Tibet, a világ teteje
Tibet, a világ teteje
Tibet, a világ tetejeTalán nem is meglepő, hogy a „világ tetejének” nevezett terület három, kulturális-ideológiai tömb (az iszlám, a hinduizmus és a taoista-konfucianista Kína) közé ékelődve túl sokáig nem rendelkezett önálló államisággal. Az elmúlt másfél ezer évben egységes és minden szempontból független államként Tibet mindössze bő kétszáz évig létezett, az i.sz. hetedik század elejétől a kilencedik század közepéig. Ekkor - valódi ázsiai nagyhatalomként - területe megközelítette a két millió négyzetkilométert, míg hadserege több csatában méltó ellenfele volt a kínai szomszédénak.
A széthullás
I. sz. 830 körül az addig egységes állam (megfelelő formátumú uralkodó hiányában) számos autonóm tartományra esik szét, s négyszáz évig nemhogy kontinentális, de regionális szerepet sem tölt be. Viszonylagos békében, egyetlen külső erő által sem háborítva passzív szemlélője a többi közép-ázsiai nemzet rendszeres egymásnak feszülésének; a kilencedik században a Tibetbe megérkező buddhista vallás különösen kedvezett ennek a mentalitásnak: senkit nem bántani, nem beavatkozni.
A Mount Everest Tibetből nézve (Fotó: tibetkailashtravel.com)
Tatárjárás
1240 körül azonban Tibet északi határainál olyan lovasok bukkantak fel, akik a csendes elmélkedésre nem mutattak valami nagy fogékonyságot: a mongol birodalom kinyújtja csápjait a magashegyi hercegségek felé. Különösebb fizikai ellenállásra nem került sor, ám a tibeti kultúra két-három emberöltő alatt megmutatta felsőbbrendűségét a filozófiailag és intellektuálisan nem túl igényes hódítókkal szemben: a kolostorok lámái lassan, de kitartóan elkezdik áttéríteni őket a buddhizmusra. A főként animista mongolok (élükön a kánokkal) meglepő befogadási készségről tettek tanúbizonyságot, aminek egy toleráns, viszonylag konfliktusmentes, négyszáz éves együttélés lett az eredménye.
Európaiak: jöttek, láttak, mentek
Az első európaiak, akik a Himalája völgyeiből felmerészkedtek az átlagosan 4000 méter magas fennsíkokra, 1640 körül a portugálok voltak, akik megelégedtek azzal, hogy felmérték a terepet, a hazaiak engedélyével építettek egy katolikus templomot és fájó szívvel konstatálták, hogy az avas jakvajon, illetve a furcsa imamalmokon kívül Tibet nem igazán rendelkezik piac- vagy csereképes exportcikkel - már ha az igen sűrűn felbukkanó szerzetesek roppant intenzív szagú füstölőitől eltekintünk.
Tibeti hétköznap (Fotó: jungletribe.com)
Az ébredő Kína
A mongol birodalom folyamatos hanyatlásával párhuzamosan a másik szomszéd, a Csing-dinasztia Kínája egyre nagyobb stratégiai érdeklődést tanúsít Tibet iránt. Amikor 1718-ban az Ujgurisztánból betörő dzsungárokkal szemben minden hazai erőfeszítés meddőnek bizonyul, mintegy internacionalista segítségként kínai csapatokat hívnak be az országba. A felkérésnek Kang-hszi császár örömmel eleget tesz, s röpke másfél év leforgása alatt ki is ebrudalja a betolakodókat Tibetből. És ahogyan az a nagyhatalmakkal lenni szokott: ha már úgyis ott volt, hát maradt is.
A társbérlet évtizedei
Peking hetven évig megelégedett azzal, hogy gyámsági szisztéma szerint gyakorolta hatalmát: a közigazgatási problémák kezelését ráhagyta a lhászai kormányra, s - ma úgy mondanánk - csak a stratégiai ügyekben tette illetékessé a császárt képviselő helytartót. Ez a kohabitáció 1793-ig tartott, amikor a tibetiek Kína-ellenes lázongása olyan méreteket öltött, hogy ismét a hadseregre hárult a pacifikálás nehéz feladata: állandó kínai helyőrségek létesültek, s a helytartók gyakorlatilag mindenhatókká váltak, akiknek kezeik között a hagyományos tibeti állam- és egyházfő (a dalai láma) bábbá silányult.
Tibeti szerzetesek (Fotó: yogaflow.ru)
A britek
A XIX. század második felének brit expanziója (lásd India teljes meghódítása, ópiumháborúk) Tibetet is meglegyintette, de London szemében annyira nem tűnt értékesnek, hogy miatta totális háborúba keveredjen Kínával: kisebb-nagyobb diplomáciai csetepatékat, továbbá kölcsönösen kialkudott kereskedelmi előnyöket követően a britek 1904-ben katonai erővel bevonulnak Lhászába, de másfél évvel később már távoznak is, szerződésben ismerve el Kína fennhatóságát egész Tibet felett.
A remény évtizedei
Az 1912-ben megalakult Kínai Köztársaság sok vetületében különbözött a frissen megdöntött monarchiától, de Tibet tekintetében semmiben: Szun Jat-szen ugyanúgy Kína elidegeníthetetlen részének tekintette a tartományt, mint az őt megelőző császárok. A kínai polgárháború alatt azonban a gyeplő lazult: a 13. dalai láma már-már úgy érezheti, mintha valóban saját állama lenne. Az öröm azonban csak 1949-ig tart, amikor a frissen kikiáltott Kínai Népköztársaság azonnal jelzi: akár fegyverrel is rendet fog teremteni a szakadár tartománynak tekintett Tibetben. És mivel Mao érezte, hogy bármiféle megalkuvás arcvesztéssel járna, 1951 őszén újabb, mintegy három hadosztálynyi katonát küld Lhászába.
A 14. Dalai Láma 2014. májusában, Oslóban (Fotó: Google+/Dalai Lama)
Újabb lázadás, újabb katonák
Hat, váltakozó feszültségű év után (amelynek során egyfelől utak, iskolák és kórházak is épültek a roppant elmaradott területeken, ugyanakkor a kommunista eszmék, a vallásellenesség és a kínai nyelv erőszakos terjesztése is napirenden volt) 1957-re újabb lázadás kezdett tömegméreteket ölteni Tibetben, amelynek csúcspontja a bevezetőnkben említett nyílt katonai intervenció és a dalai láma menekülése volt…
A bivaly és a légy
A kínai kulturális forradalom során körülbelül kétezer kolostort, templomot és más, szakrális épületet semmisítettek meg, több százezer, tibeti nyelvű könyvet égettek el nyilvánosan. Bizonyos európai értelmiségi körökben azóta számít menőnek a dalai láma fényképével tüntetni a kínai nagykövetségek előtt, ami Pekinget körülbelül annyira zavarja, mint bivalyt az orrára szálló légy: kellemetlen ugyan, de komoly jelentőséget nem tulajdonít neki. Kína a XXI. század egyik szuperhatalma, amely legalább annyira ragaszkodik Tibethez, mint a másik perifériájához, Ujgurisztánhoz.
