A cápa megrázkódott az érintésemtől… - a búvárfotózásról beszélgettünk Gulyás Zsolttal
A cápa megrázkódott az érintésemtől… - a búvárfotózásról beszélgettünk Gulyás Zsolttal
A cápa megrázkódott az érintésemtől… - a búvárfotózásról beszélgettünk Gulyás ZsolttalMinden héten elmondhatnám, hogy kiváltságos helyzetben érzem magam, amiért beszélgetőpartnereimet a szenvedélyükről kérdezhetem, és hallgathatom, amint csillogó szemmel beszélnek arról, ami boldoggá teszi őket. Nem volt ez másként akkor sem, amikor betértem a kis Kossuth utcai fotóüzletbe, hogy megismerjem Gulyás Zsolt történetét. „Ha a tengerhez megyek, máig olyan, mintha hazamennék. Olyan minden találkozás, mint egy meghitt barátság, amelyben minden gesztus ismerős…” – fogalmazza meg Zsolt, és bár igyekszem elkapni a tekintetét, észreveszem, hogy ő már nem is engem lát.
Gondolatban újra ott jár, több tíz méter mélyen, rácsodálkozik a végtelen vizek élővilágának csodáira, melyek már tizenéves korában lenyűgözték. Mindezt kezdetben horgászként kezdte megismerni a Délegyházi tavaknál, de hamar rájött arra, hogy szó szerint szeretne jobban elmélyedni ebben a titokzatos világban. Eleinte búvármaszkkal nézelődött a tavakban, majd az Adrián elvégzett egy búvártanfolyamot is. A húszas évei elején, miután elolvasta Z. Vincze György: Ahol a cápa jár című könyvét, elhatározta, hogy személyesen is felkeresi azokat a magyar búvárokat, akik a kötetben szerepelnek. Így jutott el a fővárosi Korall Búvárklubba, ahol eleinte megilletődötten figyelte, ahogy a könyv lapjain megismert emberek hús-vér valójukban számolnak be élményeikről. Nem sokkal később, egy kora tavaszi napon már Násfay Bélával, az akkori legjobb magyar búvárfotóssal merült a Szalajka folyó négy fokos vizében, követve a pisztrángok táncát. Nem telt bele sok idő és Zsolt is elkezdte a víz alatti fotózást egy kis, filmes Nikonos víz alatti fényképezőgéppel.
Gulyás Zsolt földön, vízen, levegőben otthon érzi magát (Fotó: Gulyás Zsolt saját archívuma)
A következő negyed évszázad a búvárfotózás világában telt Zsolt számára, aki ezalatt bejárta a világot, versenyeken, világbajnokságokon ért el szép helyezéseket, magyar búvárfotós bajnokságokon pedig jelenleg is zsűrizik. Az évek során járt Thaiföldön, Balin, a Maldív-szigeteken, Egyiptomban, Szudánban, bejárta a Földközi-tenger és a Vörös-tenger legszebb vidékeit, részt vett hajós szafarikon. Fotóiból készült naptár, rendeztek belőlük kiállítást, vetítéseket. Éveken át a Tengeri Show elnevezésű előadás-sorozatban mutatta be diára fotózott különleges felvételeit Budapesten, a Műszaki Egyetem egyik hatalmas előadótermében. „Három-négyszázan is eljöttek. Akkor még nem volt internet, ahol pillanatok alatt mindent meg lehet osztani, így tömve volt a terem érdeklődőkkel. Diára fotózni egyébként különösen nehéz volt, rendkívül pontosan kellett exponálni. Egy pici, akár fél blende eltérés már nem hozza ugyanazt az eredményt. Éppen ezért világbajnokságon különösen nehéz volt diára fotózni. Sorozatot készítettünk egy-egy témáról, hogy megtaláljuk közte a tökéletes felvételt."
