A gyémánt háborúja
A gyémánt háborúja
A gyémánt háborújaSokáig nyugi volt ugyan a fekete kontinens legdélibb szegletében, de egyszer csak – főként a gyémántokról, majd az aranyról szóló hírek eredményeként – London szemében a búrok (vicces szakállú, furcsa, torokhangú nyelvet beszélő ultravallásos különcökből) egycsapásra vérivó szörnyetegekké váltak. Lássuk tehát, hogyan és miért.
A 19. század harmincas éveire a dél-afrikai búr-angol ellentétek intenzitása elérte a két népcsoport közötti szakításpontot. Mintegy 15-20 ezer, túlnyomó részben németalföldi származású telepesnek teleszaladt a zsákja a britek diszkriminatív gyarmati politikájával. Durcából családostól ekhós szekérre ültek és több száz kilométeres, észak-északkeleti irányú, több hónapon át tartó vándorlást követően létrehoztak maguknak három, meglehetősen rövid életű független államot: Natalt, Transvaalt és Oranjet. Ez a hurcolkodás volt a de Groote Trek, vagyis a Nagy Vándorlás, ahonnan mellesleg a máig népszerű scifi-sorozat, a Star Trek is kapta a nevét.
Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy az angolok fittyet hánytak a történtekre, de mindaddig, amíg a disszidens parasztok (boer = paraszt, hollandul) csak a soványka földjeiket művelgették, etették a girhes állataikat és néha – úgymond önvédelemből – lemészároltak, illetve rabszolgául ejtettek pár falunyi zulut, túl nagy kázust nem csináltak a dologból. Úgy voltak vele, hogy jó-jó, csúnya dolgokat művelnek azokkal a bennszülöttekkel, de mégiscsak fehér, protestáns emberek, akiknek az Úr egy kicsivel több jogot adott, mint a feketéknek. Ne ítéljük el ezért a briteket, hisz ők sem tudtak átlépni saját korukon és árnyékukon, a faji diszkrimináció nem állt túl távol a Brit Birodalomtól sem, hogy finoman fogalmazzunk.
Egy búr család (Fotó: Youtube/Herr Nordstrom)
A viszonylagos idillnek a mi kiegyezésünk évében, vagyis 1867-ben bizonyos Schalk van Niekerk búr farmer neveletlen gyermekei vetettek véget, akik a határozott szülői tiltás ellenére az egyik folyóparton összeszedett kavicsokat nem dobták el, hanem hazavitték és otthon is játszottak velük. Lévén, hogy a családnak pont vendége is volt (egy Sean O’Reilly nevű, csavargó foglalkozású, ír nemzetiségű brit alattvaló személyében), a szigorú erkölcsű protestáns szülők eltekintettek gyermekeik helyszíni felpofozásától.
Nem tartozik ugyan szervesen a témához, de érdekességként elmondom: a búrok nem voltak valami nagy barátai a születésszabályozásnak. Az egyhangú afrikai szavannákon sokrétű, az alkotó energiákat lekötő szabadidős tevékenységre nem igazán volt alkalom, maradt tehát a házasélet. Családonként 6-8 gyerek teljesen hétköznapi dolog volt, de az sem minősült rendkívülinek, ha egy búr háztartás csendjét tucatnyi gyerekhang verte fel.
Az egyik, kicsit tompán csillogó követ megtekintve O’Reilly sokat próbált arcvonásai megfeszültek, lélegzete elakadt és kicsit rekedt hangon megkérdezte, hogy megkaphatná-e szuvenírként az ott eltöltött kellemes órák örök emlékeként. A van Niekerkek messziföldön híresek voltak a vendégjogok feltétel nélküli tiszteletben tartásáról (még akkor is, ha a vendég katolikus volt), úgyhogy az ír gazfickó zsebrevághatta a rigótojás nagyságú kavicsot, amiről két hét múlva kiderült, hogy egy 22 karátos nyersgyémánt. Rögtön vevő is akadt rá, ráadásul Sir Edmond Philip Wodehouse személyében, aki főállásban Őfelségét, Viktória királynőt képviselte kormányzóként azon a távoli vidéken. A gyémánt – egy hosszú diplomáciai jelentés kíséretében – Londonba kerül.
