Nem érünk rá meghalni - vallják a székesfehérvári 103 és 95 éves Ilonák
Nem érünk rá meghalni - vallják a székesfehérvári 103 és 95 éves Ilonák
Nem érünk rá meghalni - vallják a székesfehérvári 103 és 95 éves IlonákDerű, nyugalom, bölcsesség - tömören így jellemezném a székesfehérvári 103 éves Nagy Ilonát és a 95 éves Somogyi Ilonát. Mindketten Gyömrőn születtek, az egymáshoz közeli, szomszédos utcákban laktak, megismerkedésük és örök barátságuk mégis később, a cserkész élettel kezdődött 1938-ban.
A 95 éves Ilona mai napig kiscserkésznek tartja magát, aki még mindig felnéz a tőle nyolc évvel idősebb egykori cserkész vezetőjére. Bár 1948-ban megszüntették a mozgalmat, az a tíz év annyira összekovácsolta csapatuk tagjainak barátságát, hogy minden évben pár napot továbbra is együtt töltöttek hosszú éveken keresztül. A 12 főből álló Nefelejcs családban mára négyen maradtak: egy 91 és 92 éves csoporttag valamint ők ketten. Személyes találkozást már nem szerveznek, de mai napig tudnak egymásról, tartják a kapcsolatot.
Székesfehérvárra a háború után kerültek. Egyik cserkésztársuk a városban lakott és éppen ő volt a soros a szokásos évi találkozás megszervezésére. Somogyi Ilonának annyira megtetszett a város, hogy rábeszélte barátnőjét, költözzenek ide.
Az ártatlanul háborús bűnösnek kikiáltott 103 éves Nagy Ilona azonnal kapott a lehetőségen és Mátészalkáról, ahova száműzték, itt megkönnyebbüléssel kezdhette élete új szakaszát.
A háború alatt mindketten minisztériumi alkalmazottak voltak, a 95 éves Ilona a Földművelésügyi, míg a 103 éves egykori cserkészvezető a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott. Őt csupán azért idézték a törvényszék elé, mert a hivatal számviteli osztályának alkalmazottja volt.
Székesfehérváron mindketten a Húsipari Vállalatnál kaptak munkát, nyugdíjazásukig ott is maradtak.
Életük nem volt zökkenőmentes, történeteiket a szomorúság és elkeseredés helyett mégis a derű és a belenyugvás jellemzi. Nagyokat nevetnek, rejtvényeket fejtenek és hatalmas szeretettel fogadják a hozzájuk érkezőket.
A 95 éves Ilona sürög-forog, viccelődik, előkerül a sütemény, a pogácsa, egy kis aperitif. A 103 éves mosolyogva konstatálja, hogy ő mindig ilyen. Szereti a vendégeket. Jól kiegészítik egymást: az idősebb Ilona szeret főzni, a fiatalabb pedig - a pandémia előtt - szívesen járt bevásárolni. (Ma már segítséget kapnak.)
Somogyi Ilona nevetve mondja, hogy ennyi évet megélt és a mai napig nem tud és nem is akar megtanulni főzni. A 103 éves Nagy Ilona pedig hozzáteszi, hogy már egyre lassabban, de a héten is isteni csirkepaprikást készített és a palacsintasütés sem maradhat ki az életükből.
Beszélgetésünk során előkerülnek a gyermekkori emlékek, kezembe vehetem azt a kisszéket, amelyet még a 103 éves Ilona édesapja faragott egyetlen, kedves kisleányának. Megtudom, hogy mindkettőjük életét végig kísérte a természetszeretet, a zene, - amikor már lehetett - más országok megismerése Trabantjukkal és társasutazásokkal.
S hogy lehet megtartani ezt a derűt, jókedvet, amely őket jellemzi?
A 95 éves Somogyi Ilona szerint rengeteg jó dolgot kaptak az egyház szervezte egyesületektől, a cserkésztörvények életbe átültetésétől, amely megtanította őket, hogy a rossznak vélt dolgokban is meglássák a jót. A 103 éves Nagy Ilona hozzátette, nagyon fontos, hogy tudjon az ember alkalmazkodni, megérteni, hogy a másik mit miért tesz, mond, cselekszik. Ha helyre kell tenni valakit, azt tegyük, de időt, módot, hangnemet megválogatva. Ne nézzünk hátra, mindig a holnapra készüljünk! Én nem érek rá meghalni - fogalmazott.
Nem messze lakunk egymástól a két hölggyel, mégis Szentzi Ildikó fehérvári kéz és lábápoló által ismertem meg őket. Évek óta hallok az „ő nénijeiről”, akikről sugárzó arccal beszél minden alkalommal: ő készíti a 103 és 95 éves Ilonák pedikűrjét. A nő, bármennyi idős, mindig nő marad!
