Boldog sajtkészítők között várja az FMC stábja Fa Nándort
Boldog sajtkészítők között várja az FMC stábja Fa Nándort
Boldog sajtkészítők között várja az FMC stábja Fa NándortHomokfutó
Görögországtól Thaiföldig mindenhol elcsodálkoztam azon, hogy a tengeri népek miből élnek – szemmel láthatóan senki nem csinál semmit
Az Atlanti-óceán partján, a Loire torkolatától és Nantes-tól délre fekszik eme francia kisváros, melynek alig tizenötezer lakosa irigylésre méltó nyugalomban tengeti életét. Hétköznap délben is tele vannak a kávézók, több tucatnyian kergetnek kutyát a fövenyen vagy joggingolnak a homokban, ami köztudott, hogy igen fárasztó sport. Dolgozó embert leginkább a vendéglátóhelyek pultjainak túloldalán látni, de ők sem idegbeteg kapkodásukról híresek.
Sziasztok, lányok!
Ezek itt boldog kecskék sajtjai
Legjobban azonban a Rue Travot sajtszaküzletének tulajdonosával cseréltünk volna: a franciasága ellenére mosolygós hölgy – igen, ez oximoron – egész napját csodálatos sajtok tengerében tölti, olyan illatfelhőben, amit egy életen át szaglászni sem elég. A néni három szóra kiterjedő angoltudásával (ebből egy négybetűs szó, amit nem írunk le) valamint kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy kis farmjukon maguk is sajtot készítenek, teheneik és kecskéik pedig boldogok, mert szabadon legelészhetnek a sós atlanti levegővel dúsított kövér fűben. Igen, mindezt mutogatva közölte, activity-ban vele akarok egy csapatban lenni! Természetesen vettem is menten négy különböző sajtot, csak még nem tudom, hogy hozom haza: huszonkét órát sajtszagban ülni egy autóban több, mint amit a kollegiális szeretet elbír.
Az éhség álcázott szomjúság
A partvidék népei összetartók: a mikrorégió termelőinek áruit kínálják a helyi vendéglátósok
Első az olvasó, na de a firkász is megéhezik, miközben anyaggyűjtés közben térdig járja a lábát az utcán heverő témákat kerülgetve. Les Sables-d’Olonne-ban azonban nem olyan könnyű enni, különösen úgy, hogy az újságírói napidíj az étlapok előétel rovatának böngészésére is kevés, nem hogy megkóstolására. Szerencsére akad egy-két külvárosi pékség, ahol pár euróért olyan kéksajtos-lazacos quiche-t adnak forrón, amivel ki lehet húzni pár órát. Egy éttermi sonkás-szalámis-sajtos tálért azonban az utolsó kuncogó krajcárt is elő kell kaparni a zsebek mélyéről. De azt mondom, megéri: a francia gasztrokultúra páratlan. Akadna még pár jelzőm, hogy szemléletesebbé tegyem az ízvilág okozta élményt, de Trianon óta családilag csak mérsékelten dicsérjük a csigaevőket. És bár tudom, hogy következő mondatommal végérvényesen kiiratkozom a kultúremberek olyannyira nem is vágyott köreiből, és bátran nevezhet ezután bárki gasztrobarbárnak, de akkor is: az 1921 óta működő Pelican sörfőzde Pelforth Blonde névre hallgató főzete igen jól passzol a fehérpenészes kolbászhoz!
Tengerre, magyar!
Fa Nándi itt csorog majd be utolsó méterein, mielőtt ötszörös Földkerülőként partot ér
Les Sables-d’Olonne élete az óceán körül forog. Világítótornyok, fürdőházak, árbocok erdeje határozza meg a látképet, ha pedig a lágyan fodrozódó habokon túlnézünk, meglátjuk a nagy semmit, az Atlanti-óceán végtelen szürkeségét – a túlparton az első emberlakta vidék valahol Új-Skócia környékén keresendő. De ha itt maradunk a vén kontinensen, érdemes elmerülni a tengeri népek életében: egészen más ritmusban peregnek a partlakók hétköznapjai. Mi, szárazföldi patkányok sose fogjuk megérteni a tenger feltétlen tiszteletét, hiába szólt Petőfi, hogy a víz az úr.
