Ulcz László két városban is kézilabdalegendává vált, 17 gólt dobott Belgiumnak
Ulcz László két városban is kézilabdalegendává vált, 17 gólt dobott Belgiumnak
Ulcz László két városban is kézilabdalegendává vált, 17 gólt dobott Belgiumnak- A te történeted és kötődésed a sporthoz miként, hogyan indult? Úgy tudom először nem a kézilabda volt nálad a prioritás.
- Nem bizony. 1968-ban kezdtem kézilabdázni, akkor indult Fehérváron sportiskola, amit Kiss Antal testnevelő kezdett el szervezni, aki a Rákóczi iskola tornatanára volt. Ő toborozta a labdás sportok iránt érdeklődő gyerekeket a város iskoláiban összeszedni. Én is így kerültem oda, holott addig atletizáltam, futottam és súlyt löktem. Tulajdonképpen azért váltottam, mert változatosabbnak tartottam, hogy kézilabdában futni is lehet, dobni is lehet, gólra játsszák, van sikerélmény, ha jól csinálom. Így kezdődött az én történetem a kézilabdával. Utána is szerencsém volt, mert
középiskolába az Árpádba mentem, ahol pedig a korszak legnevesebb szakembere, Gárdai Ferenc foglalkozott velünk, s ott alakult ki bennem az az érzés, hogy talán lehet belőlem valami ebben a sportágban. Ezt követően Kiss Szilárd keze alá kerültem a Volánhoz, ahonnan általa kerültem a Szondihoz, miután időközben ő lett ott az edző és egyszerűen bevonultatott katonának 1973 októberében.
Az első évben még csak a második csapatban játszottam, mert Gyűrűs Laci, Csiszár Laci és a többi akkori kiválóság mellett nem fértem oda 18 évesen, de aztán eljött az én időm, szépen beindult a pályafutásom, ami azt adta nekem, hogy elhatároztam: addig nem nyugszom, amíg legalább egyszer fel nem húzom magamra a felnőttválogatott mezét! Ami végül sikerült is később. Ha jól emlékszem, '76-ben kaptam először meghívót.
- Ez még a Szondi játékosaként történt?
- Igen.
A legnagyobb lehetőségem 1978-ban adódott volna, amikor benne voltam a dániai vb-re készülő keretben, végigcsináltam a felkészülést, de máig érthetetlen módon nem vitt ki a világbajnokságra Faludi Mihály szövetségi kapitány, de a poszttársamat, a szegedi Dobó Karcsit sem, így jobbszélső nélkül vágott neki a vb-nek a magyar csapat. Az egész válogatottban az átlövő Gubányi volt balkezes játékos. Ez nekem mélyütés volt és úgy döntöttem, többet nem leszek válogatott.
Két évig készültünk a vb-re, közben voltak jó meccseim, szép emlékeim Svédországból, Norvégiából, Jugoszláviából, s idehaza is rangos tornákon jó csapatok ellen játszottam, úgyhogy bennem megvolt a bizalom, hogy lehet ebből több is, de nem jöhetett össze. Mindennek tetejébe a Szondi kiesett az NB I-ből szintén 1978-ban, miután a Madár és Vincze átigazolt a MÁV Előrébe, a meggyengült csapat pedig nem tudott megkapaszkodni az élvonalban. Én egy évvel később követtem őket, mert a Szondi nem akart elengedni, így ki kellett hagynom egy évet. Nekem annak ellenére is bejött ott a számításom, hogy nem alakult ideálisan a MÁV Előrében töltött időszakom. Feljutott ugyan a csapat az élvonalba mire odakerültem, de egy botrány miatt nem indulhatott el ott, sőt visszasorolták az NB II-ben, ami a harmadosztály volt. Mondtam is magamnak, hogy végülis még ezen a szinten nem játszottam, kipróbálom, nem lesz olyan rossz. Nem is volt, simán megnyertük a bajnokságot, aztán az NB I/B-ben is végig ott álltunk az NB I-be jutás határán,. Ekkor már a szezon közben megkeresett a volt edzőm, Kiss Szilárd és az akkor még fiatal szakosztályvezető, későbbi elnök, ügyvezető Hajnal Csaba, akik a veszprémi férfi kézilabda sikerkorszakának megalapozói voltak, hogy igazoljak a bakonyiakhoz. Elsőre még nemet mondtam, mert abban hittem, hogy a MÁV Előrével feljutunk és velük játszhatok az NB I-ben, ám miután ez minimálisan ugyan, de nem sikerült, a második invitálásra már rábólintottam, mert úgy gondolt6am, ez jobban szolgálja a fejlődésemet, így kerültem az Építőkhöz 1981 őszén.
