Nem a teljesítményért, hanem az örömért táncolnak a fehérvári balettiskolában
Nem a teljesítményért, hanem az örömért táncolnak a fehérvári balettiskolában
Nem a teljesítményért, hanem az örömért táncolnak a fehérvári balettiskolábanEgy olyan műhelyben jártunk, ahol a motivációt nem a kényszerűség adja, de még csak nem is a versenyeredmények. Egyszerűen attól lesz jobb valaki, mert jobb akar lenni, mert egyszerűen szereti azt, amit csinál!
Mercédesz és Zoltán néhány éve költözött Martonvásárra, ott nyitottak először balettiskolát. A martoniak először nem is értették, minek az oda, hiszen van már néptánc, van hiphop és ott van a foci is. Végül a balettel is megbarátkoztak, most pedig már van olyan növendék köztük, aki idén a Táncművészeti Egyetemre felvételizik.
Fehérváron a legkisebbektől a középiskolásokig vannak évfolyamok, innen is kerülnek ki leendő táncosok, legutóbb a Táncpedagógusok Országos Szövetségének táncversenyén több csoportjuk is a döntőbe került. A valódi siker mégsem ez.
Fehérvári szülőktől sokszor hallani, hogy nehéz a gyereket elvinni sportra csupán azért, hogy szeressen mozogni, örömét lelje benne. Ennek oka, hogy vagy élsportolót akarnak nevelni a gyerekből, vagy kiszórják idő előtt, mert nem látják benne az élsportolót. „Ide azok a gyerekek járnak balettozni, akik táncolni szeretnének. Ezért aztán elvileg van felvételink, de az nem abból áll, hogy megnézzük, mi miatt nem alkalmas a táncra, hanem arra vagyunk kíváncsiak, hogy valóban szeretne-e táncolni. Alkati kifogásokat sosem keresünk, aki szeretné, foglalkozunk vele. Ha később táncos akar lenni, akkor segítjük ezen az úton, de ha semmit nem akar a tánccal kezdeni, akkor is profitál belőle, mert a tartása szép lesz, az ízlése formálódik!” – mondja Kuthy Mercédesz.
Ez éppen ellenkezője annak, amit az ember a klasszikus balettről gondol. Nagy-Kuthy Zoltán szerint azért a vélekedésért, ami szerint a balett szigorral, szüntelen gyakorlással és minden más kizárásával jár, ők maguk, hivatásos táncosok a felelősek. „A balett-táncosok a köztudatban valami magas, anorexiás, idegbeteg, mazochista őrültek, a férfiakról meg mindig azt gondolják, hogy homoszexuálisok.” – mondja Zoli. – „Azért jó, hogy erről beszélgetünk, mert Zoli nem az, én pedig életemben nem fogyókúráztam, és mindent eszem a mai napig. A rengeteg mozgás mellett meg sem tehetjük, hogy nem eszünk, mert kell az energia, és kell az izomzat.” – teszi hozzá Mercédesz.
Kiből lesz a balett-táncos?
Zoliék minden évben tartanak szülői értekezletet. Azt mondják, érdemes ekkor a szülők arcát nézni, mert az újonnan érkezőkön mindig ott van a döbbenet.
„Azzal szoktam kezdeni, hogy aki azért hozta ide a gyermekét, mert profi balett-táncost akar belőle nevelni, az nagyon rossz helyen jár. Meg kell tudni érteni, hogy a gyerek fogja eldönteni! Ezt nem lehet nyomásra csinálni, nem lehet kierőszakolni senkiből. Hogyan lehet egy gyerektől elvárni ilyesmit? Focizgasson csak, táncolgasson csak, aztán majd kialakul, van-e tehetsége, és ami még fontosabb: van-e benne elszántság, van-e benne akarat, hogy egyre jobb legyen.” – magyarázza Zoli, aki tizennyolc éves korában még nem tudta, hogy táncos akar lenni. – „Azt mondtam gyerekkoromban a balettmesternek, hogy kamionsofőr akarok lenni. Aztán húsz éves koromban kaptam egy orosz mestert, aki felkeltette az érdeklődésemet. A gyerek maradjon gyerek! Egy tizennégy éves még nem tudja eldönteni, mi lesz hátralévő életében. Egy tízéves gyerekre még nem adhatsz spicc-cipőt sem. Valaki azért adja be a négyéves gyerekét balettra, hogy legyen belőle valami. De egy négyéves gyerek még futkározni akar!”
