2017. május 24. szerda Eszter
Menü

Nagy a szíve, de mégis vérprofi a legendás fehérvári műgyűjtő, Meretei László

Meretei László és Rozi(Fotó: Horváth Reni)

Bár csak nagyjából százezren élünk Fehérváron, mégis vannak olyan arcok, akikkel nap mint nap találkozunk. Ők a város szerves részei: olyanok, mint az Országalma, a Háromágú vagy éppen a Bazilika. Az egyik ilyen tipikus arc a férfi, aki többnyire egy fekete és fehér kutyával tűnik fel a városban. Egyszer állítólag még szobrot is mintáztak a legendás műgyűjtőről. Megtiszteltetés, hogy ismerhetem és most elmesélhetem Meretei László történetét mindenkinek.

– Valóban te voltál a modellje a Jáky Szakgimnázium mellett álló Diszkoszvető című szobornak?

– Amikor visszakerültem a Testnevelési Főiskoláról, ez a szobor már itt állt. 1957-ben készült, Turáni Kovács Imre alkotása. Bár a főiskolán gyakran megfordultak művészek, akik jó alkatú modelleket kerestek alkotásaikhoz, de ennek a szobornak mégsem én vagyok a modellje, hiszen 1947-ben születtem. Talán azért keveredett ez a köztudatba, mert a Jákyban kezdtem tanítani 1969-ben, és aztán itt dolgoztam tornatanárként 39 évet.

– Naponta látni téged a Belvárosban sétálni, két kiskutya társaságában…

– Rozi, a zsemleszínű nagyon fázós, neki (a formája miatt) talán egy szurikáta volt az apja. Milli a fekete, az anyja. Nagyon szeretem őket, az életemhez tartoznak. Rozika tisztaságmániás: ha sétálunk a városban, és olyan üzlet előtt megyünk el, ahol a bejáratnál szőnyeg vagy lábtörlő van, akkor odaszalad, megtörli a négy lábát és csak aztán mehetünk tovább. A vizes járdát utálja, kikerüli a pocsolyákat is. Egyszer elveszett… csak pár percre hagytam az udvaron egy kutya barátjával, és annak gazdájával, de ő megijedt, és keresni kezdett. Átbújt a kerítés alatt, és elszaladt. A következő két órában végigjárta a szokásos utunkat. Telefonáltak a Kreatív Hobbi Boltból: „Itt volt a Rozi, téged keresett, de tovább szaladt!” Ilyen értesítést kaptam a Királykút lakótelepről, de a Béke térről is. A teljes séta útvonalunkat végigrohanta oda-vissza háromszor. Szóltam a Hobbi Boltnak, ha még egyszer benéz, fogják meg: ez volt a szerencsénk. Tényleg leellenőrizte újra, nem vagyok-e már ott, akkor megfogták, és mi rohantunk érte. Amikor meglátott, egy mély sóhaj szakadt fel belőle. Hazavittem, majd a kimerültségtől négy órát aludt egyfolytában.

meretei_laszlo_kutyak

Középen Meretei László, balra Milli, jobbra Rozi (Fotó: Horváth Reni)

– A kutya tényleg jól ismer, ha a kreatív hobbi boltban keresett…

– Mindig is szerettem barkácsolni. Számomra a képkeretezés a megtalált önkifejezési forma. Egy kép sokszor egy jó keretben kezd élni igazán.

– Híres a műgyűjteményed is…

– Sok képhez jutottam a keretezés által. Nem pénzért dolgozom, hanem kölcsönös szívességért: munkáért munkát adok cserébe. De közel 40 éve vásárolok is festményeket. Eleinte sokszor mellényúltam, mivel az igazán jó festőket már életükben hamisítják. De ha megismerjük egy-egy művész életét, munkásságát, akkor több esélyünk van rá, hogy felismerjük az igazi értéket. Itt Fehérváron az én generációm pl. Áron-Nagy Lajos képeit már húsz méterről felismeri, annyira jellegzetes a stílusa. Neki szintén én kereteztem. A Képcsarnok annak idején éppen egy Áron-Nagy Lajos kiállítással nyílt meg.

