Ocskay Gábor: "...ha most leülsz és feladod, gyenge vagy!"
Ocskay Gábor: "...ha most leülsz és feladod, gyenge vagy!"
Ocskay Gábor: "...ha most leülsz és feladod, gyenge vagy!"A történetet sokan ismerik, de még többen nem: a 70-es évek második felében a Budapesti Volán jégkorong szakosztálya az újonnan átadott székesfehérvári jégpályára költözött. Ez nyilván nem egyik napról a másikra történt, nem egy ad-hoc döntés volt, hogy fiúk, holnapután megyünk Fehérvárra. Mi a hiteles előzménysztori?
Emlékeim szerint 1976-ban merült fel az ötlet egy beszélgetés során a Volán-tröszt akkori vezérigazgatója, Tapolczai Kálmán és testvére, a Fejér Megyei Közgyűlés (akkor megyei tanács) elnöke, Tapolczai Jenő között, majd a beszélgetés eredményeként született az a döntés, hogy mivel Fehérváron épül egy nyitott jégpálya, a Volánnak pedig Budapesten nem volt saját otthona, bázisa, a Kisstadionban edzett és játszott a csapat, a budapesti szakosztály áthelyezésre kerül Székesfehérvárra a helyi Volán SC-hez.
Te is jöttél akkor a szakosztállyal együtt és egy máig tartó, sportág- és csapatfejlesztő munkába kezdtél, igen fiatalon, egy komoly sérülés miatt már visszavonulva a játékospályafutástól. Úgy tudom, a legkisebbektől a nagyobbakig, a teljes utánpótlás kialakítása a TE feladatod volt, emellett pedig a felnőtt csapat mellett is tevékenykedtél. Mi volt a kezdet ebben a tekintetben?
1977. novemberében átadták ezt a jégpályát, ahol most is tartózkodunk, csak már kicsit átalakult formájában. Ezt megelőzően több tárgyaláson vettem részt a szakosztály, illetve csapat költöztetését illetően az akkori sportköri elnökünk, az Aranycsapat legendás kapusa, Grosics Gyula társaságában, mint a csapat technikai vezetője, és az egyik ilyen Budapest-Székesfehérvár ingázás során vetette fel a lehetőséget Grosics elnök úr, mivel a helyiek szeretnének egy "jégkorongos embert", aki segít a csapat körüli dolgok kialakításában, edzősködésben, az alapok lerakásában, hogy mi lenne, ha én lennék ez az ember? Innen indult a dolog, én erre a felkérésre igent mondtam és elkezdődött a munka itt, ebben a létesítményben, a nyitott elődjében.
"1977 decemberében elkezdtük gyűjteni a fiatalokat, az akkor 13-14 éves, '64-'66-os születésű srácokat, akik a mai viszonyok mellett már időseknek számítanának ahhoz, hogy elkezdjék a hoki alapjait elsajátítani.
Ennek ellenére abból a generációból is már több válogatott játékos kikerült később, illetve közülük sokan máig a sportágban dolgoznak edzőként, vezetőként. Mondjuk úgy, hogy el lettek vetve a magok és szerencsére ki is keltek."
Amennyiben végigfutunk azon a fejlődési pályán, amit az Alba Aréna megnyitásáig megtett a Volán, akkor csak egy jelzőt használhatunk: Fantasztikus! Te végig élted, jártad, segítetted ezt az utat a csapattal együtt, s ki lehet jelenteni, ha te nem vagy, akkor ez így nem valósul meg, igen nagy valószínűséggel. Gondolkodtál már a saját meghatározó szerepeden ebben a tekintetben?
