A Delta Force
A Delta Force
A Delta ForceA múlt
A hivatalos – és hosszú, senki által nem használt – nevén az Amerikai Egyesült Államok Hadserege Különleges Erőinek 1. számú Műveleti Osztaga 1977 őszén az észak-karolinai Fort Braggben tartotta meg alakuló állománygyűlését. Keresztapja, kitalálója, kezdeményezője, első parancsnoka, egyszóval mindenese az egyszerűen csak zöldsapkásoknak nevezett amerikai Különleges Erők (Special Forces) ama Charles Alvin Beckwith nevű ezredese volt, aki a koreai és a vietnami háborúkban sajátított el minden olyan harcászati ismeretet, ami ember által egyáltalán megtanulható. Az ezredes (Szun-ce, a 2500 évvel ezelőtt élt kínai stratéga nagy rajongójaként) már akkor az aszimmetrikus hadviselés szószólója és képviselője volt, amikor a hadtudományok művelői még nem használták ezt a kicsit nagyképű szakkifejezést.
Aszimmetrikus hadviselésről akkor beszélünk, amikor a két szembenálló tábor létszámában, felszerelésében és egyéb anyagi lehetőségeiben mutatkozó jelentős különbséget a gyengébbik fél mozgékonysággal, meglepetéssel és hatékony felderítéssel ellensúlyozza. Ide tartoznak a köznyelv által kommandós akcióknak nevezett rajtaütések is.
Az ötletet Beckwith a jó öreg Nagy-Britanniából kölcsönözte. Amikor 1963 májusában, még zsenge főhadnagyként hazatér az angliai Herefordban, a brit SAS központjában eltöltött közel egyéves tanulmányútjáról, felnyírt hajú fejébe belefészkeli magát a gondolat: kell egy hasonlóan ütőképes csapat az Államokban is.
Washington azonban kemény diónak bizonyul. A Fehér Ház és a Pentagon akkoriban egyöntetűen vallotta, hogy az USA nem minősíthető a terroristák célpontjának, semmi szükség Beckwith hibbant ötletének megvalósítására. Telnek-múlnak az évek, elérkezik 1972, a müncheni olimpia tragédiájával, majd 1976, az entebbei repülőtér eseményeivel, továbbá egy évvel később a szomáliai Mogadishu, ahol a nyugatnémet GSG-9 lép fel a túszmentő akciók színpadán. Szó szót, esemény eseményt követ, mígnem az akkorra már jócskán őszülő Charlie szűkszavú telefonüzenetet kap a Hadügyből: ezredes, csinálja meg! A belső legendárium szerint maga az elnök, Jimmy Carter szemelte ki a magasztos feladatra. Beckwith-nek nem kell kétszer mondani, azonnal nekiállt a szervezésnek.
Charles Alvin Beckwith (Fotó: Alchetron)
A toborzás azonban nehezen akar beindulni, a szakmai féltékenység és a rivalizálás katonai körökben legalább olyan erős, mint az akadémikusok vagy a kábítószerkereskedők között. A potenciális vetélytársak (a US Rangers és a valamikori anyacég, a Special Forces) titkos körlevélben tiltják el embereiket az újonnan alakuló különítménybe történő jelentkezéstől. Az eredeti elképzelések szerint a Delta Force (a továbbiakban: DF) ezerkétszáz (!) emberből állt volna, akiket négy személyből álló csoportokba, továbbá ezeket összesen 16 századba szervezték volna. Ezzel szemben, a hihetetlenül erős szembeszél miatt 1978 közepére mindössze 53 önkéntes mondhatja magáról, hogy valódi Deltás. Számuk 1979 elejére 79-re, ugyanazon év őszére 99-re nő.
Az alacsony létszámnak azért előnyei is vannak. Kiképzésük olyan alapos (az újoncok egészen más kifejezést használtak, amit itt és most nem fogunk reprodukálni), hogy 1979 őszén megkapják azt a minősítést, amelyet az USA-ban sem gyakran osztogatnak. „Bármikor, bárhol bevethetők.” – fogalmazza meg szárazon a kollektív minősítő lapon az akkori vezérkari főnök, bizonyos Edward C. Meyer tábornok, azt a fáradságot sem véve magának, hogy legalább egy felkiáltójelet tegyen mondata után.
