavarokban mutatkozik meg.

A kamaszoknál az fogja megmutatni, hogy nem tudja megélni a kamaszságának azokat az állomásait, amiket meg kellene, megreked. A fiatal felnőtteknél nincs kialakult életvezetésre lehetőség, lehet látni, hogy infantilis maradt egy csomó területen és nem tud helytállni. Az idősebbeknél általában már a rehabilitációra használjuk a tudásunkat.

Nem minden gyereken látszik egyformán, ha gond van. Néhány évtizede mit lehetett kezdeni ezekkel a gyerekekkel?

Nagyon nehéz helyzetben voltak. A saját gyerekeim okán indultam el ugye én ezen az úton, mert az én három gyönyörű gyerekemről kiderült, hogy diszfunkcionális zavaraik vannak, diszlexia, diszgráfia. Ennek okán kerestem én megoldást. A legidősebb gyerekemnél volt ez a legmarkánsabb, nála a magatartászavar leginkább abban nyilvánult meg, hogy sokkal visszahúzódóbb volt, mint a többiek, befelé élte meg ezeket a frusztrációkat. A tanulási teljesítménye mélyen alulmaradt az ő intelligenciájához képest. Nagyon későn derült ki, hogy mi a baj, és akkoriban a fejlesztő pedagógia még nagyon gyerekcipőben járt. Nem igazán jutott eszébe senkinek, hogy az ép értelmű gyerekek között is lehetnek problémák. Nem volt egy rutin, egy kialakult rendszer és nem volt egy jó válasz ezeknek a gyerekeknek a problémájára.

Arra emlékszem, hogy iszonyatosan emésztett a düh, hogy ilyen okos gyerekeim vannak és nem tud velük a rendszer mit kezdeni.

 

Ezért Te léptél.

Teljesen más pályán voltam előtte, könyvelő, statisztikus végzettségem van. De ekkor elhatároztam, hogy majd én megkeresem, hogy mi a megoldás. Hiszem hogy nincsenek véletlenek, mindig azokat kapod az utad során, ami téged segít egy kapuhoz, egy küszöbhöz, egy következő lépcsőfokhoz. Egy újságcikk indított engem el ezen az úton, ami egy fehérvári magániskoláról szólt, olyan gyerekeknek indult, akik a többségi iskolákban valamiért nem tudnak helytállni, holott egyébként teljesen épek. Megkerestem az iskola vezetőjét, és a legidősebb gyerekem akkor két és fél évig járt magániskolába járt. Ma már nem is tudom, hogy oldottuk meg egyáltalán. Két-három munkahelyen dolgoztam, vállaltam a magániskolában is munkát. De a gyerekem rendbejött. Olyannyira, hogy le is érettségizett, azóta már négy szakmája van. Mindhárom gyermekem kvalifikált ember lett.

Abban az iskolában kezdtem kicsit mélyebben utánaolvasni ezeknek a dolgoknak, pszichológiai kutatásokkal ismerkedni, a mozgás és az idegrendszer működéséről tanulni. Ennek kapcsán jutottam el a Kossuth iskolában akkoriban működő kis létszámú fejlesztő osztályhoz. Onnan irányítottak el egy budapesti neurológus-pszichológushoz, dr Marton Dévényi Évához, aki jó képességű de nehezen boldoguló gyerekekkel dolgozott Budapesten. Nála elvégeztem egy tanfolyamot, akkor még elsősorban a három gyerekem miatt.

Hogyan jutottál el odáig, hogy ilyen sok gyerekkel és felnőttel foglalkozz?

Ex sportolóként úgy gondoltam, pontosan tudom, hogy a sportnak milyen pozitív hatásai vannak az idegrendszerre, a tanulási képességekre, egyebekre. De igazából még csak nem is sejtettem, mekkora óriási befolyása van a mozgásnak az agy felépítésére, az egész struktúrára. Nagyon izgalmas élmény volt mindezt felfedezni. Egyre inkább hittem és mertem remélni a csodát mindazok után, amiket a doktornő mellett tapasztaltam. Én ezzel a csodavárással jöttem haza. Összegyűjtöttem a környezetemben azokat a gyerekeket a nappalikban, akiknek úgy éreztem, hogy segíthetek. Hat hetes intenzív terápiát végeztük el. Ott és akkor nem értünk el nagyon látványos eredményeket, de elindult valami csodálatos.

Aztán hallottam egy ötéves kisfiúról a falunkban, aki az Ezredévesbe járt itt Fehérváron. Nagyon megkésett a fejlődése. Megkerestem őket. Kezdetben a gyerek zsigerből elllenállt, járni sem tudott és két szót ha mondott egyszerre. Naponta dolgoztam vele, és fél évvel később a felülvizsgálaton kivették a középsúlyos értelmi fogyatékos kategóriából. Ép értelművé tették, megkésett feljődésűként. Azt, hogy két kategóriát lépett a gyerek, a szakma eddig nem ismerte.

Ettől kezdve kerestek meg egyre többen, számomra pedig elkezdődött az élethosszig tartó tanulás. A mesterdiplomámat most rekreációból szereztem meg.

Kiépítettem egy kapcsolatrendszert a legkülönfélébb szakemberekkel, az én feladatomnak pedig elsősorban azt tartom, hogy észrevegyem, hol van az elakadás, kihez kell tovább irányítani.

A támogatás nem merül ki a gyerekkel való foglalkozásban, az egész családdal leülünk és beszélgetünk. Hogy megtaláljuk azt a pontot, ahol a gyermek fejlődésébe úgy tudunk mi beleavatkozni, hogy az nagyon pozitív eredményt hozzon.

Egy családi házban működtök jelenleg is, miközben egyre több gyerekkel foglalkoztok. Lesz bővítés, vagy kell ez a családi hangulat?

Mindenképpen kell a bővülés és a fejlődés. Próbáljuk a kollégákkal egészen pontosan definiálni a tevékenységünket, és keresünk egy nagyobb házat. Az biztos, hogy túl nagy méretekben ezt nem lehet csinálni, mert akkor megszűnik az a fajta intimitás, ami ennek a légkörét meg kell hogy határozza. Az az egésznek a lelke. Ezt szeretném továbbadni másoknak is, akár könyv formájában leírva a módszert, a tananyagot.

Ajánlott cikkek

Szólj hozzá!

Most olvassák


Ez van

A hét sztorija

Eseménynaptár