Nem, én soha nem szeretem használni az egyes szám első személyt, mivel én mindig csapat sportágat űztem életem folyamán, mindig csapatban gondolkodtam, s mindig, minden korszakában voltak olyan meghatározó emberek, támogatók, vezetők, akik nagyon sokat segítettek abban, hogy a fejlődés biztosított maradjon. Olyan sokan voltak, hogy ha most elkezdeném felsorolni őket, igen hosszúra nyúlna ez a beszélgetés. Itt megemlíteném, hogy a hokiért én mindig mindent megtettem és minden súrlódást, csatát vállaltam a fejlődés érdekében, ezért sokan konfrontatív embernek tartottak, tartanak. Én mindig kizárólag a sportág érdekeit néztem, tehát én önös érdekeket soha nem helyeztem előtérbe, megpróbáltam mindig megtenni mindent nemcsak a fehérvári, az egész magyar hoki érdekében, még akkor is, ha kaptam ezért hideget-meleget időnként a helyi szurkolók egy részértől, akik nem mindig szimpatizáltak velem.
A válogatottban mindig sok Volános szerepelt, ezért is dolgoztam úgy, hogy azt néztem, miként lehetne jobb a válogatottnak, miként fejlődhetne a Volánnal együtt a nemzeti csapat is. Tényleg minden időszaknak megvoltak a meghatározó emberei, segítői, az első, 1981-es bajnok, BEK (BL) induló Volánnak a budapesti hokisok, vezetők, akik a csapatot, a szakosztályt alkották, segítették. Aztán jött 18 évvel később a második bajnoki cím, 1999-ben, akkor már jórészt fehérvári volt a csapat és a vezetők is. Innen számolva kezdődött el az igazi sikerszéria, az a tíz év, amikor majdnem mindent megnyert a csapat itthon, illetve érdemben is kilépett a nemzetközi porondra, jött az Interliga, a Kontinentális Kupa, aminek háromszor rendezhettük meg a döntőjét, ide tudtunk hozni ebbe a csarnokba divízió 1-es világbajnokságot. Ennek az időszaknak a meghatározó vezetője volt Tóth István, aki az Alba Volán vezérigazgatója és sportköri társelnöke lett 1997-ben, ő volt az, akivel együtt nagyon sokat dolgoztunk azon, hogy ez a sikersorozat összejöjjön, az pedig, hogy a vége így kicsúcsosodott, hogy lett
"ez a gyönyörű aréna, ez a csoda kategória, olyan, mint amikor a kész tortára a gyertyák is rákerültek."
Tóth Istvánnal már beszélgettem ebben a sorozatban és ő kiemelte, hogy rendkívül sokat dolgoztatok együtt a csapatért, s említette azt is, hogy sokszor vitáztatok adott szituációban, de utólag szinte minden döntésnél igazolódott az, amit te javasoltál.
Sok ilyen helyzet volt, főleg a nehéz anyagi körülmények között.
"Szinte minden évben amolyan előremenekülő költségvetéssel dolgoztunk, le voltak írva a számok, volt egy tervezett büdzsé, de annak nagyon jó esetben a 40-50%-át lehetett előre látni."
Olyat én a pályafutásom során egyszer sem éltem meg - vagy sajnos, vagy szerencsére, nem is tudom - amikor minden adott lett volna anyagilag. Az én időszakomban ennek megfelelően biztos anyagi háttér nem volt, csak vágyálmok, amiket mindig annak szellemében raktunk magunk elé, hogy mindig magasabbra, mindig többet tudjunk elérni, "Bubkai hasonlattal" élve - hiszen ő minden világcsúcsot 1-1 centivel javított meg - fokozatosan, kis lépésekkel, de csakis felfelé. Itt van hasonlatként ez a nagyon öreg pálya, ami "tódozva-fódozva" van, sok sebből vérzik a mai napig, de mégis abban az időszakban, nagyjából éppen '97-től minden évben valamit sikerült a feltételeken javítani, valamit hozzáépíteni, öltözőt, VIP-termet, lelátót bővíteni. Folyamatosan, lépésről lépésre lettek jobbak picit a körülmények, most viszont már sajnos ez nem áll, már nem jók a körülmények, mert az egész nagyon öreg, olyan mint én vagyok, nagyon ráférne egy ráncfelvarrás. Egy normálisan kialakított régi pálya ahhoz, hogy mondjuk a Nemzeti Akadémia, ami reményeim szerint az elkövetkező évtizedekben ebben a létesítményben fog működni, jobb körülmények közé kerüljön.
