2017. december 12. kedd Gabriella
Menü

A Karabah-dosszié

A Karabah-dosszié
Egy önkéntes sétál a Talish nevű faluban (Fotó: Al Jazeera)

Mai cikkünkben egy távoli, de annál izgalmasabb vidék, a dél-kaukázusi tájak két nemzetét egymásnak ugrasztó, egymegyényi területről, a Hegyi-Karabahról (hagyományos örmény szóval: az Artsakhról) mesélek egy kicsit, csak hogy mindenki lássa: a történelem nagy Monopoly-játszmájában nem feltétlenül mi magyarok húzzuk folyamatosan a legpechesebb szerencsekártyákat.

Kénytelen vagyok egy históriai visszatekintéssel kezdeni, de ígérem, nem viszem túlzásba. Azt a rengeteg, magyar fülnek és szemnek furcsa nevet például, amelyek arrafelé tenyésztek az elmúlt két-három-négyezer évben, nem fogjuk felsorolni, és lehetőleg az évszámokkal is csínján bánunk.

A régmúlt

Elég a térképre nézni, s az embernek nem kell biztonságpolitikusnak lennie ahhoz, hogy belássa: a Kaukázustól délre évszázadokon keresztül szívás lehetett kis népnek lenni. Szó ami szó, attól északra is, de mi most csak a déli lankákkal foglalkozunk.

Hegyi-Karabah és szomszédsága (Fotó: Jerusalem Post)
Hegyi-Karabah és szomszédsága (Fotó: Jerusalem Post)
img

Szóval tessék szemügyre venni a környéket: délnyugatról a törökök, délről a perzsák, északról az oroszok fürkészték sokáig a területet, majd a fürkészésen gyakran és nagyvonalúan túl is léptek, a tettek mezejére terelve a dolgokat. És még félrehúzódni sem lehetett igazán, hiszen keletre ott a Kaszpi-, nyugatra meg a Fekete-tenger. Hát ne csodálkozzon senki, hogy a régióban kizárólag olyan frusztrált népek élnek, akik vagy egymás torkát akarják bármelyik pillanatban átharapni, vagy (pillanatnyi elmezavarukból eredő késztetésnek engedelmeskedve) valamelyik nagy szomszéd bajszát kezdik cibálgatni (lásd a pár évvel ezelőtti grúz-orosz “háborút”), persze vesztükre. Grúzok, örmények és azeriek keserítik errefelé egymás életét legalább Krisztus születése óta, hogy a kisebb nemzetségeket, törzseket és nációkat most ne is említsük. Mai cikkünk e két utóbbi (külön-külön roppant rokonszenves) nemzet konfliktusának legkomolyabb forrásával foglalkozik.

Az átlagos magyar újságolvasó 2004. február 19-én szembesült talán először az azeri-örmény konfliktus kézzelfogható következményével, amikor is a média beszámolt arról, hogy a budapesti Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem kollégiumában egy azeri vendéghallgató nemzetféltésből baltával gyakorlatilag lefejezte örmény hallgatótársát. Mindketten egy nyelvi NATO-előkészítő tanfolyam résztvevői voltak. Innen is forró gratulációmat szeretném kifejezni a Magyar Honvédség, a Honvédelmi Minisztérium és a ZMNE illetékeseinek, akik között egyetlen olyan sem akadt, aki olvasott volna az örmény-azeri háborúról, a lezárt határról, s arról a gyakorlatilag már fokozhatatlan, egymás iránt érzett gyűlöletről, ami a két népet (és főleg a két, csurig indoktrinált hadsereg tagjait) összeköti. Ezért a két hallgató (mindketten katonatisztek amúgy) naponta kerülgette és cukkolta egymást (egy tancsoportba osztották be ugyanis őket), mígnem Ramilnak egyszer csak elszakadt a cérnája és kinyírta Gurgent, az egyik örmény csoporttársát…

Ramil Safarovot (középen) hazájában szabadon engedték és hősként ünneplik (Fotó: LA Now)
Ramil Safarovot (középen) hazájában szabadon engedték és hősként ünneplik (Fotó: LA Now)
img

De kanyarodjunk vissza a régmúlthoz. Karabah mai területére először az asszírek, később a médek tették rá a kezüket, majd valamikor i.e. 300 körül az első örmény királyság részévé válik. Jöttek a rómaiak, majd kivonulásuk után ismét az örmények Ez így is maradt még jó ideig, amikor is a perzsa és a bizánci birodalom a negyedik században jól felosztja egymás közt egész Örményországot. Karabah a perzsákhoz kerül, a kaukázusi Albánia (igen, így nevezték!) részeként.   

