2018. január 20. szombat Sebestyén
Menü

A brit ejtőernyősök

A brit ejtőernyősök
Brit ejtőernyősök bevetésen Koszovóban, 1999-ben (Fotó: beqiraj.de)

Talán még emlékeztek rá, hogy az fmc.hu katonai témákat feldolgozó sorozata, a Terepszín úgy nyolc hónappal ezelőtt a brit Special Air Service bemutatásával kezdődött. Nos, eljött az idő, hogy ejtsünk néhány szót Őfelsége II. Erzsébet fegyveres erejének másik elitcsapatáról is, azokról, akik az emblematikus, eddig többször és több egyenruha szerves részeként feltűnt vöröses barett őstulajdonosainak nevezhetők. Gazdag és változatos múltjuk őket is maradéktalanul alkalmassá teszi arra, hogy sorozatunk foglalkozzon velük. Hogy stílszerűek legyünk: Ladies and Gentlemen: The British Paras!

Winston Churchill egészen pontosan 1940. június 22-én utasította alárendeltjeit, hogy az akkor már évek óta hadrendbe állított német, szovjet és francia ejtőernyős csapatokhoz hasonlóan szervezzék meg a Birodalom hadseregének ejtőernyős ezredét. Ahogyan azt Sir Winston egy véres szték után, még a konyak előtt mondta asztaltársaságának: hat hónap alatt kell végigrohannunk azon az úton, amelyen ellenségeinknek hat évük volt sétálgatni. A Parachute Regiment azóta is a szigetország fegyveres erőinek egyik elit alakulata, amely megalakulásától fogva kivette a részét a mindenkori brit birodalmi érdekek katonai úton történő érvényesítésének – gyakran véres és verejtékes – munkájából.

Az imént említett Parachute Regimentet az 1940-ben már létező 2. Kommandó (2nd Commando) 351 profi katonájával alapozták meg. A különféle katonai újságokban, szórólapokon és plakátokon népszerűsített új egység hihetetlen vonzerőt gyakorolt úgy a már hivatásos, mint pedig a sorállományra, de a polgári életből is tucatjával jelentkeztek az ejtőernyősök toborzóhelyein. 1941 szeptemberében megnyílik az első brit katonai ernyősképző iskola Manchesterben, ahol huszonegy tiszt, valamint 330 tiszthelyettes és tisztes kezdi el a tanfolyamot. Közülük mintegy húszan sérülés miatt az első gyakorló ugrás után visszalépnek, további harmincan a gépek nyitott ajtajában, 800 méteres magasságban döbbennek rá, hogy ezt a szakmát nem nekik találták ki.

1942 februárjában a frissen kiképzett ejtőernyősök speciális feladatot kapnak. Nyugi, semmi különös: csak le kell ugrani a németek által alaposan megszállt Franciaországba, el kell foglalni egy katonai radarállomást, a teljes személyzetet el kell tenni láb alól (kivéve egy főt, akire viszont nagyon kell vigyázni, mert rá még szükség lesz), szét kell szedni a Würzburg típusú műszert apró, szállítható darabokra, óvatosan be kell csomagolni, el kell menni a tengerpartra, meg kell keresni az őket váró hajót és vissza kell térni az Egyesült Királyságba radarostól és foglyul ejtett német szakértőstől. Mindezt az okkupált Le Havre mellett kell végrehajtani, ahol alsó hangon is két Wehrmacht dandár és pár különösen motivált, francia földön hátrahagyott zászlóalj a 2. SS Páncélos Hadosztály (hozzáértőknek: a Paul Hausser, majd Wilhelm Bittrich által kommandírozott Das Reich) elitjéből fürkészi az eget, a tengert és a szárazföldet, méghozzá fegyverirányzékon keresztül.

