A közösség igazi ereje a közösségi médiában: Facebook
A közösség igazi ereje a közösségi médiában: Facebook
A közösség igazi ereje a közösségi médiában: FacebookÉletünk állandó részese a közösségi média. Sokan, sokszor írtak róla, én is már többször és gyanítom, hogy ma sem utoljára. Igazából úgy tudnám summázni a dolgot, hogy a szükséges rossz (?). De tényleg csak rossz és haszontalan, jellemzően időrabló dolgokra használhatjuk? Nem lehet, hogy ha egy kicsit a dolgok mögé nézünk, akkor mégis van ott valami a felszín alatt, ami azért jó is lehet? Kicsit olyan érzésem van, hogy lehet nélküle élni (biztos?), de minek? Jó, nem akarom az egekbe magasztalni a Facebookot és az összes konkurenciáját, de azt már az alföldi elszigetelt mezők tanyavilágában élők is tudják, hogy az Internet Facebook nélkül olyan, mint a Hortobágy a Kilenclyukú híd nélkül.
Főleg igaz ez azóta, mióta életünk egyre több olyan területére tör be, ahol eddig ez nem volt megszokott. Én például az ovis gyermekeimnél szembesültem azzal, hogy az üzenőfüzet, mint olyan, már nem is kell. Jó igazából ez csak az iskolások kiváltsága, de gondolom azzal sem mondok újat, hogy az iskolai dolgokról sem az üzenőfüzetből tájékozódom. Persze ezt is lenyúlta a Facebook és az ovis, sulis zárt csoportokban jönnek-mennek az információk az intézmény, a tanítók és a szülők között. Még jó, hogy a gyerkőcnek nincs Facebook-profilja. Még!
Az emberi kapcsolatok átalakulásának vagyunk a részesei. Nem is kicsit. Emlékszem, még gyermekkoromban a mamám Philiadelphiából várta mindig a leveleket és Pali postás mindig széles mosollyal hozta a világ másik feléről, Rózsi nénitől érkező leveleket. Ez sem ma volt. Lassan már azon csodálkozom, hogy a Posta még egyáltalán létezik. De az is él még bennem, hogy az ős-Petőfi Rádióban a Poptarisznyában teleautós társakat kerestek egy-egy hosszabb kiránduláshoz, utazáshoz. Uhh, ennyire pedig nem is vagyok öreg. Szóval akárhogy is nézzük, átalakuló világunk nem hagyja, hogy kivonjuk magunkat a fejlődésből, lehet ellene küzdeni, sőt talán kell is, de győzni már nem tudunk. Annyi a dolgunk, hogy a lehetőségekkel úgy élünk, hogy az emberi kapcsolataink ne lássák ennek kárát.
A fenti megosztáson is látszik, hogy egy-egy ilyen vagy ehhez hasonló bejegyzést mennyien osztják meg és mennyien kommentelik. Természetesen itt is lett segítség.
Ha ezt el tudjuk fogadni, sőt inkább tudunk a dolgokkal ügyesen együtt élni, akkor akár az is elképzelhető, hogy a fent már említett kapcsolati tényezőket ahelyett, hogy kivesznének, inkább átültetjük digitális világunkba. Merthogy a levelezés, teleautókázás és a közösségi élet most is a mindennapok részese, csak egy modernebb formában. Vannak erre jó példák. Ilyenek például a korábban már általam is említett Facebook-csoportok, melyek nagyon ügyesen tudják összehozni az azonos témában érdeklődőket. De az is jól megfigyelhető tendencia például, hogy embertársaink ügyes-bajos dolgaikban a közösségi médiát hívják segítségül. És ami a legmeglepőbb számomra, hogy míg az utcán simán elmegyünk a segítségre szoruló mellett, addig a Facebookon nagyon sokan segítenek egy-egy bajba jutott társukon az emberek.
Talán az információáramlás sebessége miatt lehet ez, vagy csak azért, mert a Facebook már akkora, hogy szinte mindenki a tagja, vagy csak önzőségből, mert ha a Facebookon segítünk, akkor azt sokan láthatják. Végül is a cél szempontjából ez tulajdonképpen mindegy. A lényeg, hogy a Facebookon napi szinten jönnek velem is szembe a meglepőbbnél meglepőbb kérések különböző témákban és jellemzően mindegyikre van válasz, segítségnyújtás. Az már teljesen hétköznapi, hogy egy-egy eltűnt cicát, kutyát időnként egy egész város keres. De az is gyakori, hogy valaki egy közlekedési baleset cserbenhagyóját kutatja a Facebookon. A zárt csoportokban a szülők keresik a gyermekeknek a farsangi jelmezt vagy inkább csak a jelmez ötleteket, vagy egy-egy iskolai témában kérik egymás segítségét. És ezekre persze mind-mind akad segítség. Volt, hogy adományokat gyűjtöttek egy szerencsétlenül járt család számára, akiknek leégett a háza, és lehetne még sorolni bőven a kéréseket, melyekben mind a Facebook adta, no, nem a segítséget, csak a segítségnyújtás alapjának a lehetőségét.
Persze akadnak vicces és meghökkentő felvetések is. De ezek lehet, csak számomra megdöbbentőek, mert nekem tuti nem jutna eszembe olyat kérni, hogy egy rajzverseny apropóján úgy gyűjtsek a gyerkőcnek szavazatokat, hogy utána a szavazók közt kisorsolok egy hosszú hétvégés kirándulást, pedig ilyen is akad. Mint ahogy kértek már olyat is, hogy egy lábműtét miatt autót szeretne cserélni valaki olyannal, akinek automata váltós autója van, persze nem örökre csak pár hónapra.
Megdöbbentő a közösségi média ereje, mert egy-egy ilyen tényleg “elvetemült” kérést is több százan, ezren osztanak meg és kommentelnek. És, ami a legmeglepőbb, hogy ebben a kiragadott autós ügyben is lett megoldás. Tehát merjük használni a közösségi médiát, ne féljünk tőle, nem olyan rossz, mint az elsőre látszik, csak tudni kell vele mértékkel bánni.