Nagyon fontos, amit említettél, hogy honnan hova jutott el ez a klub és maga a létesítmény. Mi volt a legnagyobb és legnehezebb lépés ezen az úton?
Az első fázisnak a leginkább hazárdőr lépése igen fontos volt, mégpedig az, hogy
"a szövetség meghirdette, hogy akinek van 15 millió forintos önrésze a vidéki egyesületek közül, annak a szövetség is ad 15 milliót a nyitott pályája befedésére. Nekünk nem volt, de azt mondtuk, hogy van. Meg is kaptuk a 15 milliót a szövetség részéről, ami arra elég volt, hogy a 90-es évek elején a tető felkerüljön a pálya tetejére,"
de oldalt nyitott maradt a létesítmény. Ekkor voltunk olyan bátrak, hogy jeleztük a szövetségnek, hogy bocs, de azt a 15 milliót amit nekünk ígértek külső támogatók, nem kaptuk meg, a másik 15-ből pedig csak erre futotta. Ekkor jó három évig elhúzódott a továbblépés, jött támogatás a várostól, az államtól, közadakozásból, számos helyről, így végül lejutottunk a nyitott pályától a jégcsarnokig, ami már mindenhonnan fedve volt és az állóhelyi lelátóval is elkészülhettünk. Amint említettem már, apránként, évről-évre tudtunk fejleszteni valamit a csarnokon. Ahol most ülünk, ez a helyiség vagy mellette a konditerem, a régi, eredeti pálya öltözőjének a tetejére lett ráépítve és hozzá lett toldva a csarnoktető, tehát kintről - egykor a rivális dunaújvárosi szurkolók nem véletlenül hívták bádogvárosnak - egy bádogkatlanra hasonlít. Ugyanakkor csodálatos hangulata van, remek akusztikája, jogosan kapta idővel az "Ördögkatlan" elnevezést.
Amennyiben globálisan nézzük a te munkásságodnak a fehérvári és a magyar hokira gyakorolt hatását, akkor aligha vitatható, hogy felnőtt szinten a Volánnak az osztrák ligához, az akkor EBEL (ma ICEHL) - hez való 2007-es csatlakozása volt a legfontosabb lépés. Ezt hogy sikerült elérni a már említett, nem éppen kiszámítható és anyagiakban dúskáló körülmények között?
Részben véletleneken múlott. Azt megelőzően is már voltak a szövetség akkori főtitkárával, Kovács Zoltánnal ötleteink annak érdekében, hogyan tudnának még többet fejlődni, előrelépni a magyar csapatok nemzetközi szinten is. Volt itt Kárpát-kupa, Interliga, mindenfajta kísérletek, amik jók voltak, mert a szlovén jégkorong már akkor előttünk járt, és a két élcsapatuk velünk együtt szerepelt. Nekünk nagy dolog volt kilépni és velük, illetve más komoly játékerőt képviselő csapatokkal játszani egy komolyabb, több alakulatot felvonultató ligában szerepelni a 4-5 csapatos hazai bajnokság mellett, mert meggyőződésünk volt, hogy csak ez biztosít előrelépést a magyar hokinak. Csapatunk egyik akkori fő támogatója, jó barátom mondta a Kontinentális Kupa döntőinek megrendezése után, hogy "Öreg, ha itt maradunk, ebben az Interligában és nem tudunk valami módon még feljebb lépni - főleg, miután a két legjobb szlovén gárda, a Jesenice és a Ljubljana belépett az osztrák bázisú bajnokságba, már nem szerepelt az Interligában tovább -, akkor nem lesz fejlődés". Ekkor aztán el kellett gondolkodnunk a hogyan továbbon, és
"szerencsénk volt, mert a véletlen úgy hozta, hogy az EBEL-hez kilencedikként csatlakozott az Olimpija Ljubljana, én pedig elmentem Tóth István elnök úrhoz - ez 2007-ben volt -, hogy ebbe a fába valahogy vágjuk bele a fejszénket, nem tudom meddig jutunk el, de ez egy óriási lehetőség. Egy forintunk sem volt, semmifajta stabilitás nem látszott, de beadtuk a pályázatunkat az osztrák liga illetékeseihez"