Oldalakat lehetne megtölteni azzal, hogy mikor ki jött és uralkodott a vidék felett, ki kinek a vazallusa volt, de nyújtsuk meg lépteinket és összpontosítsunk a 19. század elejére, amikor is a Karabahi Kánság az Orosz Birodalom protektorátusa, majd kicsivel később (1822-ben) szerves része lesz.

Ekkor következik be egy masszív, többé-kevésbé spontán változás a nemzetiségi összetételben (amely addig kábé 60-30 arányban volt örmény keresztény és azeri muzulmán; a többi meg kurd, görög, török, orosz, asszír): az orosz fennhatóság (és ezzel együtt keresztény befolyás) alá került Karabahból számos muszlim család végleg áthurcolkodik a nekik rokonszenvesebb, szomszédos Perzsiába, s helyükre Szentpétervár Örményországból és Perzsiából hozat örmény telepeseket. A nemzetiségi arány a huszadik század elejére beáll 70:20-ra az örmények javára, a hiányzó 10 százalékot főleg oroszok adják.

A szovjet idők (avagy parázs a hamu alatt)

1918-ban Karabah a kereken három hónapig létezett, és igencsak vicces nevű Kaukázuson Túli Demokratikus és Szövetségi Köztársaság tartományaként funkcionál. Ez az államszerűség magába foglalta a mai Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán területét, valamint nemzeteit. 1918 májusában a szövetség szétesik, és mindhárom nemzet maga próbálja rendezni helyzetét a meglehetősen zavaros körülmények közepette. Örményország és Azerbajdzsán (immáron kvázi független államokként) máris fegyveres csatározásokba keveredik egymással, többek között az azeri területbe beékelődött, de örmény többség által lakott Karabah miatt. Hogy a dolog még színesebb legyen, a Vörös Hadsereg is be-benéz a környékre, a török csapatok is bevonulnak a tartományba, majd őket – a békekötés után – britek váltják fel.

Jött aztán a bölcs Sztálin (mint a kisebbségi kérdés világszerte elismert szakértője, amúgy akkortájt nemzetiségi népbiztos), és tanácsai nyomán 1922 végére megalakul a Kaukázuson Túli Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság, mint a Szovjetunió tagállama, benne az örmény, az azeri és a grúz szocialista részköztársaságokkal.

Patik és Tatik szobra Hegyi-Karabah jelképe (Fotó: ThdK)
Patik és Tatik szobra Hegyi-Karabah jelképe (Fotó: ThdK)
img

A bolsevikok ekkor pont olyan hangulatban voltak, hogy jóban akartak lenni Törökországgal, ezért úgy intézték, hogy a türk népcsaládhoz tartozó azerieket favorizálva nemcsak Nahicsevánt rendelték Baku fennhatósága alá (s így létrehozva a 18 kilométer hosszú török-azeri közvetlen határt; nézzünk csak a térképre), hanem a döntő mértékben örmények által lakott Hegyi Karabahot is az azerieknek adták, Jereván őszinte sajnálatára. Az örmények azért voltak különösen pipák, mert 1921-ben a kommunisták mindkét területet nekik ígérték, a szovjetekhez való csatlakozás egyik mézesmadzagjaként.

A közigazgatási helyzet gyakorlatilag hetven éven keresztül nem változott, még 1936-ban sem, amikor Moszkva rájött, hogy ezt a három nációt még neki sem sikerül egyetlen köztársaságban tartania, s meg nem alakul a három (ugyancsak szocialista és szovjet és szövetségi) köztársaság: az azeri, a grúz és az örmény. Karabah helyzete nem változott: továbbra is az azerieké maradt, akárcsak Nahicseván, az örmény területbe beékelődött azeri exklávé.

De legyünk őszinték: a szovjet időkben azért akkora jelentősége nem volt annak, hogy ez a közigazgatási egység egészen pontosan hová is tartozik; egységes rubel, tervgazdaság, stabil árak, belső útlevél, az orosz nyelv dominanciája, párttitkárok, KGB… Biztosan akkor is voltak sajgó örmény szívek, amelyek összeszorultak, ha a Szovjetunió déli részeinek térképére néztek, de sokáig ennyiben is maradtak.