A cápa minden búvárfotós álma (Fotó: Gulyás Zsolt)
A búvárfotósok világa természetesen sokban különbözik azon búvárokétól, akik nem a fényképezés kedvéért merülnek alá több tíz méter mélységbe. „A szabályok szerint egy búvár sosem merülhet kísérő nélkül, mindig párban kell lemenni. Mégis, a búvárfotósok gyakran merülnek egyedül, mert kevesen viselik el azt, amíg egy fotós például egy órán keresztül egy helyben térdel a tökéletes pillanatra várva. Komoly biológiai ismeretek is kellenek a fotózáshoz, ismerni kell a tengerek élővilágát, hogy tudd, mit kell észrevenned. Én például mikor elkezdtem búvárkodni, öt évig nem láttam polipot. Egyetlen egyszer sem. Hiába mondták, mit kell nézni, nem ismertem fel. Aztán végre megláttam egyet, és azóta bármikor észreveszem. Viszont a huszonhét év alatt egyszer sem láttam mantát, bár állítólag volt, hogy ott úszott el mellettem... Cetcápát viszont igen, az volt az egyik legszebb, leglátványosabb élményem. Sikerült hozzá is érnem egy pillanatra, ahogy elúszott mellettem. Épp csak megsimítottam, és ettől az apró érintéstől ez a tizennégy méteres állat összerázkódott... Váratlan és megdöbbentő élmény volt, megremegtem én is..."
A bohóchal, akit már a mesékből is jól ismerhetünk (Fotó: Gulyás Zsolt)
Zsolt nem rejtette véka alá azt sem, hogy az évek során nem egyszer került életveszélyes helyzetbe a tengeren. "A búvárkodásban a legveszélyesebb a pánik. Bármi történik is, meg kell tanulnunk, hogy ne blokkoljunk le. Persze ez nem könnyű egy olyan helyzetben, amikor például már vészesen fogy a levegő a palackból. Hiszen nem lehet egy lendülettel feljönni egy merülésből. Megállókat kell tartani, kivárni, hogy a nitrogén feloldódjon a vérben, ne pezsegjen, mint a szóda, mert az halálos embóliát is okozhat. Egy alkalommal, amikor egy barátommal merültünk éjszaka, már fölfelé tartottunk, amikor az én palackomból kezdett kifogyni a levegő. Ő már fölért, a palackját is elvitték, kint a parton teljes pánikban rohant, hogy szerezzen nekem egy palackot, és még időben visszaérjen. Én közben nyugodtan vártam odalent a teljes sötétségben, lesz, ami lesz... Amikor visszaért hozzám, annyira remegett a keze, hogy először ki sem tudta cserélni a palackot."
Zsolt Kiss Gáborral és feleségével alkotta a magyar csapatot a Marseilles-i világbajnokságon (Fotó: Gulyás Zsolt archívuma)
Hasonlóan kiszolgáltatott helyzetbe került egy másik alkalommal, amikor szintén egy barátjával közös merülés során egyszerűen ott felejtette őket a hajó. "A Vörös-tengeren vettünk részt egy hajószafarin, lemerültünk fotózni délután, és mire felértünk, nem volt ott a hajó. Még éppen láttuk, ahogy eltűnt a horizonton. Kimásztunk egy kis sziklazátony tetejére, amin már térdig ért a víz. Azt sem tudtuk, apály jön vagy dagály, meddig tudunk ott maradni.... Amikor besötétedett, a vakuval kezdtem villogtatni, akkor vett észre végül bennünket egy másik búvárhajó. " Éjfélre végül az ő hajójuk is visszaért. "A svájci hajón, amelyik kimentett minket, egy aprócska hölgy volt a dive master. Ez a kis nő úgy leteremtette az én százötven kilós barátomat, amiért otthagyott minket, hogy csak tátottuk a szánkat. Az lett a vége, hogy nem is engedett minket vissza, csak másnap. Csupa milliomos volt a svájci hajón, vendégül is láttak. Emlékszem, négyféle hőmérsékletű kólából választhattam...."