Az ünnepségen megjelent Patay László Munkácsy-díjas festőművész is, aki miután megnézte a képeket, megkérdezte Áron-Nagy Lajost: „Ki a kereteződ?” A mester bemutatott, Patay pedig megkért, dolgozzak neki is. „Nem pénzért dolgozom”- mondtam. „Hogyhogy?”- csodálkozott. „Szívesen segítek olyanoknak, akiknek tetszik a munkája. Időnként egy-egy festményt kérek cserébe.” Ráállt, és most ennek köszönhető az itt látható Patay-kollekció. Számomra a keretezés alkotó munka: gyakran kapok a festőktől olyan visszajelzést, hogy évek óta nem tudtak eladni egy képet, de az új ruhában, vagyis a keretemtől életre kelt, és mindjárt gazdára lelt.

– „Nehéz kiszűrni a hamisítványokat”- mondod, de azért voltak nagy fogásaid...

– Volt, hogy 2000 forintért ajánlott képet egy kukás, olvashatatlan szignóval. Megtetszett, megvettem, aztán elkezdtem nyomozni, ki lehetett a festő… Egy aukciós katalógusban találtam meg a festmény párját, 180.000 forintért kelt el. De volt, hogy megálltak a galéria előtt, és megszólítottak: ”Látom, itt a kirakatban képek vannak!” „ Igen, ez egy magángyűjtemény.”- feleltem. „Van egy képünk.” „Tudják, ki festette?” „ Valami Vaszary van ráírva”. Vaszary János híres nagybányai festő volt, képei komoly összegekért cserélnek gazdát. „Ó, ne is hozza nekem. Milliós értékeket nem tudok megvenni.” –szabadkoztam, azzal elváltunk. Aztán karácsony előtt megjelent az illető a képpel, és elmondta, hogy nem milliókat kérne, csak 25.000 forintot.

Arra gondoltam, hogy 25.000 forinttal nem kockáztatok sokat. „Hogy jutott magukhoz?”- kérdeztem, miközben megnéztem az apácát ábrázoló festményt. „ A nagymamám egyszer nagyon beteg lett, s éppen akkor egy házaló ügynök járt náluk, az ő mappájában volt ez a kép. Nagyapám - mivel vallásosak voltak -, megvette. A nagymamám csodálatos módon meggyógyult, és kitette a falra a szentképek közé. Később a szüleim örökölték, de ők már nem voltak vallásosak, így papírba csomagolták, és a szekrényben tartották. Most pedig itt van, nekünk nem tetszik, nem tesszük ki a falra.” „Vaszary 1929 Rimini” – ez volt a képre írva. Olvasmányaimból tudtam, hogy ebben az időben Vaszary valóban Olaszországban tartózkodott. Megvettem. Tőlem egy hévízi kereskedőhöz került a kép, és úgy tudom, hogy 500.000 forintért adta el egy aukción.

– Mi a véleményed a modern művészetről?

– A modern művészet rettenetesen tág fogalom. Sok újszerű dolog van, amit próbálok megérteni, és értékes. De nem szeretem a hanyag, „Nesztek!”- hozzáállást, amikor tényleges művészi kvalitások nélkül művészkedik valaki.

meretei_laszlo_2

Meretei László (Fotó: Horváth Reni)

– Mit jelent számodra a tenger?

– Tornász tornatanárként az iskolában főleg labdajátékokkal foglalkoztam. De emellett néhány idősebb kollégámmal sok csoportot vittünk síelni. Később összejöttem egy horvát nemzetiségű hajóssal, aki azt javasolta, oktassunk magyar fiatalokat tengeri hajózásra. Mutassuk meg nekik Horvátország és Dalmácia magyar vonatkozású történelmi nevezetességeit, vagyis csináljunk egy nyári tengerész iskolát. Tetszett az ötlet, mivel szeretek vitorlázni. Split gyönyörű: ott van Diocletianus császár palotája, a római kori emlékek, Ivan Mestrovic szobrászművész galériája, a kikötő…

