Mészáros János - 200 kilométer futás, vászon dorkóban
Mészáros János - 200 kilométer futás, vászon dorkóban
Mészáros János - 200 kilométer futás, vászon dorkóban- Nem voltál már éppen tinédzser, amikor elkezdted a sportolást. Hogyan kezdődött?
- Ez egy érdekes történet: 1985-ben a búvárklub tagjaival megbeszéltem, hogy részt veszek az éhező afrikai gyerekek megsegítésére életre hívott SportAid akcióban, amelynek keretében 10 km-t kellett futni. A világ összes fővárosában egyszerre volt a rajt, s erre felkészülve hat búvárral közösen teljesítettem a távot.
- Itt tudni kell, hogy te már a munkáddal összefüggően búvárkodtál, tehát a sport ebben a tekintetben fiatal korod óta jelen volt az életedben.
- Igen, de nem sportként, ipari tevékenységként csináltam ezt, a vízügyi igazgatóság alkalmazottjaként dolgoztam évtizedeken át, a munkám része volt a búvárkodás, kiváltképp árvízvédekezésnél kellett gyakran merülni. Már a vízügy munkatársaként végeztem el a búvártanfolyamot. Visszatérve a SportAidhez: ezt a 10 km-es távot lefutottuk, majd utána, ott a helyszínen osztottak nevezési lapokat a Rank Xerox maratonra, amit akkoriban a Népligetben tartottak Budapesten, és én erre beneveztem, mert úgy gondoltam, ha 10 km-t le tudtam gond nélkül futni, akkor menni fog nekem a maratoni táv is. Ezt végül 4 órán belül sikerült is teljesíteni, de ahogy célba értem, itt is a kezembe nyomtak egy nevezési lapot, ami egy Duna-menti 240 km-es szupermaratoni futóversenyre szólt. Itt is ugyanaz volt a gondolatom, mint korábban, a maratoni előtt, hogyha ment a maratoni táv, akkor ez sem lehet probléma, ezt is meg tudom csinálni. De bizony adódott probléma, merthogy 200 km-nél ki kellett állnom, mivel
abban az időben, aki nem volt válogatott, szövetség által támogatott sportoló, nem rendelkezett alkalmas felszereléssel, így cipővel sem. Mi a Rápolti Gyuszival tulajdonképpen az akkor "népcipőnek" számító vászon dorkóban vágtunk neki a távnak, s az a vászon, gumitalpú cipő, ami a tornaórákon jó volt a gyerekeknek vagy a tömegsporthoz jó volt néhány km-t lefutni, az teljesen alkalmatlan volt már a hosszabb távokhoz. Esetemben külön problémát jelentett, hogy szorított is a cipő, kicsi volt, így addig nyomta a nagy lábujjaimat, míg azok bedagadtak, bevéreztek a köröm alatt. A verseny orvosa kifúrta a körmeimet, de a további futás már komoly fájdalommal járt, így Fótnál feladtam a versenyt.
De ez nem vette el a kedvemet, némi felkészülés után mi ketten a Rápolti Gyuszival csináltuk meg elsőként az Ironman távot Magyarországon, illetve volt egy győri srác is, a Balaton Józsi, aki szintén nekivágott és meg is csinálta volna minden bizonnyal már előttünk egy csehországi megmérettetésen, csakhogy ott olyan hideg volt akkor a víz, hogy a szervezők csökkentették a 3,8 km-es távot 2 km-re. Így kezdődött. Az Ultratriatlon pedig hasonlóképpen alakult ki: egy miskolci versenyen adtak nekem egy nevezési lapot egy Ironman világkupa-sorozatra, ahol az ausztriai Podersdorfban kellet teljesíteni az alap Ironman-távot, majd az USA-ban, Huntsville-ben a kétszeres, Franciaországban, a Grenoble melletti La Fontanilban pedig a háromszoros távot, s az összesített idő alapján hirdettek végeredmény. Még engem is meglepett, hogy a 4. helyen végeztem, úgyhogy azt hiszem, kezdésként ez nem volt rossz eredmény.