- Még mielőtt erre rátérnénk, maradjunk Fehérvárnál egy kicsit: amikor te elkezdted a kézilabdát, amikor dobóatlétából átpártoltál a sportághoz, mennyire volt globálisan népszerű a kézilabda?
- Tulajdonképpen amikor én elkezdtem, akkor volt három népszerű labdás sportág, a kézilabda mellett az Építőknél a kosárlabda és a Vidinél, eleinte VT Vasasnál a foci. És ugye én úgy keveredtem ebbe bele, hogy a Kiss Elemér testnevelő ajánlotta, hogy próbáljam meg.
- Az pedig szintén nagy szerencse volt, hogy aztán a középiskolában éppen Gárdai tanár úrba "botlottál".
- Így van. Ő nem csak a Szondiban, később a MÁV Előrében is edzőm volt, de amikor még előtte ifjoncként elkezdtem jobban belemerülni a kézilabdába, azt mondta más vezetőknek, hogy bennem nem lát igazán komoly lehetőséget, jobban priorizálta a Skultéti Bélát és Jankovics Tibit, csakhogy ezzel alapos motivációt adott nekem, s tulajdonképpen ez váltotta ki belőlem azt a célt, hogy addig nem nyugszom, amíg válogatott nem leszek. Sokat dolgoztam érte, de jöttek is szépen az eredmények. Az igazán nagy áttörés akkor jött amikor már a Szondi első csapatában kéziztem.
A nagy fegyverünk a gyors indítás volt, ezt a kapusunk, Bartalos Béla rendkívüli komoly szintre fejlesztette, s mivel én elég gyors voltam, különösen jól működött ez közöttünk. Amikor labdát szereztünk, és megindultunk gyorsan előre, de én a félpálya előtt hátrafelé mertem nézni, már kiabált velem Bartalos. Ez mindenesetre nagy lökést adott nekem, hogy ezt jól játszottuk, mert amúgy is gólerős játékosnak számítottam, már akkor is 6-8 gólos átlagom volt, ez tovább lökött rajta.
Olyan játékosokkal persze nem volt nehéz jónak lenni, mint Horváth Feri, Vincze Gyula, Madár Imre, Gede Pista, Skultéti, tehát ez egy olyan remek összetételű, fiatalokat és rutinosabbakat is felvonultató társaság volt, ami nem véletlenül lett bronzérmes az élvonalban és Magyar Kupa-döntős. Aztán a katonák, akik a Szondiban játszottak, egyszerre többen is elmentek, leszereltek, visszamentek a bevonulás előtti klubjukhoz, ez okozta azt, hogy hirtelen meggyengült a társaság és búcsúzott az első osztálytól 1978-ban. Aztán ahogy már említettem,. a MÁV Előrénél is egy nagyon jó kis társaságba kerültem, Madár Imrével, Vinczével, Janicskával, Tőgl Tibivel, Balogh Danival, úgyhogy nem volt ez szakmailag egy rossz váltás, más csapat, más játékrendszer, ami által nekem is nőtt a taktikai repertoárom. Aztán úgy istenigazából Veszprémben indult meg a szekér velem.
- Ez egy nagyon jól időzített váltás volt, mintha ráéreztél volna, hogy egy induló, de gyorsan és tartósan sikeres hajóra szálltál volna fel. Az alapokat is fehérváriak rakták le, Gyűrüs Laciék, de az első igazán nagy sikerek már hozzád és társaidhoz köthetők, na, meg a már emlegetett Kiss Szilárdhoz és Hajnal Csabához vezetői szinten.
- Igen, a Szilárd engem már nagyon régóta ismert, a Volánból majd a Szondiból, de érdekesség, hogy amikor én a keze alatt dolgoztam, eleinte még átlövőt játszottam, később kerültem a szélre. Éppen Szilárd volt az, aki azt mondta nekem:
Laci, te a magasságod miatt nem lehetsz hosszabb távon igazán eredményes átlövő, ahhoz legalább 10 centivel magasabb kellene, hogy legyél, próbálkozz a szélső játékkal!