Úgy tűnik, az alkalom a bemutatkozásra 1979 novemberében kopog a DF laktanyájának ablakán: a teheráni amerikai nagykövetségen 53 túszt ejtenek az iszlám fanatikusok. A srácok bizonyítani akarnak, s nem rajtuk múlik, hogy a Saskarom (Eagle Claw) fedőnevű szabadítási művelet teljes fiaskóval zárul, mielőtt még elkezdődhetett volna: a levegőben – üzemanyagutántöltés közben – összeütközik egy szállító repülőgép és egy helikopter. Robbanások, pánik, áldozatok (nyolc halott, négy súlyos sebesült)… Az akciót lefújják, a borúlátóbbak már az alakulat megszüntetéséről beszélnek, a riválisok pedig alig leplezett, kaján mosollyal figyelik a fejleményeket. Beckwith csapata azonban nem az a pesszimista, csüggedős fajta. Miután tisztázódik, hogy a katasztrófáról nem ők tehetnek, tovább gyakorlatoznak, edzenek, és napról napra, hétről hétre jobbak lesznek. A nyolcvanas években több túszejtés, illetve repülőgép-eltérítés alkalmából készenlétbe helyezik őket, azonban éles akcióra – talán éppen a sajnálatos iráni malőr miatt – még sokáig nem kerül sor.
A balul sikerült akció maradványai az iráni sivatagban (Fotó: NBC News)
Tevékenységi kör
Sikeres bevetéseikről – érthető módon – nem sok hír lát napvilágot. Hivatalosan annyit lehet tudni, hogy ’83-ban ott voltak Grenadában, ’89-ben Panamában, mindkét iraki háborúban, Afganisztánban, Szomáliában, és a kiszivárgott hírek szerint szinte bizonyos, hogy a kilencvenes években különleges feladatokat láttak el a polgárháborús délszláv térségben is. Ők képezték ki az FBI túszmentő egységét, továbbá azon dél-amerikai államok speciális alakulatait, ahol véletlenül nem kommunista-barát indiánok voltak az államfők. Egyes források szerint 1993. december 2-án egy DF-os mesterlövész tett pontot Pablo Escobar, a valaha élt legnagyobb kábítószerkereskedő földi pályafutása végére, egy jól elhelyezett (a bal fülén bemenő, a jobbon pedig rögtön távozó) 7.62 x 51-es lövedékkel, amit egy SR-25-ös mesterlövész-puskából lőtt ki. Ahogy mondani szokás, ezt a DF azóta sem megerősíteni, sem cáfolni nem volt hajlandó, miként azt sem, hogy állományuk egyharmada napjainkban is egyfolytában külföldön, a világ válsággócainak közelében tartózkodik.
Pablo Escobar holtteste felett ünnepelnek a kolumbia katonák és az amerikai ügynökök
(Fotó: Business Insider)
Éles szemű megfigyelők következetesen állítják, hogy a kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus során is rendszeresen felbukkannak olyan amerikai „katonai tanácsadók”, akik a kijevi reguláris csapatok kommandósainak kiképzésében vesznek részt. Hogy ezek a szakemberek tényleg a Deltához tartoznak-e (ahogy az oroszbarát oldal állítja), vagy csak a látszat csal, ez az elkövetkezendő hónapokban biztosan nem fog kiderülni. Vagy ha igen, majd letagadják, mert ilyen ez a fránya geopolitika.
A klasszikus terrorelhárítási feladatokon kívül a Delta Force rendszeresen betölti „a CIA meghosszabbított, fegyveres karja” szerepet is. Ők azok, akikhez a hírszerzés fordulni szokott, ha egyik-másik titkos művelete egy kis csapaterőt is igényel: a deltások szivárognak be például azon idegen országok területére, ahonnan bajba jutott kémet vagy dekonspirálódott informátort kell gyorsan kimenekíteni, de ugyancsak rájuk hárul az a feladat, hogy külföldön elfogjanak és az USA-ba szállítsanak olyan személyeket, akikkel a washingtoni hatóságok szeretnének elcsevegni egy kicsit, de valamilyen okból kifolyólag ezeknek nagyon nem akarózik amerikai vízumot kiváltani. Persze nem kerékpártolvajokról vagy számlát nem adó villanyszerelőkről beszélünk, hanem háborús bűnösökről, terroristákról és hasonszőrű gazfickókról. Ha pedig nem sikerülne rábeszélniük a jóembert, hogy menjen velük, hát olykor nem marad más hátra, mint a helyszínen megoldani a problémát. Erről jó néhány al-kaidás és ISIS-parancsnok, illetve dél-amerikai kábítószer-kereskedő mesélhetne, ha túlélte volna a randit.
Kényesebb ízlésű olvasóink nevezhetik mindezt akár emberrablásnak és kivégzésnek is, de a Delta Force köztudomásúan nem foglalkozik nyelvészeti kérdésekkel. Ami pedig az esetlegesen aggályoskodó, újságíróktól és emberjogi aktivistáktól érkező kérdéseket illeti, van a hadseregnek elég jogi szakembere, majd ők elbabrálnak a hivatalos válaszok megfogalmazásával.