az akkori kolléganőmmel - őt is szeretném kiemelni -, Elekes Blankával, aki ma már a nemzetközi szövetségnél dolgozik Svájcban, vele kettesben jártuk végig ezt az egész dolgot, megkaptuk a feltételrendszert, ami kemény, komoly dolgokat tartalmazott, eleve azonnal le kellett tenni 3 x 50 000 svájci frankot bankgaranciaként, és sorolhatnám, de nem mondom végig, mert nagyon hosszú volna, hogy mi mindent kellett még teljesítenünk, hogy bebocsájtást nyerjünk az EBEL-be. Végül aztán sikerült, dacára annak, hogy a támogatók és kalapemelgetők mellett akadtak bőven, akik ellenezték az indulásunkat, fenyegettek minket büntetéssel, kizárással, sok mindennel, hogy mi tönkretesszük a magyar hokit, kaptunk hideget-meleget, kaptunk olyan kötelező feltételt, hogy csak akkor mehetünk az osztrák bajnokságba, ha itthon a magyar bajnokságban - ami most az Erste Liga - is indul egy csapatunk. Ez természetesen újabb sok pénz volt, de végül ezt is megoldottuk, s nem vált kárunkra, ha belegondolok, hogy az akkori, első farmcsapatunkban, a Titánokban későbbi meghatározó válogatottak játszottak, mint Sofron, Kóger, Nagy Gergő, Kiss Dávid (mostani vezetőedzőnk), Bálizs Bence, Tóth vagy éppen Hajós Roland, összesen két sornyi válogatott fiatal.
Aztán az igazi bizonyítványosztásnál kiderült, hogy jó úton haladunk. 2007 őszén nekivághattunk az osztrák kalandnak, ami már az első idény után meghozta a gyümölcsét, mert a Volán játékosaira épülő válogatottunk az emlékezetes Szapporói divízió 1-es vb-t megnyerve 2008-ban feljutott az A-csoportba. Ebben az időben még olyanok is veregették a hátamat, akik előtte kritizáltak és agyon tudtak volna ütni emiatt az ötletem miatt. Ez szerintem egy nagy mérföldkő volt az egész magyar hoki szempontjából, mert ugyan egy évvel később Zürich-ben kiestünk az elit vébéről, az A-csoportból, de 2010-ben - ez által is - a jégkorong bekerült az öt kiemelt csapatsportág közé, amelyek kaphattak TAO-támogatást, s ez a mai napig olyan plusz támogatásokat jelent minden évben, amelyek korábban még felfoghatatlannak tűntek volna.
Jól látom, ha azt mondom, hogy jelen pillanatban olyan helyzetben van, olyan szinten a magyar jégkorong-válogatott, hogy az éppen most kezdődő divízió 1/A-s világbajnokságon akár újra fel is juthat, ám annyira kiegyensúlyozott a mezőny és nagy a konkurencia ezen a szinten, hogy végül csak a biztos bennmaradás lehet csak a cél?
Nem véletlenül, mivel a háborús helyez következtében az orosz és a Fehérorosz csapatok nem indulhatnak az A-csoportban, így feljebb tolódott az egész mezőny, pl. ennek köszönheti Nagy-Britannia, hogy az A-csoportban van, ami ugyanolyan meglepő, mint amikor mi felkerültünk, tehát én azt mondom, hogy ott a világranglistán a 13-14. helyen állóktól a 24. helyezettig van 8-10 olyan csapat, amely közel azonos játékerőt képvisel, beleértve a magyar csapatot is, és ahogy említetted, benne van a pakliban minden, de azért én remélem, hogy most Bolzanóban a feljutásra lesz esélyünk a végén. De majd az első két meccsünk, a két ázsiai válogatott, Japán és Dél-Korea elleni csatáink után látunk ebben igazán tisztán, addig csak jósolhatunk.