A brunevali radarállomás fotók alapján készült makettjén gyakoroltak (Fotó: WWII Today)
A brunevali radarállomás fotók alapján készült makettjén gyakoroltak (Fotó: WWII Today)
img

Talán mondanom sem kell: a bizonyos John Dutton Frost őrnagy (későbbi tábornok) által irányított 3 x 40 = 120 fős egység sikeresen földet ér, megcsinálja a melót (mindössze három halottjuk van és hét súlyos, továbbá harminckét könnyű sebesült), becsomagol egy – még mozgó – német radarszakértőt, összeszedi a Würzburg fontosabb elemeit és hazamegy. Ezt hallván-látván Sir Winston állítólag azt mondja szárnysegédjének: ezek a katonák mostantól bármit kérhetnek a seregtől, kivéve a szivaromat. A Biting (Csípős) fedőnevű hadművelet megalapozta az ernyősök jövőjét.

1942 tavaszára már két dandárnyi airborne várta, hogy konkrét bevetésen mutathassák be az általuk jelentős mennyiségű vér, verejték és hányás közepette elsajátítottakat. Vágyaik – “hála” a második világháború eszkalációjának, valamint a németek agresszív térnyerésének – viszonylag hamar teljesültek: '42 júliusában a Második Ejtőernyős Dandárt Tunéziába  vezénylik, ahol az Afrika Korps emberei – akik szintén nem a leánynevelő intézetek eminens tanulói közül kerültek ki – hamar el is nevezték őket Die Rote Teufel-nek, azaz Vörös Ördögöknek.

A megtisztelő címet a britek – mindmáig viselt – meggyszínű (hivatalosan: maroon, vagyis inkább gesztenyeszínű) barettjeiknek, valamint a harcokban tanúsított elszántságuknak köszönhették. A barettet, illetve a színt ettől az évtől kezdve hordják, Sir Frederick Browning tábornok javaslatára. Ezt a kombinációt aztán tőlük lopja, akarom mondani kölcsönzi a világ katonai ejtőernyőseinek 80 százaléka, egyetlen penny jogdíjat sem fizetve nekik az ötletért.

Károly herceg a híres vörös barettet viselve látogatta meg az Irakban szolgáló ejtőernyösöket 2004-ben (Fotó: United States Department of Defense)
Károly herceg a híres vörös barettet viselve látogatta meg az Irakban szolgáló ejtőernyösöket 2004-ben (Fotó: United States Department of Defense)
img

Másik hagyományos szimbólumuk a Pegazuson lovagoló, dárdáját eldobni készülő Bellerofontész (βελλεροφόντης) aki az emberiség történelmének első légimozgékonyságú harcosa volt. A görög mitológia szerint – meglehetősen kalandos előéletet követően – a borzasztó, lángot okádó szörny, Himéra megölését kapja feladatul. A küldetést valódi hőshöz méltóan sikeresen teljesíti, s ebben Pegazus, a szárnyas ló nagy segítségére volt. A klasszikus dizájn, amit a mai napig a felvarrójukon viselnek, bizonyos Edward Seago munkája, aki amellett, hogy menő művész lett, akkoriban őrnagyként Őfelségét szolgálta a műszaki alakulatoknál.

A brit ejtőernyősök felvarrója (Fotó: The Airborne Shop)
A brit ejtőernyősök felvarrója (Fotó: The Airborne Shop)
img

1943-ban az Első Ejtőernyős Dandár Szicíliában száll (azaz inkább ugrik) partra, s hamarosan hadosztályi besorolást kap. Ezzel gyakorlatilag egyidőben az anyaországban felállítják a Hatodik Légiszállítású Hadosztályt, mely az egy évvel később sorrakerülő normandiai partraszálláskor a brit erők előretolt ékének dicsőséges – és korántsem hálás – szerepét tölti majd be. Ők voltak a jelzők, akik azt a feladatot kapták, hogy irányfények kitűzésével világosan kijelöljék a leugrási övezeteket az őket követő fő inváziós erők számára. A Caen és Merville közötti pokol, “a leghosszabb nap” azonban távolról sem jelentette a brit ejtőernyősök második világháborús megpróbáltatásainak a végét. Még ugyanazon év augusztusában a dél-francia Provence tartományban, illetve szeptemberben Hollandiában vetik be őket. Eme utóbbi, Market Garden fedőnevű hadműveletről szól a Rajna-hidak megsemmisítését feldolgozó “Messze volt a híd” című dokumentumkötet, amelyből “A híd túl messze van” címmel hatalmas filmsiker is született.