Az eszkaláció

Amikor az 1980-as évek vége felé már világosan látszott, hogy a Szovjetuniónak harangoztak, a karabahi autonóm körzet örmény többségű önkormányzata egyre hangosabban kezdte kifejezni rosszallását azért, hogy Baku (legalábbis szerintük) erőszakosan elkezdte megváltoztatni a terület nemzetiségi összetételét. Ezt főleg azeri családok ezreinek betelepítésével, azeri diplomások irányított, karabahi munkahelyekre történő elhelyezésével forszírozták. A karabahi örmények mögé határozottan felzárkózott az (akkor még a szintén szovjet jelzőt viselő) anyaország is, ahonnan egyre több belföldi „turista” érkezett, motyójukban a négyezer (!) éves Nagy-Örményországról szóló brosúrákkal, hazafias nótákat tartalmazó hanghordozókkal és más hasonló ínyencségekkel.

Az azeriek nem nézték karba tett kézzel nyugati szomszédaik pezsgését. Alig két nappal azután, hogy a Karabahi Nemzetgyűlés azzal a kérelemmel fordult a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsához, hogy engedélyezze a körzet egyesülését az örmény anyaországgal, 1988. február 22-én azeriek és örmények csapnak össze a karabahi Askeran megyében. Akkor még „csak” két (azeri) halott és mintegy nyolcvan sebesült áldozata van az ellenségeskedésnek, de a hógolyó elindult a lejtőn, s (hogy költői legyek) az örmény szellemet nem lehetett visszaparancsolni az azeri palackba.

Az askerani erőd (Fotó: Twitter/Karabakh Travel)
Az askerani erőd (Fotó: Twitter/Karabakh Travel)
img

Alig hét nappal az askerani események után a Bakutól alig 25 kilométerre fekvő egyik azeri városban, Szumgajtban (Sumqayıt) örményellenes pogrom tör ki. A minden jel szerint a végnapjait élő KGB belső elhárítása által kezdeményezett és levezényelt kétnapos mészárlás-sorozat végeredménye: harminc örményt a nyílt utcán meglincselnek, mintegy ezret megsebesítettek. Nyolc azeri is az életét veszti, az anyagi károk (gyújtogatások, rombolások, fosztogatás) jelentősek. Innen kezdve nem volt megállás; mindkét országban elkezdődött a kisebbség intézményes zaklatása, Azerbajdzsánból örmények, Örményországból (és Karabahból) azeriek ezrei-tízezrei menekülnek lóhalálában a biztosnak tűnő pogromok elől.

Nem áll szándékunkban részletesen beszámolni az atrocitások súlyosodásáról. Elégedjetek meg annyival, hogy minden napra jutott erőszak (néha csak verbális, de a legtöbbször fizikai), s mindkét oldalon egyre gyakrabban tartottak politikai nagygyűléssé züllesztett temetéseket. Bakuban, Sztyepanakertben (ez Karabah fővárosa) és Jerevánban a politikai elit tagjai is egyre többször rázzák az öklüket, ami (ne feledjük, még létezik a Szovjetunió és annak határain belül vagyunk!) a Kremlben egyre komorabb arcokat eredményez.

A két szovjet tagköztársaság közös határvidékén egyre több fegyver bukkan fel, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa egyre többször szólítja fel megbékélésre a feleket, ugyanakkor minden alkalommal kinyilvánítja, hogy az 1921-es párthatározat (melynek értelmében Karabah Azerbajdzsánhoz tartozik) igenis érvényes. Hogy finoman fogalmazzunk: Jereván magas ívben tesz Moszkvára, és 1989. december elsején az Örmény Legfelsőbb Tanács kimondja Karabah és az anyaország egyesülését.

El bírjuk képzelni a felhördülést, ami a hír hallatán Bakuban bekövetkezett. Az azeri lelkeket az sem melengette túlságosan, hogy Gorbacsov elnök meglehetősen bágyadtan (hogy ne mondjunk súlyosabb jelzőt) foglalt állást az egyre véresebbé váló dél-kaukázusi konfliktussal kapcsolatban. A szovjet első ember azerbajdzsáni népszerűségének kifejezetten az sem használ, hogy amikor 1990. január 20-án szovjet belügyi csapatok Baku belvárosában belelőnek az azeri függetlenséget éltető tömegbe, 130 halott marad a helyszínen.