A jelen
Az állománytábla és a pontos létszámadatok természetesen nem nyilvánosak, de annyit lehet tudni, hogy napjainkban (ez 2014-es információ, frissebb nem áll rendelkezésemre) a DF öt műveleti és egy támogató századból (squadron), valamint egy további századnyi törzsből áll. A műveleti századok három-három, egyenként 20-24 fős szakaszra (troop) oszlanak, míg egy szakaszban négy (4-6 fős) raj (team) található. Nem kell programtervező matematikusnak lenni ahhoz, hogy kiszámoljuk: a DF jelenleg nagyjából négyszáz-négyszázötven katonával rendelkezik, ha nem számítjuk Chuck Norrist (mert ha igen, akkor kétszázmillióval). A gyakorló harcosokon kívül főállásban nekik dolgozik még legalább ugyanennyi háttérember is: pilóták, kiképzők, tolmácsok, pszichológusok, elemzők és logisztikusok – hogy csak a legfontosabb nem-kombattáns beosztásokat említsem. Az elmúlt 38 évben voltak már többen és kevesebben is. Valami azt súgja, hogy a jövőben inkább többen lesznek, a költségvetésük mindenesetre 30 százalékkal nőtt az elmúlt öt évben.
Egy századnyi Delta Force-os a Sivatagi Vihar hadművelet idején az Öbölháborúban (Fotó: reddit.com/MilitaryPorn)
A Delta Force szervezetileg a haderőnem-közi katonai központ, az USSOCOM alá tartozó Különleges Műveletek Egyesített Parancsnoksága (Joint Special Operations Command) részeként működik. Az önkéntes, kivétel nélkül katonai státusszal rendelkező jelentkezők (civileket a DF nem toboroz!) egy igen szigorú, fizikai és pszichikai szűrőket egyaránt tartalmazó vizsgasorozaton kell átmenjenek, melyek egyik célja, hogy kiszűrjék a túlságosan erőszakos és önző egyéneket. Ilyenekre ugyanis – az akciófilmek által sugallt imázs ellenére – a Deltánál nincs szükség. Állítólag.
Aki megfelelt az előzetes kiválasztáson (vagyis a jelentkezők 15-20 százaléka), a Delta Force három kiképzőbázisának egyikén (a központ Fort Bragg – Észak-Karolina, az Uwharrie-hegység – Észak-Karolina, illetve Camp Dawson – Nyugat-Virginia) igyekszik bebizonyítani, hogy jelenléte nem a véletlen műve. 25 héten keresztül tart a napi 14-16 órás gyakorlatozás, amit joggal nevezhetünk eszelős szivatásnak. A klasszikus szárazföldi kiképzésen kívül a jelöltek ejtőernyővel is ugranak, megtanulnak továbbá mélytengeri merüléseket végrehajtani zárt rendszerű búvárfelszereléssel. Mesteri szinten elsajátítják az amerikai hadseregben használatos valamennyi lőfegyver, robbanóanyag és szúró-vágóeszköz, valamint a szemérmesen „nem-konvencionális eszközöknek” becézett egyéb, fegyverként alkalmazható tárgyak használatát. A Fort Braggben található támaszpontjuk közelében egy egész városkát építettek fel számukra, ahol az utcai és az épületen belüli harcászatot gyakorolhatják. Itt ugyancsak rendelkezésükre áll több repülőgéptípus életnagyságú modellje, az esetleges beavatkozások gyakorlására.
Hogy legyen valami fogalmunk a hat hónapig tartó DF-tréning komolyságáról: kétévente átlagosan száz-száztíz, előzetesen már megszűrt katona kezdi el a kiképzést, s olyan még nem volt, hogy húsznál többen kaptak volna végbizonyítványt.
A többi különleges alakulathoz hasonlóan a nemek közötti egyenjogúság a DF laktanyájának ajtórésébe se tette be kecses lábfejét (hogy nagyon finoman írjam körül azt a helyzetet, amely szerint a deltások a nőket számtalan helyzetben és beosztásban el tudják képzelni, de műveleti munkatársnak nem). Minden évben felbukkan egy-két lelkes szüfrazsett, aki ezt nehezményezi, de mindeddig nem túl eredményesen. A támogató századnak akadnak nőnemű tagjai (főként a leplezett megfigyeléseket és a rádióforgalom ellenőrzését végzők között), női DF-pólót már lehet kapni a laktanya kantinjában, de ennyi elég is az emancipációból – vallják Fort Braggben.
