Így lett Észak-Koreából bezárkózó diktatúra
Így lett Észak-Koreából bezárkózó diktatúra
Így lett Észak-Koreából bezárkózó diktatúraA kommunista Koreai Népi Demokratikus Köztársaság története közvetlenül a második világháború után kezdődött, amikor is a japán hadsereg által 1910 óta megszállt félsziget Németországhoz kísértetiesen hasonló körülmények közepette szabadult fel. Az egyedüli, történetünk szempontjából jelentéktelen különbség, hogy itt nem kelet-nyugat, hanem észak-dél szembenállás alakult ki: míg a déli országrészből az amerikaiak verték ki a japán császári csapatokat, addig északon a szovjet Vörös Hadsereg öltötte magára a felszabadítói jelmezt.
Nem engedtek a 38-ból
A negyvenes évek második felében a két győztes nagyhatalom eredménytelenül próbált alkudozni egymással. Egyik fél politikusai és egyikük koreai fegyverbarátai (hogy udvariatlanul ne nevezzük őket csatlósoknak) sem voltak hajlandók akárcsak fikarcnyit is engedni az álláspontjukból. Az ENSZ ajánlása nyomán a két zónát a 38. földrajzi szélességi kör választotta (és választja) el egymástól, amely azóta is a világ talán legjobban őrzött államhatárát jelöli. Két évnyi, a stratégiai rugalmasságot mindkét oldalon teljességgel nélkülöző vitatkozás után 1948-ban megalakult a két, egymással kifejezetten ellenséges viszonyt fenntartó koreai állam.
Az első amerikai tévedés
1949-ben és 1950-ben a szovjetek, majd a Mao által irányított Kínai Népköztársaság északon mindent megtettek a félsziget egységes, kommunista ideológia mentén történő egyesítése érdekében. Erőfeszítéseik gazdasági, de főképpen katonai segélyek és haditechnika formájában öltöttek testet. Ugyanebben az időben a déli országrészben Washington ugyanezt tette, azzal a különbséggel, hogy egy kicsit elszámította magát: 1949 második felében elkezdték kivonni a Dél-Koreában állomásozó amerikai csapatokat abban bízva, hogy a szöuli kormány immáron képes megvédeni önmagát egy esetleges phenjani agressziótól. Hát tévedtek. Nem kicsit.
Északi támadás
1950. június 25-én az akkor már a Kim Ir Szen által irányított észak-koreai csapatok huszonkét hadosztállyal, vagyis körülbelül negyedmillió katonával megtámadták a déli határvédelmi állásokat. Egy hónap elteltével az egész félsziget hadviselési övezetté változik, magán hordozva egy klasszikus testvérháború valamennyi szennyét, tragédiáját és borzalmát. A gyengén felszerelt déliek nem tudtak ellenállni az északi rohamnak.
Az első észak-koreai diktátor, Kim Ir Szen (Fotó: Emaze)
A második amerikai tévedés
Ha nem lenne ízléstelen egy több mint másfél millió halottat és kétmillió sebesültet maga mögött hagyó, három évig tartó háborúról azt írni, hogy eredménytelen tili-toli volt, megtennénk. A kezdeti északi sikerek következtében Szöul elesett, és szeptemberre a dél-koreai állam területének 70%-át Kimék ellenőrizték. Ezt követően, jelentős amerikai és más nyugati segítséggel megfordult a hadiszerencse: november végére a déliek elfoglalták az északi fővárost és a kommunista koreai állam területének 65 százalékát, majd határozott tempóban meneteltek a kínai-koreai határt jelképező Jalu/Amnok folyó felé. Úgy tűnik, hiba volt.
Vissza a kezdetekhez
Mao sohasem szeretett idegen katonákat látni országa határai közelében. Utasítására két héten belül felállt egy 300 ezer fős kínai expedíciós hadsereg (amelyet roppant eufemisztikus módon „önkéntes”-nek neveztek), majd az észak-koreai csapatokkal és szovjet „katonai tanácsadókkal” megtámogatva visszanyomták az ENSZ égisze alatt harcoló nyugatiakat – nos, meddig? Igen, eltalálták: egészen a 38. szélességi körig, ahol minden kezdődött. Az állóháború folytatódott, egészen 1953 júliusáig, amikor nemzetközi nyomásra a harcoló felek tűzszüneti egyezményt kötöttek. Ez a mai napig hatályban van a két államot azóta is elválasztó demilitarizált övezet két oldalán.
A második észak-koreai diktátor, Kim Dzsong Il temetése
A Dzsuce születése
Észak-Korea a hatvanas évekre jellemző, viszonylag rövid gazdasági fellendülését követően a hetvenes évek második felétől kezdve szinte teljesen bezárkózott. Kidolgozták az albániaihoz nagyon hasonló önerőre támaszkodás politikáját és ideológiáját (a Dzsuce-t), melynek lényege a másoktól való függés totális elutasítása. Nemzetközi kereskedelmi kapcsolataikat a minimálisra csökkentették, s a külfölddel történő legparányibb kapcsolatfenntartás is a nemzet- és hazaárulás szinonimája lett. „Amit mi magunk nem tudunk megtermelni vagy előállítani, arra valójában szükségünk sincs!” – foglalható össze a Dzsuce eszmei mondanivalója.
A negyedik legnagyobb hadsereg
A világ negyedik legnépesebb reguláris hadseregét, vagyis mintegy 1,2 millió katonát folyamatosan fegyverben tartó KNDK a meglehetősen szegényes GDP-jének közel egyharmadát fordítja védelmi kiadásokra. Ily módon talán nem meglepő, hogy a maradékból sem infrastruktúrára, sem élelemre, sem olyan úri huncutságokra nem futja, mint a lakóépületek elfogadható szintű fűtése vagy legalább egy minimális színvonalú kiskereskedelmi választék. Összehasonlításul: a 25 milliós kommunista Koreának nagyobb hadserege van, mint a 145 milliós Oroszországnak. Dél-Korea 630 ezer katonával rendelkezik, noha lakossága az északi szomszéd kétszerese.
Észak-Korea aktuális diktátora: Kim Dzsong Un (Fotó: Time)
Urándúsításra futja
Tudnak (és akarnak) azonban nukleáris kutatásokra és fejlesztésekre költeni, ami miatt szinte bérelt helyük van az USA által karbantartott feketelista dobogós helyeinek valamelyikén, amelyen a „haramia-államok” (rogue states) szerepelnek. Mértékadó források szerint az alultápláltság és az elégtelen egészségügyi ellátás miatt naponta gyermekek tucatjai halnak meg, miközben a Jongbjon melletti nukleáris központban uránt dúsítanak, s évente átlagosan kétszer megfenyegetik a világot, hogy hamarosan ballisztikus rakétáik is lesznek, amelyek nemcsak Szöult, hanem Tokiót és az USA nyugati partvidékét is elérik, ha szükséges. A KNDK-t jelenleg a Kim-dinasztia harmadik generációjához tartozó, 33 éves Kim Dzsong Un irányítja olyan teljhatalommal, amilyennek annak idején talán csak Sztálin és Hitler örvendhetett (de még ebben sem vagyok biztos). Hogy meddig fokozza még a fokozhatatlannak hitt elnyomást? Nos, ez egyike az észak-koreai állam lakosságát biztosan foglalkoztató legnagyobb kérdéseknek. Már természetesen az után, hogy mit fognak enni holnap…