Karabah fővárosa, Sztyepanakert (Fotó: Wikipedia)
Karabah fővárosa, Sztyepanakert (Fotó: Wikipedia)
img

A posztszovjet idők

És aztán elérkezik 1991 ősze, s ezzel együtt egy módszeres örmény katonai előrenyomulás, párhuzamosan a Karabahi Védelmi Bizottság karhatalmi alakulatainak létrehozásával. Szeptemberben kikiáltják a Hegyi Karabah Köztársaságot. Furamód a központi szovjet alakulatok (főleg a belügyiek) elég nyíltan az örmények mellé állnak, s légi támogatással segítik a jereváni csapatok előrenyomulását. Ami a katonailag egyre jobban megalázott azerieket illeti, bizony hiába több, mint kétszer akkorák minden szempontból (kiterjedés, lakosság, hadsereg), mint az örmények, bizony sorra kapják az egyre komolyabb pofonokat, ráadásul saját felségterületen: ’91 novembere és ’92 januárja között elveszítik Karabah 80 százalékát, majd a továbbiakban kénytelenek lesznek feladni a Karabah és Örményország közötti korridort is. 1994-re az örmények (Karabahon kívül) elfoglalják Azerbajdzsán hat megyéjét, összefüggő területet létrehozva az anyaország és a távolabbi tartomány között.

Különböző források (természetesen) más-más adatokkal szolgálnak a csaknem hat évig tartó háborúban résztvevő katonai erőkről, az viszont majdnem biztosnak tűnik, hogy azeri oldalról matematikai erőfölény állt fenn, amivel nem tudtak élni. Erre többféle magyarázat is született; ezek közül csak a számomra legvalószínűbbet fogom itt kiemelni. Mindkét oldalon sorozott hadsereg volt (az egykori szovjet múlttal és felszereléssel a hátuk mögött), amelyhez (ugyancsak mindkét esetben) külföldi zsoldosok és önkéntesek is csatlakoztak: a jereváni és karabahi csapatokhoz a jelentős örmény diaszpóra küldött lelkes hazafiakat, azeri oldalon pedig a mudzsahedek és általában a muszlim radikálisok bukkantak fel (jelentős számú csecsennel soraikban), akik a kereszténység és az iszlám közötti összecsapást látták a karabahi háborúban.

Szóval a száraz matematika azeri sikert valószínűsített volna, de nem így történt. És a (szerintem legvalószínűbb) magyarázat a következő:

A szovjet időkben az örményeket „nyugati” nemzetnek tartották, akik a szovjet fegyveres erőknél teljes értékű kiképzést kaptak. A Vörös Hadseregnek számos örmény származású tábornoka volt, akik komoly hadászati eredményekkel büszkélkedhettek a második világháborúban. Ezzel szemben az azeriek „keletinek” (vagyis ki nem mondottan bár, de megbízhatatlannak) minősültek, ami többek között azzal járt együtt, hogy sorozás és bevonulás után főleg munkaszázadoknál, építkezéseknél és más, nem-kombattáns alakulatnál szolgáltak. Ily módon a több évtized alatt a katonai felkészítés területén felhalmozódott különbség jelentőssé vált, ami aztán a karabahi háborúban hozta meg gyümölcseit – mármint az örmények javára.

Más vélemény? A kommentekben kifejthetitek.

Egy fegyver nem elég (Fotó: Reuters)
Egy fegyver nem elég (Fotó: Reuters)
img

Az ember mintha két, egymáshoz még csak nem is hasonlító háborúról hallana, annak függvényében, hogy örmény vagy azeri forrásokat böngész. Az viszont hellyel-közzel ténynek tűnik, hogy a hat év alatt körülbelül negyvenezer ember halt meg (négyötödük azeri), továbbá mintegy százezer megsebesült (kétharmaduk azeri). Bakui források egymillióra teszik a kényszerkitelepülők, az elüldözöttek és menekültek számát, akik jelenleg táborokban és szükséglakásokban, tényleg nagyon nyomorúságos körülmények között élnek Azerbajdzsánban. És folyton a hazatérésről álmodoznak.

Napjaink

A karabahi háború emlékei, illetve az örmények által elfoglalt azeri területek iránti sóvárgás valami elképesztő intenzitással van jelen az azeri hétköznapokban. Nem szeretem az erőltetett párhuzamokat, de jártam a helyszínen és valami hasonlónak képzelem el a Trianon utáni hazai hangulatot. A legváratlanabb helyeken bukkannak fel a háború emlékei: trafikokban, szállodákban, éttermekben láthattok kitéve térképeket, amelyeken az „elszakított területek” ki vannak emelve; közintézményekben tablókat helyeztek el, amelyeken az adott területhez kötődő hősi halottak arcképei, életrajzai vehetők szemügyre; minden hivatalos külföldi delegáció szinte kötelező programpontja virág elhelyezése a karabahi háború halottainak sírjain.