Volt olyan, hogy az egyik legtehetségesebb gyerek fogta magát, és egy évre otthagyta őket, mondván, már nem érdekli a balett. Aztán egyszer csak megjelent, és nem tudták kizavarni a teremből.
„Sok minden befolyásolja a gyereket. Őt például az „hívta” haza, hogy testvérei születtek, és úgy érezte, vele nem foglalkoznak annyit otthon. Aztán nagyobbak lettek a testvérek, és visszajött. Most hivatásos táncosnak készül, és minden adottsága megvan hozzá!” – meséli Zoltán.
Amerikából jöttem…
A két balett-táncos a Madách Színház tánckarában ismerkedett meg. Zoltán a Pécsi Balettből került oda, Mercédesz pedig Szolnokon kezdte, majd Budapesten Jeszenszky Endrénél illetve a Budapesti Táncművészeti Egyetem mesterképzésén tanult. Együtt határozták el, hogy elindulnak szerencsét próbálni Amerikába. Egy profi tánckar tagjai lettek, akik óceánjáró hajókon adtak műsort.
„A szakmai része irtózatosan kemény volt, minket két hónapon keresztül csak próbatáncoltattak. Óriási különbség van az itteni és az ottani mentalitás között. Ott például nem egyszer láttunk olyat, hogy egy énekes minden gond nélkül szaltózik.” – meséli Zoli.
Ugyanakkor megtapasztalták, hogy ott a balett nem csak a klasszikus balettből áll. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem tudja mindenki a klasszikus balettet: „A próbatánc kétórás balettórával kezdődik, és ott már kiszórják a felét, meg sem várják, hogy dzsesszben vagy énekben mit tud az illető. Ha nincs meg a klasszikus balett alap, akkor nincs meg a koordinációd, nincs meg az izomzatod, a testtudatod." – magyarázza Mercédesz.
Vagyis a legmagasabb szinten kell teljesíteni, ezzel együtt elfogadással és segítséggel találkoztak mindenütt. „Azt hiszem, nekünk kimosták az agyunkat Amerikában!" – mondja Zoli. – "A hajóban az volt a jó, hogy nagyon sok nemzetet néztünk meg és sokféle embert ismertünk meg. Az amerikai mentalitás nagyon tanulságos volt. Mi ugyanis amikor kiérkeztünk, nem beszéltünk jól angolul. Félrevittek bennünket egy bevándorlóknak fenntartott helyre, és faggattak, hogy milyen célból jöttünk. Nagy nehezen elmagyaráztuk, mutattuk a papírjainkat, ők pedig felhívták a tánccsoport vezetőjét, megszervezték, hogy eljussunk hozzájuk. Mondtam ott a vámosnak, hogy elnézést, hogy nem beszélem úgy a nyelvet, ahogy kellene, és nehézségeket okoztam. Rám nézett és azt mondta: ne kérjek tőle lenézést, mert az én angolom sokkal jobb, mint az ő magyarja. Ez örökre bennem maradt.”
A kint töltött évek annyira jól sikerültek, hogy a táncospárnak végül önálló műsoruk volt, és ajánlották nekik, hogy maradjanak ott koreográfusnak, vagyis maradjanak a tánckarban. Azt mondják, soha nem fordult meg a fejükben, hogy hosszú távon maradjanak.
Amikor végleg kikötöttek és leszálltak az óceánjáró fedélzetéről, már évek óta várta őket egy ház Martonvásárban, és egy közös gyermek gondolata. Kis idő múlva megszületett Emma, miközben már javában dolgoztak balettiskolájuk megvalósításán.
A szalagparkettától a motivációig
Egy táncosnak, amikor elkezdi a pályáját, tudnia kell, mit fog csinálni, amikor kiöregszik a klasszikus szerepekből.
„Sokan mondják, hogy hű, milyen jó, hogy ti magán balettiskolát nyitottatok! Azt szoktam válaszolni, hogy jó, jó, de a szakmán kívül tudni kell például szalagparkettázni vagy buszt rendelni, szülőkkel kommunikálni, hajnal kettőkor értelmes levelet megfogalmazni és hasonlókat.” – mondja Zoli. Az ember bemegy a balettintézetbe és leadja az óráját, vagyis csak a szakmára figyel, itt viszont minden más is az ő feladatuk. Ezek közül talán a legfontosabb a motiváció: „Ha valamiben nincs örömed és csak azért csinálod, mert egyfolytában valamit le akarsz győzni, akkor nem szabad csinálni, abba kell hagyni! Ezek a gyerekek tényleg örömből táncolnak. Miért ne balettozhatna, ha ő azt szeretné?” – magyarázza Mercédesz, aki szerint valakit a spárgával lehet motiválni, valakit azzal inkább elriasztani lehet. Valakinek a koreográfia kelti fel az érdeklődését, vagyis mindenkiét más, ahogy mi sem vagyunk egyformák.
