Gleiwitz, a casus belli
Gleiwitz, a casus belli
Gleiwitz, a casus belli1939 nyarára az európai katonai és biztonságpolitikai helyzet ismerői számára teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy az (akkor még sorszám nélkül emlegetett) világháború utáni békeidőszaknak befellegzett. Egyre fenyegetőbb hangulatú, gyakran órákon át tartó beszédeiben Hitler minden alkalmat megragadott, hogy felhívja nemzettársai és a világ figyelmét Németország azon történelmi jogára, mely szerint a Harmadik Birodalomtól keletre húzódó területek a Reich lakóinak természetes életterét jelentik. Európa (és akkor még főleg Lengyelország) lélegzetvisszafojtva figyelt.
Az ötlet
A Führer már hetekkel korábban magához rendelte a különleges titkosszolgálati műveletek szakértőit, s megbízta őket egy olyan provokáció-sorozat kidolgozásával, melynek az volt az elsődleges célja, hogy a német közvéleményt a végletekig Lengyelország ellen hangolja. Az ötletgazda minden bizonnyal az SS első embere, Heinrich Himmler volt, de a részletek aprólékos kidolgozása Reinhard Heydrich SS-tábornok, valamint Heinrich Müller, a Gestapo főnökének nevéhez fűződik.
A kivitelezés
Az ötletbörze eredményeként megszületett a nem túl kreatív („Himmler”) fedőnevű műveleti terv, melynek értelmében az SS és a náci párt ellenőrzése alatt működő SD (Sicherheitsdienst = Biztonsági Szolgálat) lengyel egyenruhába öltöztetett emberei sorozatos támadásokat hajtanak végre német objektumok és érdekeltségek ellen a lengyel-német határ mentén. A titkosszolgálati szlengben „idegen zászló alatti”-nak nevezett akciók végrehajtásáért egy régi náci pártmunkás, bizonyos Alfred Naujocks lett a felelős, aki egykori műszerész-szakmáját még a harmincas évek elején adta fel a minden bizonnyal sokkal kifizetődőbb és változatosabb új szakterület, a piszkos műveletek kedvéért.
Alfred Helmut Naujocks (Fotó: Foro Segunda Guerra Mundial)
A részletek
Naujocksról rengeteg elmarasztaló dolgot lehet mondani, de azt a legnagyobb ellenségei is elismerik, hogy alapos ember volt. A már teljes gőzzel működő koncentrációs táborokból holttesteket vételezett, amelyeket lengyel egyenruhába öltöztetve a támadás helyszínén hagyott hátra, az ellenséges agresszió tárgyi bizonyítékaiként. Biztos, ami biztos alapon két nappal korábban elfogta a környék egyik legismertebb, németellenes lengyel nacionalistáját, Franciszek Honiokot, akit 31-én magukkal vittek és agyonlőttek, majd holttestét ugyancsak a rádióállomás tövében hagyták. Ily módon Honioké lett „a második világháború első halálos áldozata” cím kétes dicsősége.
Nemzetközi porhintés
Mivel akkor (szinte érthetetlen módon) még a nácik is adtak a látszatra, a német hadsereg autóbuszai másnap hazai és nyugati, főleg amerikai és brit újságírókat, valamint fotóriportereket szállítottak a helyszínre, bemutatni a brutális lengyel támadás során megrongált műszaki berendezést, valamint a szanaszét heverő (emlékeztetőül: lengyel egyenruhás) holttesteket. Az ott készült tudósítások már aznap délután megjelentek, az azokban az órákban már folyamatban lévő német katonai offenzíva mintegy igazolásául. A korszak gyanakvói hiába próbálták felhívni a figyelmet a helyszínen tapasztalható néhány furcsaságra, figyelmeztetéseik falra hányt borsónak bizonyultak.
A ló is megbotlik
Egy különösen éles szemű megfigyelőnek biztosan feltűnt volna például az az apróság, hogy a testeken látható egyik-másik lőtt seb nem is vérzett, ugyanis a lágerekből származó foglyok egy részét előzetesen méreginjekcióval végezték ki, majd halálukat követően lőttek beléjük. Lám, Naujocks sem gondolt mindenre, de a helyzet nem volt olyan, hogy kérdéseket lehessen feltenni. A Goebbels-féle tájékoztatási és propagandaminisztérium emberei az előre elkészített, és az újságíróknak előzékenyen átnyújtott hivatalos nyilatkozaton túl semmiféle további pontosításra nem voltak hajlandóak.
A hitleri válasz
A zsurnaliszták látogatásának időpontjában a távoli Berlinben, a Reichstag nagytermében éppen maga Adolf Hitler emelkedett szólásra, s hisztériás hangon harmincöt olyan határincidenst emlegetett, amelyek során „a varsói kormány által pénzelt lengyel bűnözők fegyvertelen német állampolgárokra támadtak”. A nemzetiszocialisták által uralt képviselőház közönsége nem is tehet mást, mint felállva tapsol és honfiúi büszkeségtől dagadó kebellel üdvözli a bejelentést, mely szerint „Lengyelországgal csak azon a nyelven lehet beszélni, amelyen hónapok óta ők szólnak hozzánk: a fegyverek és az erőszak nyelvén!”
Adolf Hitler a Reichstagban (Fotó: Blogspot/adolfhitlerbestpictures)
Apa! Kezdődik…
1939. szeptember elsején, a sokat emlegetett Molotov-Ribbentrop paktum aláírása után alig egy héttel, helyi idő szerint hajnali 4 óra 40 perckor a Wehrmacht páncélosai és a Luftwaffe gépei a tíz éve folyamatosan finomított Fall Weiss („Fehér Ügy”) fedőnevű háborús forgatókönyvnek megfelelően megtámadják Lengyelországot. A varsói kormánycsapatok mindössze öt hétig bírják az elképesztő túlerő elleni harcot. Október hatodikán, mintegy 16 ezer német, illetve 70 ezer lengyel halott és tízszer ennyi hadifogoly árán Lengyelország megszűnik létezni, a második világháború viszont még hat évig folytatódik…