- Ahogy a kereskedelemben mondják, hogy ár-érték arányban ez vagy az a termék a jobb, itt úgy kellene fogalmazni, hogy lehetőség-teljesítmény összevetésben ez egy kimaxolt eredmény volt.
- Igen, de ezt mi nem éreztük akkora dolognak. Talán fogalmazhatok úgy is, hogy a Jóisten adott nekünk egy olyan lehetőséget, hogy akár a testfelépítésünk, akár az egészségi, fizikai állapotunk alkalmas volt arra, hogy ezeket a teljesítményeket el tudjuk érni, mi pedig kihasználtuk ezt.
- A tízszeres Ironman, illetve Ultratriatlon távot is végig csináltad. Még kimondani is fájdalmas, hogy hány kilométert kellett futni, úszni, kerékpározni. Ez az embert próbáló teljesítés mennyire viselt meg? Csak azt ne mondd, hogy mosolyogva csináltad végig...
- Pedig így volt! Legalábbis a hajrában már mosolyogva haladtam a cél felé. Itt a fehérvári uszodában volt a 38 km-es táv, s el lehet képzelni, mennyire volt fárasztó, főleg fejben. itt már a következő számra gondoltam, az 1800 kilométernyi kerékpározásra és a végé arra is kellett erőt tartalékolni, így jól be tudtam osztani az erőm. Ebben senki sem tudott nekem másképp segíteni, mert nem volt akkoriban ebben senkinek sem tapasztalata. Aztán az 1800 kilométer után még volt nekem egy 10 x-es maraton-táv futva, ami 422 km.
Összességében ezt a tízszeres távot 228 óra, tehát kevesebb, mint tíz nap alatt sikerült teljesíteni, Székesfehérvár és Barcelona között, már karitatív céllal, Sclerosis Multiplexes betegek egy kis csoportjának kíséretében, akik az Ikarus, egy számukra megfelelően átalakított buszával, valamint bérelt lakókocsikkal jöttek velünk, velem. Számukra ez lényeges volt, hogy ők végig velem akartak jönni, nem pedig egy szállodából várták a fejleményeket, tehát ők valódi kísérők voltak ezen az úton. Amikor megláttak, kiszálltak a járművekből, futottak, illetve gurultak velem, a segítőik tolókocsikkal tolták őket, ami nekem olyan erőt, motivációt adott, hogy azt nehéz szavakba foglalni, amikor már nagyon fáradt voltam, az ő energiájukból merítettem erőt, nem tehettem volna meg velük, hogy azt mondom, elfáradtam, feladom.
A sikeres befejezést követően Schmitt Pálnak köszönhetően fogadott a Nemzetközi Olimpiai Bizottság akkori elnöke, Juan Antonio Samaranch is, ami nagyon komoly élmény volt nekem.
- Ami a karitatív vállalásaidat illeti, még az interjú előtt említetted, hogy ezen a téren van hiányérzeted, sokkal többet kihozhattál volna ebből. Mire gondolsz itt? Hiszen nálad több jótékony célú sportos projektet kevesen valósítottak meg.
- Úgy érzem, hogy előbb kellett volna már megismernem az Sclerosis Multiplexeseket. Ez is egy érdekes történet, hogy miképpen kerültem én velük kapcsolatba: a kétszeres táv után, amikor hazaérkeztem, megkeresett a Dr. Guseo András főorvos úr, tanár úr, hogy ők szerveznek egy országos kerékpáros túrát, tartsak velük. A Rápolti Gyuszi elvállata, én nem, azt hiszem, fáradtságra hivatkozva, de mindegy is, utólag bántam a dolgot. Ennek következményeképp a tízszeres előtt én kerestem meg a Guseo tanár urat, hogy itt ez a vállalásom, mi lenne, ha velem tartana az SM-esek egy kis csapata, hogy elmenjünk Juan Antonio Samaranch-hoz, s ő fogadná őket. Akkor már a Schmitt Páltól tudtuk, hogy a program végén én majd átadom a triatlonosok világszövetségének elnöke által írt levelet, amelyben kéri a sportág olimpiai programba való felvételét, s azt beszéltük meg, hogy én csak akkor csinálom ezt meg, ha ők ott lehetnek velem, velünk, s találkozhatnak a NOB elnökével. Ez szerencsére remekül sikerült is, nagy élmény volt számukra, de még azoknak a társaiknak is, akik az újságokból, egyéb médiákból értesültek az eseményekről. Samaranch úr személyesen fogadta őket a szállodája előtt.