Elérkeztünk az Alba Arénához a legfontosabb események történeti sorrendjében, ezzel együtt a beszélgetés hajrájához is. Számomra remek érzés volt látni-hallani, amint Cser-Palkovics András polgármester, majd Schmidt Ádám sportállamtitkár nagyívű méltatását követően kiballagtál a jégre és majdnem 6 ezer ember vastapsa mellett a korongot először bedobva, elindítottad az aréna első hivatalos mérkőzését, a magyar-norvég válogatott találkozót. Milyen érzések kerítettek ekkor hatalmukba?
Bevallom őszintén, nagyon nagy megtiszteltetés volt, amikor nagyából három héttel a megnyitó előtt Cser-Palkovics András polgármester úr felhívott és jelezte, hogy szeretné, ha elvállalnám ezt a kezdő bedobást, mivel szerinte nálam nincs méltóbb erre. Akkor még nem is gondoltam arra, hogy ez milyen lesz és milyen érzéseket válthat ki belőlem, de a két nyitó beszéd végighallgatása után, az államtitkár úr személyes érintettségű megnyilvánulását hallva, bizony kifejezetten meghatódtam.
"Abban a pár percben egy film lepörgött bennem az utolsó ötven évről, hogy gyakorlatilag ebből a bizonyos '77-ben Fehérvárra való költözésből lett egy ilyen csoda, és ennek az útnak, még remélem, hogy nincs vége,"
mert hangsúlyozom, hogy nagyon szép és jó ez az Aba Aréna, rendkívüli örömmel tölt el, hogy ilyen szintű otthona lett a csapatunknak, de én, mint aggódó, elfogult idősödő ember, nagyon küzdök és próbálok megtenni mindent annak érdekében, hogy az akadémiánknak, amelynek a felső korosztálya a Nemzeti Akadémiához tartozik, az otthona a régi Raktár utcai pálya, ez a csarnok, ahol most vagyunk. Én nagyon remélem - nem azért, mert az életem jelentős részét ebben a csarnokban, ezen a pályán töltöttem, mindennél többet, beleértve a saját otthonomat -, hogy ez a létesítmény megmarad, használható lesz akadémiai bázisnak, ami azért fontos, hogy a felnőttekhez megfelelő szintű utánpótlásból menjenek fel a fiatal játékosok. Csak, hogy mindenki érezze a fontosságát: ebből az utánpótlásbázisból csak az Erste Ligában legalább 40 játékos szerepel, akik itt nevelkedtek, pallérozódtak, tehát a magyar jégkorongban, annak ellenére, hogy most már szerencsére nagyon komoly konkurencia van, akár a BJA, akár a DVTK vagy az Újpest utánpótlásbázisát nézzük, az első számú utánpótlás fellegvár még mindig a miénk.
Ez alatt a három híján ötven év alatt, amióta itt vagy Fehérváron, sok harcot vívtál a helyi csapatért, klubért és a magyar hokiért úgy összességében. Van olyan, amit így utólag megbántál, ma már másképpen csinálnád?
Nincs. Ez a sportág ilyen, vannak benne hullámhegyek és völgyek, az élet mindig hoz nehézségeket, amikből nekem jutott bőven. Ennek ellenére már gyerekként, fiatal sportolóként azt tanultam meg, hogy soha nem lehet feladni és mindig a győzelemre kell törni. Ez engem továbbra is vezérel, és
"abban a pillanatban, amikor a nagyfiamat elvesztettem, akkor ugyanez fordult meg a fejemben, ha most leülsz és feladod, akkor gyenge vagy, éppen ezért bennem van az a dafke, hogy meg kell mutatni, hogy ez az ember nem csak addig dolgozik, amíg a fia játszik, hanem remélem addig, amíg a szememet nyitva tudom tartani."
(Mátay Balázs)