Csiszolatlan gyémánt (Fotó: Diamond Lighthouse)
A jó hír fecskeszárnyon jár. A pénzügyminisztérium tájékozódik, bekéri a gyarmatügy becsléseit a gyémántmezők várható értékéről, lázas számolásba fognak, s arra, ami következett, úriember nem fogadna: London szemében a búrok egycsapásra megszűntek mindössze bohókás (búr)kalapot és torzonborz szakállat viselő különcöknek lenni. Hivatalos brit imázsukhoz a londoni sajtó villámgyorsan olyan jelzőket tapasztott, mint „embertelen”, „véreskezű”, „a Birodalom érdekeinek veszélyeztetői” és így tovább. Az események után tíz évvel az egész Transvaal angol ellenőrzés alá kerül, amire a búrok fegyverrel válaszolnak. Kitör a mindössze három hónapig tartó első búr háború, amit még viszonylag olcsón úsznak meg, hiszen a későbbi békeszerződésben a britek (akik totál hülye módon az afrikai szavannákon továbbra is a hagyományos gyarmati uniformist, a vörös kabátot, a sötétkék nadrágot és a fehér sisakot viselik és érthetetlen módon vannak, akik túlélik a már akkor is barnászöldbe öltözött búrok meg a zuluk támadásait), szóval a britek garantálják területi függetlenségüket. Valamit valamiért alapon pedig a búrok elismerik a brit uralkodót protektoruknak.
A búrokat azonban még az ág is húzta: területeiken (Transvaal déli részén) 1885 tavaszán aranyra bukkannak a gyémántvadászok. A londoni kormány ismét felkapja a fejét, s látványos aggódása a holland telepesek által rettentő módon kizsákmányolt fekete bennszülöttekért 14 évvel később egy újabb háborúban ölt testet: kitör a második búr háború, amely intenzitásában és véres jellegében messze felülmúlja az elsőt. A konfliktus harmincegy hónapja alatt a teljes brit államközösség beszáll a fegyveres harcokba: angol, ír és skót ezredeken kívül indiai, kanadai, ausztrál és új-zélandi csapatok is azon ügyködnek, hogy a több tízmilliós Brit Birodalmat megvédjék attól az óriási veszélytől, amit az összesen körülbelül félmilliós búr népesség jelentett a világ gazdaságilag és katonailag akkor legerősebb államára nézve.
A bozótharcot és a gerilla-hadviselést mesteri szinten űző búrok ellen (akik a meglehetősen közömbös világ legnagyobb meglepetésére kezdetben komoly harci sikereket is elérnek az első ízben kommandónak nevezett különítményeikkel) a felperzselt föld taktikája tűnik célravezetőnek. Megmérgezett kutak és vízmosások, felgyújtott termés, leölt háziállatok, földig rombolt saját települések. Az angol kultúra és civilizáció szerelmesei nem fognak örülni, de az is tény, hogy a sebtében felállított koncentrációs táborokban búr férfiak, nők és gyermekek százai (ha nem ezrei) haltak meg az embertelen bánásmód következtében. Mondjuk ki, még ha nehezünkre esik is: a modern kor lágereit tehát nem Hitlerék találták ki, hanem Őfelsége Viktória királynő londoni kormánya, Adolfék „csak” tökéletesítették és továbbgondolták a brit példát.
A második búr háború (amelyben olyan, később az unalomig megismert arcok is felbukkantak, mint Winston Churchill haditudósító, Mohandas Gandhi egészségügyi őrmester, vagy Robert Baden-Powell ezredes, a nemzetközi cserkészmozgalom megalapítója) végső egyenlege a következő: 23 ezer brit, 20 ezer fekete bennszülött és mintegy 35 ezer búr halott (ez utóbbiak 70 százaléka nő és gyermek), valamint egy Dél-Afrikai Unió nevű domínium létrejötte, melyből később a mai Dél-Afrikai Köztársaság megszületett.
Búr katonák Spionkopnál (Fotó: Wikimedia)
És hogy a lényegről meg ne feledkezzünk: számtalan gyémántlelőhely, valamint aranybánya hozzáértő brit kezekbe került. Az általuk termelt nyereség jelentős mértékben hozzájárult a 13 évvel a háború vége után kezdődő első világháború Antant-párti erőfeszítéseihez. Ez utóbbinak mi, magyarok természetesen nem tudunk olyan felhőtlenül örülni, mint a britek, noha kénytelen-kelletlen el kell ismernünk, hogy a háború elvesztése és a Monarchia felbomlása egyfajta történelmi szükségszerűség volt. De ez már egy másik történet...