Amint egy kicsit is közel kerültél egy azerihez, biztos lehetsz benne, hogy előbb-utóbb megtalál a kérdéssel: mi a véleményed arról, hogy Örményország katonai erővel megszállva tartja Azerbajdzsán területének 15 (mások szerint 20) százalékát? Amint kiderül, hogy nem „sima” külföldi vagy, hanem magyar (bennünket amúgy szeretnek, akárcsak a törökök), rögtön következik majd a másik kérdés, az itt is említett egyetemi gyilkosságról: szerinted mit kellett volna tennie egy becsületes katonának, ha napokon keresztül azt hallja, hogy az ellenség folyamatosan ócsárolja nemzetét, zászlaját, hazáját? Az azeri tiszt ugyanis – védekezésében – erre hegyezte ki az emberölés indítékát…

Szóval nem lesz könnyű dolgod, ha ezekre a kérdésekre (akár magánemberként, akár hazádat is képviselő hivatalos delegáció tagjaként) megpróbálsz válaszolni.

Egy karabahi falu lakosai mentik értékeiket menekülés közben (Fotó: Al Jazeera)
Egy karabahi falu lakosai mentik értékeiket menekülés közben (Fotó: Al Jazeera)
img

Jelenleg az azeri-örmény határ le van zárva, szórványos lövöldözések és átkiabálások a mai napig előfordulnak. Karabah tekintetében (ahol gyakorlatilag egyetlen azeri sem maradt) mindkét fél hajthatatlan és (legalábbis látszólag) alkuképtelen. Az ezen kívüli, hat-hét azeri megyényi elfoglalt területről az örményeknek előbb-utóbb ki kell vonulniuk, hiszen akárhogyan is forgatjuk, ők ott frankón megszállók, s ezt még Jerevánban se nagyon tagadják. Pikáns részlet, hogy a jelenlegi örmény köztársasági elnök, Szerzs Szargszjan Sztyepanakertben, a karabahi fővárosban született, tehát duplán nehéz tőle objektivitást várni.

Az elmúlt 26 évben az USA, Oroszország és Franciaország, továbbá nemzetközi szervezetek (ENSZ, EBESZ, EU) próbáltak közvetíteni a két (három?) fél között, kevés sikerrel.

Mi a véleményed a karabahi háborúról és annak következményeiről? Mi lenne szerinted a korrekt megoldás? Örmény gyökerekkel rendelkező olvasóink véleménye kiemelten érdekelne.

Rajongj a Konteóblogért itt vagy csak simán olvasd itt.

Szólj hozzá!

Most olvassák

Galéria

Ez van

A hét embere

Eseménynaptár

  • Még tart a károk felszámolása Győr-Moson-Sopron megyében
    Még tart a károk felszámolása Győr-Moson-Sopron megyében
  • Eltört egy vízcső Debrecenben
    Eltört egy vízcső Debrecenben
  • Robbanás történt a legjelentősebb ausztriai gázterminálon, sok sérült
    Robbanás történt a legjelentősebb ausztriai gázterminálon, sok sérült
  • Újra megtartják Ópusztaszeren a Magyarok karácsonyát
    Újra megtartják Ópusztaszeren a Magyarok karácsonyát
  • Ma estig marad a téli tavasz
    Ma estig marad a téli tavasz
  • Advent a Rác utcában - maratoni kézműves program szombaton és vasárnap
    Advent a Rác utcában - maratoni kézműves program szombaton és vasárnap
  • A Család- és Gyermekjóléti Központnak gyűjt a Nyolcas Műhely
    A Család- és Gyermekjóléti Központnak gyűjt a Nyolcas Műhely
  • Karácsonyi ünnepi műsor lesz pénteken a Kisfaludi Közösségi Házban
    Karácsonyi ünnepi műsor lesz pénteken a Kisfaludi Közösségi Házban
  • Dömötör: erős jelzés lehet a nemzeti konzultáció eredménye és a parlamenti határozat
    Dömötör: erős jelzés lehet a nemzeti konzultáció eredménye és a parlamenti határozat
  • Novák: hatmilliárd forintos támogatás menzafejlesztésre
    Novák: hatmilliárd forintos támogatás menzafejlesztésre
  • Hatvan kilogramm marihuánát találtak egy szerb autóbuszban Röszkén
    Hatvan kilogramm marihuánát találtak egy szerb autóbuszban Röszkén
  • Ismét embert küldene a Holdra Amerika
    Ismét embert küldene a Holdra Amerika
  • Jó nyár vár a rockzenét szeretőkre
    Jó nyár vár a rockzenét szeretőkre