Cloudy14 °C
2020. október 24. szombat Salamon
Menü

Futok még egy kört!

Vannak a magányos futók, és vannak a csapatjátékosok. Túl könnyű lenne ebben a két kategóriában gondolkodni, mert szerintem magányos futó sem lehetnék csapat nélkül. Illetve egy futó sem lehet magányos, mondjon bárki bármit. Erre az idei Ultrabalaton döbbentett rá, ami megfordította a tavasz óta lejtmenetbe gördült mindennapjaimat.

Amúgy sem tudom jól kezelni a stresszt, de a tavaszi járványidőszak megmutatta, hogy egyáltalán nem megy ez nekem. Akkor futottuk volna az Ultrabalatont is, de elmaradt, így a mindennapi futás helyet cserélt a mindennapi átmokfutással. Home office-szal kevert otthon tanulás, állandó készenlét, all inclusive ellátás a gyereknek, mindez 64 négyzetméterre sűrítve. Hirtelen még a mindennapi mozgásra sem jutott idő, pedig az ember azt hinné, hogy ebben a helyzetben legalább azt megtehetem.

Na de ha nem lesz Balaton-kör, legalább emiatt nem kell stresszelni – nyugtattam magam, csak épp arra nem figyeltem, hogy a futás maga a stressz oldása, és még sokminden más, aminek a hiánya okozta később a lejtmenetet. A helyzet odáig fajult, hogy nyár végén már a mérlegre sem mertem ráállni, a rendszeres mozgást felváltotta a struccpolitika, ezzel pedig egyenes arányban nőtt bennem a belső feszültség, végül a frusztráció, ami nem kevés konfliktust okozott családtagokkal, barátokkal. A nemfutásra tehát rá lehet szokni, csak – mint a mellékelt ábra mutatja – nem érdemes.

Egy hete viszont megtartották a tavasszal elmaradt Ultrabalatont. Alig felkészülve, sokszoros csapattagcserékkel végül mégis összejött. A csapat fele kollégákból állt, ez még jobban erősítette azt az otthonos érzést, amit a tavalyi tókörön, és a Budapest Maraton váltójában megtapasztaltunk, és amit elmondani nem nagyon lehet, ha nem vagy ott. Címszavakban talán – ezt próbálom most épp.

Ha törik, ha szakad

A nagy futás előtt pontosan két hétig voltam beteg, olyan ágyban fekvős, alig élős hangulatban, előtte pedig csak hébe-hóba futottam, szóval felkészülésről nem beszélhetünk. Az viszont eszembe sem jutott, hogy nem menjek, mert az a 220 kilométer tíz emberre van szabva, vagyis mi, a csapat így gondoljuk. Ha nem is vagyok felkészülve, majd csak lesz valami… És lett is, mert ott segítettünk egymásnak, ahol tudtunk, pontosabban segítettek nekem, amikor soknak bizonyult a táv. Mentségemre váljék, hogy ekkor már túl voltam egy 8 kilométeres hegymeneten, délben, 28 fokban.

Nem vagy egyedül

Sok olyan csapat van, ahol nincsen biciklis kísérő, de nálunk ez fel sem merült. Az ugyanis, hogy valaki végig melletted van, lendületet, biztonságot, támaszt ad. El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet éjszaka az erdőben futni egyedül, kísérő, barát nélkül. Volt olyan szakasz, ahol tényleg csak a fejlámpa fényénél fut az ember, de még ezzel a világítással is horrorfilmbe illő menekülős jelenet bontakozna ki, ha nem lenne ott valaki, aki vigyáz rád, biztat, nem hagy ott.

Elfelejtett konfliktusok

Még Polgárdinál sem jártunk, amikor két csapattagunk úgy egymásnak ugrott, hogy azt gondoltunk, itt vagy vér fog folyni, vagy valaki kiszáll a buszból. Ők ketten úgy értek célba a Balaton-kör végén, hogy az egyik futott, a másik biciklivel kísérte, mindezt holtfáradtan, hajnalban, szakadó esőben.

Még tart a lendület

Azt hiszem, szerdán este volt az a pont, amikor először fáradtságot éreztem, pedig volt egy hétvége, amit végigfutottunk, végigszurkoltunk, nemalvás nélkül. Jó, persze, mondhatjuk, hogy dolgozott az adrenalin, felbolydult a szervezetem, felszabadultak az örömhormonok, és ez mind igaz is.

Mégis, ezzel együtt azt hiszem felszabadult bennem még az az érzés, amit a már sokszor elcsépelt közösség szóval tudnék leírni. Elviselni egymást fáradtan, fejfájósan, felspannolva, örömben, félelemben, izzadva, fázva, éhesen, és jóllakottan, bárhogyan.

Egy külön világ ez, olyan lendület, ami azóta minden nap kihúz a parkba, hogy még egy és még egy kört fussak, mintha még mindig ott lennék sokadmagammal az északi vagy a déli parton. Van-e azóta stressz a mindennapokban? Lehetne, de nincs. Ha mégis úgy érzem, futok még egy kört.

Ajánlott cikkek

Szólj hozzá!

Most olvassák


Ez van

A hét sztorija

Eseménynaptár