- Mi volt a fő motivációd ezekben a karitatív vállalásokban, illetve tovább fűzöm a kérdést: miért éppen székesfehérváriak voltak ezeket az ultra vállalásokat, hatalmas teljesítményeket megvalósító sportemberek? Rápolti Gyula és te magad, mint úttörők, majd később mások is jöttek még.
- Ez érdekes dolog, nem tudok erre konkrét választ adni, így alakult,
ennek így kellett lennie, ezt inkább a sors, a Jóisten akaratának tulajdonítom, hogy megkaptuk ezt a lehetőséget, hogy mi ezt a küldetést felvállalhassuk, csinálhassuk. Az, hogy éppen mi, fehérváriak lehettünk ennek akkor az élharcosai, az nyilván csak véletlen, hiszen, ha egyvalaki csinálja ezt, előbb-utóbb vonz maga mellé másokat is,
akik a helyi médiákban gyakran találkozhattak a témával, illetve a mintaadókkal, velem, velünk. Remélem, hogy a fiatalokat, akár ennek a beszélgetésnek a hatására, meg tudjuk szólítani, hogy segíteni kell az elesett embereken, s ha ez sikerül, csak egy fiatalt is nyerünk ezzel a cél érdekében, akkor már megérte ez is, meg minden, amit eddig csináltam!
- Tudsz arról, hogy most bárki itt vagy másutt az országban hasonló vállalásokat teljesít a Sclerosis Multiplexesek kapcsán?
- Nem tudok ilyenről. Annak idején Guseo tanár úr nekem adta azt a kék színű SM-zászlót, amit én a programjaim, versenyeim során Amerikában aláírattam, amikor a Tűzföldtől Alaszkáig kerékpároztam, illetve máshol is, ahol csak lehetett, s ez által üzeneteket küldhettek az SM-es embereknek. Ezt a zászlót, amit az ő éves konferenciájukon mindig egy kis szalaggal megtűztek, azóta is nagy becsben őrzöm. Van egyébként olyan társaság, a mi velük foglalkozik, de ez másról szól, nem a hasonló programokról, mint amit mi csináltunk.
- Ha végig gondolod a történteket, lenne bármi, amit másképp csinálnál?
- Nem, de van egy kis hiányérzetem.
Mi a Fa Nándival, annak idején, amikor az Alba Regia hajóval elindult a földkörüli útjára, azt beszéltük, hogy elmegyünk a Déli-sarkra, úgy, hogy a szélétől a közepéig és vissza. Azt beszéltük meg, hogy majd százszor körbe forogjuk ott a rúdon lévő gömböt, mutatva, hogy mi már százszor megkerültük a Földet.
Sajnos ez nem jött össze, ami máig komoly hiányérzetet kelt bennem.
- Ha már említetted Fa Nándort, Rápolti Gyuszi pedig végig téma volt a beszélgetés folyamán is, nem véletlenül, hiszen rengeted közös sportélményed volt vele. Szóval milyen a kapcsolatod ma velük?
- Az idő meglátszik a kapcsolatok tekintetében is, de a Nándival szinte napi kapcsolatban vagyok, nagyon jó a viszonyunk máig, a Gyuszival pedig néha összefutunk és akkor elbeszélgetünk, "elhülyéskedünk" az ő szokásos örökvidám stílusában.
- Amennyiben mindent mérlegre teszel, akkor melyik teljesítményedre mondod azt, hogy, na ez az, amit nem biztos, hogy újra végig csinálnék, ha választhatnék, tehát ami a legnehezebb, leginkább embert próbálóbb volt?