Megfogadtam a tanácsát, a segítségével elkezdtem elsajátítani a szélsőjáték fortélyait, amihez hozzátettem a magam "fejlesztéseit" az egy-egy elleni játékban, s másban is, és szépen összeállt a játékom a szélen, mint utóbb kiderült, ez jó döntés volt, mert Veszprémben ez már nekem nagyon szépen kamatozott, sok gólt, szép eredményeket hozott nem csak egyénileg, csapatban is. Miközben egyébként jó hasznát vettem az átlövő tapasztalatomnak is, mert amikor Gyurka Jani barátom megsérült, jól tudtam helyettesíteni. Összességében egy igazi kétpozíciós játékossá váltam, ami hét év alatt, amíg ott kéziztem, 845 gólt hozott tétmeccseken, amivel egy 2019-es összesítés szerint még mindig a 15. legeredményesebb veszprémi játékos voltam. Akkoriban, a mi csapatunkban a már említett Gyurka János volt gólerősebb, mint én, senki más, de ő összességében több évet, szezont lehúzott a klubnál, mint én. Ő már ifjoncként ott volt a Csiszár, Gyűrűs, Jelinek-féle Építőkben, ami először jutott az NB I-be. A Hajnal Csabának köszönhetem az első külföldi kiruccanásomat is, neki szólt még '76-ban a Kocsis Pali, aki a Schaffhausen edzője volt akkor, hogy kellene a posztomra valaki, ő pedig megkérdezte tőlem, nem lenne-e kedvem kimenni három hónapra. Belevágtam, így kóstoltam bele a légióséletbe, ami megadta a kellő bátorságot a későbbi németországi légióskodásomhoz. Összességében amikor 1989-ben megkaptam a lehetőséget és 33 évesen kimehettem a németekhez. Mivel éppen akkor váltam el itthon, úgy gondoltam, ez ideális lehet egy új élet kezdetéhez. Szerencsére bejött.
Kimentem Németországba, ahol két évre terveztem, mert egyébként nem voltam oda a németekért annak ellenére sem, hogy hét éven át mindig ott szilvesztereztünk, sokat turnéztunk ott. Na, de megismertem a későbbi második feleségemet, aki egy német hölgy volt, így aztán lőttek a kétéves tervemnek...
10 évig éltem házasságban vele, született is egy közös gyermekünk, közben egy alacsonyabb osztályú gárdában játszottam, de "vén fejjel" is dobtam 116 gólt az első idényben, majd játékos-edző lettem, aztán jött egy generációváltás, érkezett sok egyetemista ifjonc a csapathoz más városokból, akik később haza is mentek, s elindult egy lejtmenet. Még kisebb csapatoknál játszottam utána is, és bizony
majdnem 62 éves koromig kézilabdáztam. Ha nincs a COVID, lehet, hogy még 1-2 év lett volna bennem...
Igaz, hogy ekkor már jelzett a szervezetem is, volt már egy-két térdműtétem, vállműtétem, gerincproblémáim, tehát folyamatosan jöttek a jelzések, hogy nem bírom már a rendszeres sportot, "Laci, itt most már vége van!". Úgyhogy hiába lett volna még akarat bennem, ha szervezet komolyan jelez, azt nem lehet figyelmen kívül hagyni. 2021 nyarán jöttem haza Németországból.
- Valóban jól kint ragadtál...
- Igen, gyakorlatilag 32 évet éltem kint, és bár jártam haza sűrűen, de annyira elszakadtam a hazai közegtől, a fehérvári kézilabdásoktól, hogy hónapok teltek el, mire egy-két egykori baráttal, játékostárssal tudtam találkozni. Rá kellett jönnöm, hogy sokan már nem is vagyunk, sajnos többen eltávoztak már az élők sorából. Szerencsére olyan ikonok, mint a Gyűrűs Laci és a Madár Imre, ők még vannak, s a Tőgl Tibi, akivel még gyakran összefutok. Ami egy kis örömet okoz, hogy kijárok az Alba női csapatának meccseire, illetve átruccanok Veszprémbe is gyakran a kiemeltebb meccsekre, a Szeged vagy a Tatabánya elleni rangadókra, a BL-találkozókra is. Ez van még, de már edzőséghez, egyéb közvetlen a sporthoz kapcsolódó tevékenységhez nincs energiám.
- Mi az amit legnagyobb élményként fel tudsz idézni a fehérvári, illetve a későbbi időszakodból, mint játékos, illetve úgy globálisan, illetve mennyire vagy elégedett azzal, amit elértél a pályán?