A háború után voltunk, mindenki fekete ruhában, hiszen nem volt olyan család, aki ne gyászolt volna valakit – mégis kint ültek az emberek a tengerparton, a Lidón. Dobozos sört ittak, sakkoztak, beszélgettek: derűsek voltak, és kedvesek. Amikor először hallottam, hogy a tengerparton élők mindig a tenger felől érkezőket várják, szívesen látják és segítik őket, nem is akartam elhinni. De tapasztaltam, hogy ha kis iskolahajónkkal kikötünk egy több százmilliós jacht mellé, akkor a tulajdonos felkel, hogy segítsen, még ha emiatt délutáni pezsgőzését vagy kávézását kellett is félbehagynia. Kidobtuk neki a kötelet, átfűzte a parton a karikán, visszadobta a kötelet a hajóra, majd amikor kiszálltunk, egy pacsival köszöntöttük egymást, mert mi a tengerről jöttünk. Bárhol megfordultunk, mindenütt ezt a készséges, szívélyes hozzáállást tapasztaltam. Dalmácia elbűvölt. A tengerésziskolával végigjártuk a partot: a gyerekeket minden magyar nevezetességhez elvittük.

– És mi ez a keménykalap?

– Ez az én kapitányi sapkám. A tengeren mindenki visel valamit a fején, napszúrás ellen. Úgy gondoltam, kilógok a sorból, és egy régiségvásáron veszek egy egyedi fejfedőt. Először szilveszteri mókának szántam, aztán gondoltam egy merészet, és feltettem, mikor a jachtmesterrel együtt bementünk a biogradi kikötőbe, a charter irodába. A jachtmester tolmácsolt nekem, és elmondta az ott dolgozó hölgynek, hogy: „Ez a keménykalapos úr a Lunga nevű hajó kapitánya.” A hölgy felnézett a papírjaiból, majd azt mondta: „Nagyon komolynak látszik, neki nem kell 1600 euró kauciót letenni a hajóért, elég ezret.” A jachtmester majdnem megpukkadt: negyven éve itt hajózik, és neki minden alkalommal ki kell fizetni a teljes kauciót, és hogy lehet az, hogy én, aki viccet csinálok az egészből, meg kedvezményt kapok. „Ennyit számít a megjelenés” - mondtam neki nevetve. Ettől kezdve rendszeresen hordtam a kalapot.

Egy alkalommal Rab szigeten kötöttünk ki, leszálltam a hajóról, rövidnadrágban, csíkos pólóban, fejemen keménykalappal. Mellettünk egy hatemeletes skandináv hajó, turistákkal. Lenyitották a hajó rámpáját, és ahogy megkezdték a kiszállást az emberek, megdöbbenve vettem észre, hogy köszönésképpen felém hajolgatnak. Szerintem azt hitték, én vagyok a helyi rabbi, és éppen kint sétálgatok a parton.

meretei_laszlo

Meretei László és a keménykalap (Fotó: Horváth Reni)

Számomra az ideális az lenne, hogy ha egy tengerparton élhetnék úgy, hogy nem messze hegyek vannak, ahol időnként síléccel juhokat terelgethetnék. És a kettő között ott lenne Fehérvár. Szeretem a városomat: nem tudom elképzelni az életemet máshol.

* * *

Míg Meretei László mesél, gyors fejszámolást végzek, és rájövök, hogy idén lett 70 éves.Megfoghatatlan, de nem érződik rajta a kor: talán a szerteágazó érdeklődés, és az élet elementáris szeretete a titkos elixír.

Szólj hozzá!

Most olvassák

Galéria

Ez van

  • img
    Manchesteri robbantás - A legmagasabb szintre emelték a brit terrorkészültséget
  • img
    Emelkedett az üzemanyagok ára
  • img
    A gyermekes családoknak jutó támogatások növeléséről tárgyal a kormány
  • img
    Világszerte szigorítják a tömegrendezvények biztonsági intézkedéseit a manchesteri merénylet miatt

A hét embere

Eseménynaptár

KÉRSZ MÉG?