Garnéla a tenger mélyén (Fotó: Gulyás Zsolt)
Sajnos nem minden kockázatos kaland pozitív végkifejletű a búvárok életében sem, hiszen a merülés nem tartozik éppen a veszélytelen sportok közé. Megtörtént, hogy Zsoltnak azt kellett végignéznie, amint egy felelőtlen orosz búvár egyenesen a halálba merül. "Láttuk, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre megy, és tudtuk, hogy onnan már nem fog feljönni. Tudtuk, hogy meg fog halni. De nem segíthettünk rajta. El kellett indulnunk felfelé, amíg még volt elég levegőnk." Zsolt gyakran vitt le a tenger mélyére tíz-tizenöt fős turistacsoportokat is. "Hol a lába törött el valakinek, hol hasmenése volt, változatos problémákat kellett megoldani, és közben fotózni." A sok feszültség végül egészségügyi problémákhoz is vezetett az életében. Fizikai kimerültség és stressz hatására az egyik szívbillentyűje nem zárt megfelelően, s előfordult, hogy a víz mélyén lett rosszul. "Hiába vettem a levegőt, folyamatosan légszomjam volt... az erőm is elhagyott, mondhatni tíz körömmel kapaszkodtam föl. De megúsztam. Ez háromszor is előfordult, attól kezdve már óvatosabb voltam." Végül mégsem az egészségügyi problémák vezettek oda, hogy Zsolt felhagyott a búvárfotózással, hanem a digitális technika. " Anyagi okok miatt is hagytam abba. Miután bejöttek a digitális fényképezőgépek, több millió forintba került volna lecserélni a felszerelésemet. Filmmel pedig már nem tudtam azt elérni, ami digitálisan lehetséges volt. Nem mondom, tettünk arra próbákat, hogy egy-egy nehéz témát egy barátom digitálisan fotózott, én pedig filmen. De egyszerűen nem is láttam azt, amit neki sikerült megörökítenie."
A fotók gyönyörűek, ám a tenger mélye sajnos nem mindig csak csodákat rejt... (Fotó: Gulyás Zsolt)
Ami a búvárkodással töltött évek alatt a leginkább szíven ütötte Zsoltot, az a környezetszennyezés, a tengerekbe szórt mérhetetlen mennyiségű szemét. "Én már szinte nézni sem bírtam, hogy pusztul a korall… Volt egy olyan élményem, amikor egy Vörös-tengeri úton, a parttól nem messze gyönyörű függőleges korall szirtekre bukkantunk. Kicsik voltak, alig öt méter átmérőjűek, de feljöttek egész a felszínig. Mindent megcsodálhattunk rajta, ami a Vörös-tenger élővilágának a része. Két év múlva, amikor ott rendezték a világbajnokságot, már nem volt rajta semmi.De a horvát tengerparton is, még a legeldugottabb öbölben is olajfoltokat találni, kannát, papucsot, mindent beledobálnak a tengerbe... Engem ez mérhetetlenül elkeserít."
Zsolt rengeteg díjnyertes fotót őriz a huszonhét búvárfotózással töltött évből (Fotó: Gulyás Zsolt)
Többek között ezért is érzi olyan csodálatosnak legújabb szenvedélyét, a siklóernyőzést, mellyel négy éve kezdett el foglalkozni. Hiszen a magasban a végtelen tisztasággal találkozik. "Minél magasabbra megy az ember, annál tisztább a levegő. Fent vagy kétezer méteren egy órát, és teljesen kitisztul a tüdőd! Ráadásul elképesztő élmények érnek! Legutóbb Horvátországban keselyűkkel repültünk. Az én ernyőmet különösen szerették, odajöttek egészen közel hozzám. Ámulatba ejtett, ahogy az a hatalmas madár a három méteres fesztávolságú szárnyaival gyakorlatilag mozdulatlanul siklik mellettem a levegőben."
Még mielőtt a siklóernyőzésre rátalált volna, ég és víz között a földön is talált magának kihívást Zsolt, mégpedig az íjászat formájában. "Öt évig versenyeztem olimpiai kategóriában. Heti ötször edzettem, aminek nem csak az lett az eredménye, hogy nagyon jól néztem ki, izmos lettem, hanem több alkalommal el is jutottam az országos második helyig. Az olimpiai kategória az íjászatnak az az ága, amiben olimpiai versenyt is rendeznek. Hetven méter a táv, és tizenkét centi átmérőjű a tizes, amit el kell találni, hetven méterről szinte nem is látszik." Az íjászkodásnak végül egy baleset vetett véget: "Akkor végeztem a siklóernyős tanfolyamot, és az egyik felszállásnál beleléptem egy gödörbe. Kiment a bokám, egy hónapig feküdnöm kellett. Ezalatt úgy leépültek az izmaim, hogy már nem tértem vissza az íjászathoz. Megmaradtam inkább a repülésnél. Ez lett végül a legnagyobb szenvedélyem."
