Egy székesfehérvári cserediák kalandjai a Fülöp-szigeteken
Egy székesfehérvári cserediák kalandjai a Fülöp-szigeteken
Egy székesfehérvári cserediák kalandjai a Fülöp-szigetekenEgyedül nekivágni a világnak, pláne tizenhat évesen, igen komoly bátorságra vall. Na, meg szülőként erős bizalom is kell a gyermekünk felé, hogy el merjük engedni. A székesfehérvári Bozóti Viven éppen ennyi idős volt, amikor útnak indult a Fülöp-szigetekre, ott is egészen pontosan a Panay-sziget Kalibo városába.
Anyaként arra gondolatra, hogy gyermekem egy idegen kultúrában egyedül boldoguljon, meglehetősen összeszorul a gyomrom. Vivient hallgatva azonban át kell, hogy értékeljem ezt az nézetet, sőt, egy kicsit pátoszosan azt kell, hogy mondjam: ha ilyen az ő generációjuk, akkor nagy gondok nem lesznek.
Egy tizenhat éves lány, hogyan jut arra az elhatározásra, hogy átszeli a fél világot, és elmegy egyedül a Fülöp-szigetekre cserediáknak?
Több olyan cserediákkal ismerkedtem meg, akik ide, Székesfehérvárra jöttek tanulni. Ők voltak, akik először felkeltették az AFS programja iránt az érdeklődésemet, javasolták, nézzem meg a honlapot, mert nagyon sok lehetőség van. Amikor megnéztem a célországokat, egyből a Fülöp-szigeteken akadt meg a szemem, azonnal tudtam, oda szeretnék menni. Először csak nézegettem, aztán szóltam anyunak, aki persze rögtön nemet mondott. Aztán rávettem anyát meg apát is, hogy engedjenek el.
Nem volt egy kis ijedtség sem benned, amikor kiderült, hogy teljesül az álmod?
Amikor megtudtam, hogy sikerült, akkor először az volt bennem, hogy már indulnék is azonnal. A reptéren bizonytalanodtam el először, nem attól féltem, hogy kint kell lennem, hanem attól, hogy egyedül kell oda elutaznom, ráadásul korábban sosem ültem repülőn.
Milyen a cserediák élete a Fülöp-szigeteken?
Sokkal lazább, mint itthon, többet elnéznek nekünk pont azért, mert cserediákok vagyunk. De tanulnunk kellett. Inkább a fehér bőröm miatt voltam különleges, a városban szinte mindennap megállítottak, hogy közös fotót csináljunk, szóval egy kicsit sztárnak is érezhettem magam tíz hónapig (nevet).
Mi az, amiben mások az ott élők?
Nagyon kedvesek és mindig pozitívak, mosolyognak, még ha vannak problémáik, akkor is. Mindig vicceket mesélnek, nagyon rosszakat, annyira, hogy már azon nevetni kell, mennyire rossz. Érdekes volt, hogy ők sosem sírnak mások előtt, mert azt mondják, akkor túl gyengének mutatják magukat. Még a – mi mércénkhez képest – mélyszegénységben élők is nagyon pozitívak. Volt olyan család, ahol az apuka két farönkből épített házat a családjának, de úgy is boldogok voltak.
Szóval azt nagyon megtanultam a Fülöp-szigeteken, hogy mindig gondolkodjak pozitívan, mert sosincs olyan, hogy rosszban marad az ember, mindig van kiút, és azt is megtanultam, hogy élvezzem az életet. Mielőtt kimentem, sokszor voltam búskomor, szomorú, de ott megtanítottak arra, hogyan legyek boldog.
Azt láttam, hogy mennyire számít az, hogy boldog emberek vegyenek körül, mert akkor én is boldogabb leszek, de arra is rájöttem, hogyha boldogtalanok vagyunk, akkor szinte mindig magunkban kell keresni, hogy mi a hiba, mit tudnánk jobbá tenni.
Az viszont furcsa volt, hogy ők mások előtt sosem ölelik meg egymást, a fogadóanyukám és a fogadóapukám is csak összebólintották a fejüket. Egyszer a városban búcsúzáskor meg akartam ölelni a fogadótesómat, és csak nézett rám, hogy mit csinálok.
Nekem nagyon tetszett, hogy sokat voltunk együtt, bár hétköznaponként ők is sokat dolgoznak. Abban a családban, ahol én voltam, a fogadóanyukám dolgozott a legtöbbet, életviteltanácsadó és ügyintéző volt abban a suliban, ahova jártam. A fogadóapukámnak lazább volt a munkája, ő nagyjából délelőtt tízkor elment és kettőkor már haza is ért. Viszont ő volt a családban a szakács, mindig ő főzött, a fogadóanyukám mondta, nem is tud főzni. Ott ez teljesen normális volt.
Volt, ami neked furcsa volt ott, vagy nehezebben szoktad meg?
Igen, azt, hogy a tisztaságra nem annyira figyelnek, mint az európai országokban, nehezen szoktam meg. Mindig meleg van és nem kell fűteni, az ajtók pedig mindig tárva-nyitva vannak, és nagy csótányok meg patkányok mindenhova bejárnak. De aztán ehhez is hozzá lehetett szokni. Ők azt mondták, ha nem bánt, akkor én sem bántom, és én is így voltam vele.
Mivel mindig meleg van, így meleg víz nincsen, hideg vízben kellett fürdeni. Először nagyon rossz volt, szétfagytam, de aztán hozzászoktam, sőt, a negyven fokokban jól is esett. A másik, ami hiányzik, az a mosógép, így kézzel mostam a ruháimat, amíg ott éltem.
Ami ijesztő volt, az a tájfun. Bár a fogadóanyukám mindig mondta nekem, hogy nem lesz semmi baj. Velünk tényleg nem is lett semmi baj, de csak a mi városunkban meghaltak több mint ezren. Először csak esőzéssel meg egy kis széllel indult, aztán nagyobb lett a szél, végül pedig tízméteres pálmafákat csavart ki, mindenhol térdig érő víz volt. Egy hónapig suliba se tudtunk menni.
Azért ezeknek az élményeknek a hatására biztosan változik az ember. Mi az, ami szerinted változott benned, amit tanultál az önálló tíz hónap alatt?
Magabiztosabb lettem, merek bárhova egyedül menni, nyitottabb lettem, sokkal kötetlenebbül beszélgetek mindenkivel. Hogy nem voltak velem a szüleim, a családom, sokat önállósultam, és bele kellett egy idegen környezetbe szoknom. Meg híztam, sajnos. Napi háromszor ettünk rizst, amit szeretek, de azért komoly szénhidrátbomba.
Az mindenképpen tanulság az elmúlt tíz hónappal kapcsolatban, hogy nem kell mindig mindenen sírni. Korábban hajlamos voltam apróságokon is elsírni magam, de a fogadóanyukám mindig kérdezte, hogy miért sírok ilyen sokat. Aztán lassan én is rájöttem, hogy sokszor túlgondoltam a dolgokat.
Mit mondanál azoknak, akik még hezitálnak, hogy kipróbálják-e magukat cserediákként?
Mindenki lehet cserediák, bárki képes rá, csak el kell határozni. Ahogy anyukám is mindig mondja: ez fejben dől el. És tényleg így is van! Egyébként sem nehéz cserediáknak lenni, csak meg kell szokni, hogy a családunk távol van tőlünk egy időre. Nekem ez a tíz hónap csodás volt, az egész egy jó élmény, és ha befejeztem a tanulmányaimat, akkor szeretnék még külföldön tanulni. Japánba szeretnék eljutni, mert nekem az az álomországom.