„Volt olyan szülő, aki azért nem engedte be az egyik gyerek testvérét, mert ez vékony, az meg testesebb, és ő ne járjon balettozni. Odamentem, félrehívtam a szülőt, és megkérdeztem tőle, hogy ezt hogy jelentheti így ki a gyerek előtt? Be szeretett volna jönni a kislány. Most ő az egyik legügyesebb, és képzeld el, lefogyott! A balettnél jobb mozgásforma a világon nincs. A pilates hanyatt fekve balett! Most néztem a Bayer München és a Barcelona labdarúgócsapatának a nyújtását. Balettnyújtásokat csinálnak!” – mondja Zoli.
A legutóbbi versenyen rögtön jött a szülőktől és a gyerekektől is az elvárás, hogy érmet kell szerezni, nekik kell lenniük a legjobbnak. Mercédesz és Zoltán azonban azt monda nekik, hogy nem versenyezni mennek, hanem hogy a legjobb tudásuk szerint bemutassák a műsorukat a többieknek. Ha a zsűri ad valamit, elfogadják, ha nem, attól még az nem biztos, hogy róluk szólt: „Egy aranyérem nem lehet motiváció, főleg egy gyereknek nem. Mert mi történhet? Legalább megpróbáltam. Az a vesztes, aki meg sem meri próbálni! Ez az, amit lehet adni a gyerekeknek. El tudod képzelni, hogy egy négy-öt éves gyereknek mit jelent kimenni egy zsűri elé? Ha nem jön onnan ki sírva, akkor az már aranyérem!” – vélekedik Zoltán.
„Ennek ellenére itt fejlődés van és tudás, csak próbáljuk a negatív dolgokat lehámozni róla.” – teszi hozzá Mercédesz. Az egyik növendék például most próbálta meg a táncművészeti egyetemet, egy másik lány pedig Bécsbe készül felvételizni.
Mi van a fiúkkal?
Szokták mondani, hogy a balett nem férfias tánc. Sőt...
„Én nagyon fiatalon megéreztem a diszkriminációt, szerintem melegeket nem szekíroztak annyit, mint engem!” – meséli Zoltán. Emiatt a vélekedés miatt sok fiú marad távol a balettől. „Évekkel ezelőtt Martonvásáron megjelent a próbateremben egy szőke, hosszú lábú, klassz kis srác, akinek a lánytestvére járt hozzánk balettozni. Kérdeztem tőle: bejössz? Mondta, hogy igen, megpróbálná. Az apja abban a pillanatban rászólt, hogy nem jöhet be. De hát miért? – kérdeztem. Csak – hangzott a válasz. Mindegy, nem mehet! Aztán beszéltem az apjával, kérdeztem, miért nem engedi. Az volt a válasz, hogy azért, mert nem akarja, hogy homokos legyen. Álltam ledöbbenve, néztem rá, kérdeztem, hogy rólam is ezt gondolja? Egyre jobban belezavarodott a dologba. Kiderült, hogy a kisfiú focizik, példaképe pedig Ronaldo. Ki van vele tapétázva a fala. Róla például nem feltételezi, hogy meleg, pedig a focisták között is vannak, csak a sztereotípia miatt nincs a téma a kirakatban. Ha például a gyerek Mihail Barisnyikovval tapétázná ki a szobát, aki köztudottan nem meleg, viszont fantasztikus táncos, akkor az már baj lenne. Félreértés ne essék, egyáltalán semmi bajom a melegekkel, és Ronaldót is fantasztikus focistának tartom, példaképként lehet tekinteni rá, csak nem értem, miért kell a balettes férfiakat azonnal melegnek minősíteni. Ha engem valaki megkérdezne, ha újrakezdeném, miért lennék balett táncos, azt mondanám: azért, mert nem tudok még egy olyan hivatást, ahol ennyi gyönyörű nő venne körül!”
Zoliék balettiskolájában van fiú évfolyam is. Azt mondják, amióta különvették őket a lány csoportból, sokkal jobban fejlődnek, és van köztük olyan is, aki táncosnak készül.