- A Szondi SE a 70-es évek elején, közepén egy nagyon erős, jó eredményeket szállító csapat volt,
mi értük el a klub legnagyobb sikereit, 1976-ban a bajnoki bronzéremmel tetőzve. Ha egy kicsit szerencsésebbek vagyunk, lehetett volna ez még szebben csillogó érem is, mert sokáig vezettük a tabellát, remek szériában voltunk, amit megszakított két hétre a Hadsereg Szpartakiád (a katonacsapatok "olimpiája"), amire a Budapesti Honvéd adta a legtöbb játékost, s úgy volt, hogy tőlünk is ketten megyünk, a Bartalos Béla és én. Végül aztán az utolsó pillanatban engem itthon hagytak, csak a Béla ment ki a 10-11 Honvéd játékos mellett. Ez egy kicsit megtört, de az, hogy végül dobogósok lettünk a magyar bajnokságban, kárpótolt, felemelő érzés volt. Nem beszélve arról a háromezer nézőről, akik átlagban akkoriban bezsúfolódtak a "Gödörbe" (a mai Castrum Hotel helyén), ahol a meccseinket játszottuk, ők mindig komoly hátteret adtak nekünk, nekem fiatal játékosként kiváltképp felemelő érzés volt.
Összefoglalva: nekem a kézilabda több jót adott, több szép emléket, mint esetleg negatívat. Talán csak a válogatottság miatt lehet kis hiányérzetem, mert többre lettem volna képes címeres mezben, mint ami összejött. Egy biztos: nem bántam meg, hogy nem az atlétikát választottam, hanem a kézilabda felé fordultam, abban próbáltam magam fejleszteni. Úgy érzem, itt Magyarországon elértem egy olyan szintet, hogy amikor néha találkozom olyanokkal, akik régen sporttársak voltak vagy jártak a meccseinkre, s felismernek, vagy ha én elmondom, ki vagyok, azonnal tudják, mit értünk el annak idején. Veszprémben még olyan is akadt több alkalommal, aki még a szélen bevetett cseleimre is emlékezett és felidézte azokat. Kiváltképp egyet, ami kifejezetten a specialitásom volt egy-egy ellen, ami "döntötte" vagy "leültette" sokszor a velem szemben védekező játékost.
Az egykori buszsofőrünk máig emlegeti, ha összefutunk, azt a pécsi meccsünket, amikor megnyertük az Építőkkel az első bajnoki címet. Azon a találkozón három másodperccel a befejezés előtt 13 méterről dobtam a győztes gólt. Ezt persze más is meg tudta volna csinálni, ha úgy adódik, de pont hozzám került úgy a labda, hogy ott már dönteni kellett és cselekedni, mert vége lett volna a meccsnek, ha nem dobom el. Később beszéltem az ellenfél kapusával, aki azt mondta, az volt a szerencsém, hogy a dobás pillanatában valaki bekiabált neki a cserepadról, ő egy pillanatra kinézett, így nem tudta a legjobban lereagálni a dobásomat.
Egy szép, jó és nagy élmény, hogy egy ilyen fontos győztes gólt tudtam dobni. Aztán itt van ez a kis levél, amit Hajnal Csabától kaptam, ami emlékeztet arra, hogy Belgium ellen 17 gólt dobtam. Ez egy angliai út után volt, két és fél napIg voltunk Londonban, majd hullafáradtan egy négyórás hajóutat követően érkeztünk meg Belgiumba, két órát tudtunk aludni, a Gyurka Jani le is sérült Angliában, ezért nekem kellett átlövőt játszanom, ami a jelek szerint jól sikerült, mert bár arra már nem emlékszem, hogyan jött össze ez a 17 gól, de ezt is végül a kondíciómnak köszönhettem, mert volt köztük bőven indításgól, átlövésgól, szélről lőtt találat, hetes, amit ugyan általában is én dobtam többnyire, sikerrel.
Máig előfordul, amikor nézem a meccseket és valaki kihagyja a büntetőt, akkor odaszólnak nekem, hogy "menjél már be és mutasd meg, hogy kell bedobni a hetest!".
Ezekre nagyon jó visszagondolni, sajnos az nem jó emlék, hogy itt Fehérváron egyre lejjebb csúszott a férfi vonal, de az örömmel tölt el, hogy Tőgl Tibivel, Madár Imivel rendszeresen találkozom a lányok meccsein, de egyébként eljön az az idő, amikor az embernek már nem a kézilabda a legfontosabb az életében. Már gondolkodtunk azon is, hogy egy nosztalgia kézis klubot összehozunk, ahol a még élő néhány játékos a nagy generációból összejönne és beszélgetne, de ezt meg kell szervezni, ami nem egyszerű már. Amit célként kitűztem magam elé a kezdetekkor, elértem, végül 12 alkalommal játszhattam a válogatottban, mondhatom, hogy tökéletesen sikerült a több, mint 50 éves kézilabdás pályafutásom.