A németek kapitulációja után drákói intézkedésekkel mintegy megtizedelik a brit ejtőernyős fegyvernemet: az eredetileg célként kitűzött 25%-os leépítés helyett – politikai és gazdasági nyomásra – az állomány felétől kénytelen megválni a szigetország hadvezetése, Churchill legnagyobb bánatára. A sok hülye politikus tényleg azt képzelte, hogy most már hepiség jön, a lóvé kell a szotyira, a ruszkik meg barátok lesznek és különben is: az Egyesült Királyság mindig harcolni fog. Igen, az utolsó amerikai katonáig (ahogy a jenkik mondogatják).

És nemsokára jött a híres fultoni beszéd, amely nyilvánvalóvá tette, hogy a ruszkik nem barátok, továbbá azt, hogy itt a hidegháború.

Mindezek ellenére (vagy tán éppen ezért) a háború utáni konfliktusövezetekben – ahol még lobog a Union Jack – sorra felbukkannak az immáron legendás barnásvörös barettek: 1946-47-ben Palesztinában, 1956-ban Malájföldön és a szuezi válságban, Cipruson 1964-ben, illetve Adenben 1965-ben.

Az ulsteri testvérháború véres színhelyein is feltünedeznek a brit ejtőernyős katonák. Egy olyan megveszekedett keltabarát (és az írek által érzelmileg régesrég megvásárolt) pali, mint a jelen cikk szerzője, az északír szereplésüket még akkor is történelmük legszégyenteljesebb pillanatának tartja, ha tudjuk, hogy egyes republikánus csoportok kegyetlensége, a köztörvényes bűncselekmények iránt érzett olthatatlan vonzalma a maga nemében is páratlan volt.

Bizony-bizony, csupán csak példaként meg kell itt említenünk 1972. január 30-át, ami az ír kollektív emlékezetbe Domhnach na Fola-ként, azaz Véres Vasárnapként égett be. Mindkét oldalról és oldalon számos cikk, könyv és film, visszaemlékezés és fikció próbálkozott a történtek bemutatásával, szerény cikkünk erre nem alkalmas. Ami ténynek tűnik: a szóbanforgó napon az északír Derry városában a polgári jogokért tüntető, pár ezres tömegbe brit ejtőernyősök belelőnek. Tizenhárom halott (közülük hatan kiskorúak), további tizenvalahányan súlyos, lőtt sebeket szereznek. Az akkori lövöldöző alakulat péká-helyettese a szépnevű Michael Jackson százados volt, aki vagy húsz évvel később igazi tábornokként a brit hadsereg vezérkari főnöke lesz…

Véres vasárnap Derryben, 1972. januér 30-án (Fotó: Reddit/HistoryPorn)
Véres vasárnap Derryben, 1972. januér 30-án (Fotó: Reddit/HistoryPorn)
img

Evezzünk tovább, egy kicsit derűsebb (de legalábbis katonásabb) vizekre.

Az Airborne-egységek nem maradhattak ki a Falkland-háborúból sem, ahol 1982 május-júniusában két zászlóalj bizonyította: méltó a tunéziai és a hollandiai harcokban nevet szerzett elődökhöz. A csetepaté jó két hete alatt a 2. és a 3. Zászlóalj összesen 133 fő veszteséget tudhat a magáénak: negyven halott és 93 sebesült. Ezzel szemben körülbelül 400 argentin katonával végeznek, további mintegy 1300-at foglyul ejtenek.

Földrajzilag és érzelmileg hozzánk kicsit közelebbi eseményekben is részt vesznek: amikor 1999 márciusában a NATO úgy dönt, hogy Milosevics Jugoszláviáját pedagógiai célzattal megszórja holmi bombákkal, az 1. Zászlóaljat készültségbe helyezik, majd júniusban – Macedónián keresztül – be is vonulnak Koszovóba, azzal a feladattal, hogy a békefenntartó KFOR-osokat megvédjék (!) az esetleg felbukkanó szerb fegyveresektől. És ha most valaki megkérdezné, hogy “de hát a KFOR (az ott szolgálók 100-150 dolláros napidíjával) nem volt maga is fegyveres erő? Vagy rosszindulatú kis szerb manók elcsenték a puskájukat és lisztet csempésztek a lőpor helyébe? Vagy mi?“, akkor inkább nem válaszolnék, hanem átadnám a szót a kommentekben a szakértőknek, akik talán elmagyarázzák nekünk, hogy mire kellettek oda a brit ernyősök, már ha kellettek egyáltalán.