Egy időben elterjedt, hogy létezik egy “Funny Platoon” elnevezésű bevetési alegység, ahol nők is szolgálnak, de tudomásom szerint ez városi legendának minősült, vagy csak a srácok hülyítették ezzel a bevállalósabb csajokat a kocsmákban: persze-persze, lehet hozzánk jönni dolgozni, milyen átkozott szerencséd van, a személyügyes őrmester országos cimborám, csak hát… izé… jobban meg kellene ismernem téged, hogy ajánlani merjelek… Nincs új a nap alatt, úgy tűnik, a katonák mindenhol ugyanúgy fűzik a nőket, a nők meg mindenhol ugyanúgy kajálják a macsó dumát, tisztelet a kivételnek. De hát így kerek a világ.
A Delta Force egyik jellegzetessége, hogy gyakorlatilag nincs saját, rendszeresített egyenruhájuk, s az ezredjelvényt is csak zárt körben, kevesek társaságában viselik. Beckwith ezredes legényei ugyanis a ruházkodásban imádják az öszvér-megoldásokat és mindenhonnan összeválogatják a szerintük legmegfelelőbbet, például a tengerészgyalogos nadrágot, az ejtőernyős zubbonyt vagy a Ranger-csizmát a kiképzésekhez. Titkos bevetés közben leginkább civil szerelést hordanak, amiben nem keltenek feltűnést: farmernadrág, sima póló és tornacsuka minden Deltás öltözőszekrényében és csomagtartójában van. Felszerelésük pedig a mindenkori feladat függvénye: golyószórótól a dobócsillagig, éjjellátó készüléktől a házikészítésű petárdáig és a csavarhúzóig mindent fel tudnak használni céljaik eléréséhez. Ha külföldi helyszínre készülnek, alaposan tanulmányozzák az ellenség által használt fegyvereket és egyéb felszerelést is, elvégre sosem lehet tudni, mikor lesz szükség ezek készségszintű kezelésére. Ami pedig a kreativitásukat illeti, azt beszélik, hogy bármelyik DF-tag három perc alatt halálos fegyvert készít két fogpiszkálóból, egy befőttesgumiból és egy ruhacsipeszből.
Delta Force-os testőrök Norman Schwarzkopf tábornok körül 1991-ben (Fotó: Wikipedia)
Az alakulat valamennyi tagja alaposan kidolgozott életvezetési legendával rendelkezik, vagyis szűkebb környezetük nem tudja pontosan, hogy hol szolgálnak. Az mondjuk biztos elég nehéz lenne elhitetni a szomszédokkal, hogy John könyvtáros a kerületi nyugdíjasotthonban, vagy hogy Mike adószakértő a polgármesteri hivatalban, de Fort Bragg-ben biztosan vannak kéznél ennél életszerűbb forgatókönyvek is. A nyolcvanas évek közepéig még azt is elvárták a katonáktól, hogy közvetlen családtagjaik előtt is konspiráljanak és mondják azt, hogy a hadsereg valamelyik hétköznapi szervezeti egységénél dolgoznak, de a pszichológusok rájöttek, hogy ez a hazudozás túl sok, máshol is hasznosítható energiát vesz igénybe és mentálisan elfárasztja őket. Azóta a házastársak tudják a frankót, cserébe mindig szorongva ülhetnek le vacsorázni és összerezzenhetnek, ha az éjszaka közepén megcsörren társuk mobiltelefonja. Persze konkrétumokat ők sem tudhatnak a bevetésekről, sem ezek előtt, sem ezek után, a DF ugyanis arról is híres, hogy náluk a szolgálati titok tényleg titok. A mindkét csapatot jól ismerők szerint hozzájuk képest a nagy vetélytárs, a Navy SEAL szószátyár idős hölgyek gyülekezete, ezért lehet sokkal többet tudni a haditengerészeti kommandóról, mint a Deltáról.
Egy jótanács: ezt a hasonlatot ne nagyon emlegessék olyankor, ha SEAL-tag van hallótávolságon belül. Vagy ha mégis megteszik, kérem, ne erre a cikkre hivatkozzatok. Köszönöm, az fmc.hu nevében is.
Népszerűségükre mi sem jellemzőbb, mint az, hogy videójátéktól kezdve az edzőcipőn és a babakocsin át a napszemüvegig minden készült már Delta Force címmel, illetve márkajelzéssel, hogy a tényleg megszámlálhatatlan és igencsak változó színvonalú nyomtatott és mozgóképes alkotást ne is említsük. Én csak azon csodálkozom egy kicsit, hogy az USA-ban – ahol mindent kőkeményen le lehet védeni jogilag, a hamburgerpogácsa összetételétől kezdve a megnyírt sövény alakjáig – hogy lehet nyakra-főre visszaélni a Delta Force szóösszetétellel..? Csak remélni tudom, hogy mindebből az alakulat is profitál valamilyen módon. A katonák biztosan megérdemelnék.