- Ez egy érdekes kérdés. A Szipola Tónival, aki nagyon sokat segített nekem, az ausztrál sivatagi kerékpározásnál is velem volt, gyakran beszélgetünk arról, gondolunk arra, hogy mi lenne, ha még egyszer ezt végig csinálhatnánk? Nincs olyan, ami olyan negatív élmény lett volna, amire azt mondom, hogy nem csinálnám ismét végig. Az ausztrál és az amerikai kerékpározás is nagyon jó volt, de egyszer autóval végig mennék ezeken az útvonalakon, hogy élvezzem is azt a dolgot, amit annak idején megcsináltam. Ez az ötlet nem ördögtől való, mert három éve Dunaújvárosból Sulináig egy hajós ladikkal végig eveztem, szerettem volna én is megtapasztalni, látni azt az útvonalat, amit édesapám és a bátyám 40 éven keresztül rendszeresen végighajózott.
- Manapság mi van veled? Van bármi, ami még a sporthoz köt?
- Most már inkább csak az emlékek kötnek a sporthoz, bár azért a Haleszbe kijárok kocogni, s a feleségemmel is naponta 7-8 km-t gyalogolunk is, sétálunk is, erre szükségünk is van. Illetve a a fiam három sráca, az unokáim sportolnak, általuk kötődöm a sporthoz. Vilmos a Vidi U13-ban stabil kezdőjátékos, Dávid az ARAK-nál korosztályában, sőt az eggyel idősebb korosztályban is kiváló eredményeket ér el, s a legkisebb unokám is elkezdett már az atlétikával ismerkedni. Hogy aztán ezekből az örült távokból valamelyik egyszer megcsinál-e valamit, nem tudom, de nem is lényeges, így is nagyon büszke vagyok rájuk!
- Mint ahogy nyilván büszke vagy arra a könyvre is, ami a közelmúltban jelent meg. Mesélted még az interjú kezdete előtt, hogy éppen a napokban valahol jártál egy közönségtalálkozón vidéken, s ott el is fogyott az első kiadás.
- Nem "valahol", a szülőfalumban! Ott volt egy bemutató, ami hatalmas büszkeséggel töltött el, mert telt házas eseményen lehettem ott Dunaszekcsőn. Fiataloktól idősekig, volt óvodás társamtól iskolás társamig többen jelen voltak, sőt, Budapestről, Szekszárdról, Pécsről is is jöttek csak emiatt elszármazott Szekcsőiek. Öröm volt beszélni a könyvről, ami egy életrajzi kiadvány, amiben a gyerekkoromról sokat írtam, főleg, mert ott volt például az a srác, akivel annak idején az uszályokra felúsztunk. Amikor jött egy vonta, egy 1 km-es szerelvény, mi pedig az utolsó uszályra felkapaszkodtunk menet közben, mire odaért a kormányos vagy a matróz, mi már le is ugrottunk. Ezt, ezeket a régi, de nagyon kedves emlékeket is végig tudtuk ragozni.
- Végül, de nem utolsósorban arra kérlek, fogalmazz meg egy üzenetet azoknak a fiataloknak a számára, akik hasonló úton terveznek elindulni, vagy netán már el is indultak, amin te magad végig mentél, hogy mire figyeljenek, mit tegyenek vagy éppen mit ne tegyenek a sikerek érdekébe. Mi kell ahhoz, hogy valaki ultra, extrém távokat teljesíthessen? Fejben kell elsősorban ott lenni?
- Pontosan! Fejben kell nagyon erősnek lenni. Ha elhatározok valamit, akkor azt végig ragozom, hogy egyáltalán képes vagyok-e rá? Aztán, ha arra jutottam, hogy igen, akkor azt teljes hittel és szívvel végig kell csinálni. Ami pedig nagyon fontos még, hogy kellő alázattal csináld, amit csinálsz! Mert, ha a kellő alázat megvan, a hit is, a remény is, a szeretet is, akkor ezek a vállalások sikerülni fognak. És ahogy a könyvben is leírtam, nem az a lényeg, hogy milyen extrém távokat teljesítenek - bár a megszállottságra szükség van -, hanem az, hogy legyen sportteljesítmény. Ha eddig nem futott, elég, ha fut egy kilométert, azzal kezdi, az már egy jó első lépés, amivel az egészségéért is tett valamit, mert a prevenció nagyon fontos. Ha már ezt elértük, akkor megérte erről beszélgetni is!