 A brit ejtőernyősök bevonulása Koszovóba 1999-ben

Az ezredindulójuk meglehetősen furcsa érzeteket kelthet, tudniillik a Wagner-féle Valkűrök lovaglását választották. Mottójuk az utrinque paratus, ami annyit tesz: mindenre (bármire) készen.

Napjainkban Őfelsége főállású ejtőernyősei mintegy ezren vannak, és az 1999 szeptember elsején létrehozott, körülbelül hatezer főből álló 16. Légi Rohamdandár szerves részét képezik. Ez a magasabbegység a brit hadtörténelem leggyorsabban reagáló és legütőképesebb alakulata; öt napon belül a Föld bármelyik pontján képes jelentős fegyveres erőt felvonultatni.

Az ezreden belüli felosztás színkódos; a sima színes téglalapot (tehát jelvény és szám nélkül) a katonák a zubbony jobb ujján viselik:

  • az 1. számú zászlóalj a vörös egység; különleges háttér-támogatást nyújt a műveletekhez; itt vannak azok a speciális kiképzésen átesett ernyősök, akik például az SAS és más (brit vagy külföldi) különleges alakulatok számára jelentenek támogatóerőt, ha a szükség úgy hozza; ők a Special Forces Support Group – SFSG. Ők első körben a Különleges Erők Parancsnokságának utasításait követik.
  • a 2. számú (kék) és a 3. számú (zöld) zászlóalj a klasszikusan harcoló alakulatok;
  • a 4. számú (fekete) zászlóalj a tartalék.

Az ezred valamennyi katonája – rotációs alapon – bizonyos időt az egyeseknél (SFSG) fog eltölteni, annak érdekében, hogy senki ne tunyuljon el az unalmas és hétköznapi ejtőernyős bevetéseken. Öt hónap alapkiképzés vár rájuk, melynek során nyolc ugrást kell végrehajtaniuk, ha hetykén a fejükre akarják csapni a vörös/bordó barettet. A nyolc ugrásból egyet helikopterből és egyet hőlégballonból (!) kell végrehajtaniuk, s a végső elismeréshez szükség van legalább egy éjszakai bevetésre is.

És végezetül egy jó hír a női egyenjogúság harcosainak: a brit kormány 2018 végétől megszüntet minden nemi diszkriminációt a hadseregben. Ez azt is jelenti, hogy nagyjából egy év múlva az ejtőernyős ezred minden beosztásába hölgyek is jelentkezhetnek – már ha megfelelnek az összes feltételnek.

Rajongj a Konteóblogért itt vagy csak simán olvasd itt.

Szólj hozzá!

Most olvassák

Galéria

Ez van

A hét embere

Eseménynaptár

  • img
    img
    Vörösmarty Rádió
    Unalom hétvégén? Az mi? :)
  • Verekedőket ítélt el a székesfehérvári bíróság
    Verekedőket ítélt el a székesfehérvári bíróság
  • Szavazatszámlálókat keresnek Székesfehérváron
    Szavazatszámlálókat keresnek Székesfehérváron
  • Szent Sebestyén napját ünnepelték a felsővárosi gyerekek
    Szent Sebestyén napját ünnepelték a felsővárosi gyerekek
  • Gyújtogató ellen emelhet vádat a Fejér Megyei Főügyészség
    Gyújtogató ellen emelhet vádat a Fejér Megyei Főügyészség
  • Kevesebb élelmiszert kellett kivonni a forgalomból
    Kevesebb élelmiszert kellett kivonni a forgalomból
  • Ingyenessé teszik a gázszivárgás vizsgálatát
    Ingyenessé teszik a gázszivárgás vizsgálatát
  • Vissza akart repülni Ukrajnába az illegális bevándorlókat szállító kisrepülő
    Vissza akart repülni Ukrajnába az illegális bevándorlókat szállító kisrepülő
  • Vaklárma volt a lépfeneriadó
    Vaklárma volt a lépfeneriadó