Lassú víz partot mos? – 2. rész
Lassú víz partot mos? – 2. rész
Lassú víz partot mos? – 2. részPletykák a koleráról
A Múlt héten ott hagytuk abba, hogy Székesfehérvár közgyűlése éles viták után nem szándékozott költeni holmi vezetékesvíz-hálózat kiépítésére: 1893-ban egyszerűen bedobták a gyeplőt, vigyék a vállalkozók – mindegy honnan jönnek – s nyerészkedjenek rajta ők! Amire Havranek József polgármester fellebbezett a minisztérium felé saját képviselőinek döntése ellen. A miniszter a fellebbezést helyben hagyta, és vízvezetékről nem esett szó két évig.
Megdöbbentő, hogy a minden fehérvárinak fontos fejlesztés ügyét ismét a helyi sajtó emelte fel 1895. március tizenhatodikán, megpiszkálva újra a témát: „Egy állandó vízvezeték létesítése terveztetik, a mely nem csak a közegészségnek és köztisztaságnak, de a közgazdaságnak is nagy horderejű szolgálatot tenne. Csaknem páratlan kedvező körülmények között mutatkozik ezen mű létesítése városunk előnyére, a mennyiben Barcza Károly műszaki tanácsos is mint unicumot jelenti, azon ritka kedvező körülményt, hogy alig 6 km távolságú aszalvölgyből több mint 20 m, ölnyomással, tehát minden tüzelőanyag és erő alkalmazása nélkül hatolna be a nagybőségű kitűnő víz városunkba. Jelenben állandó kísérlet létezik a Rumpel és Niklas czég által, váljon ezen kitűnő minőségű vizet nyújtó forrás a várakozásnak megfelelő mennyiséget állandóan szolgáltatja-e? Nem kétlem, hogy a próbák sikeres bizonyítása után városunk művelt közönsége azon fog lenni, hogy ezen közhasznú művet saját előnyére mielőbb létesítse.” – fogalmazott a Székesfehérvár és Vidéke.
Nos, a Rumpel és Niklas egy budapesti vállalkozás volt, mely már 1892-ben országszerte épített vízvezeték-hálózatokat, igen nagy rutinnal. Példának okáért ebben az esztendőben készítettek vízvezetéket Muraszombaton, Vácott, Zomborban, Fiuméban, Debrecenben, és lehetne a sort folytatni. Ilyen vezetékes vizet kívánó város volt Brassó is, ahol folytak is a munkálatok, de úgy festett, hogy a vállalt határidőt, 1893 novemberét nem fogják teljesíteni, mert alaposan megcsúsztak. Ám ekkor Brassó egyik kerületében kolera tüneteivel több személy is meghalt.
A vezeték építésének ellenségei azonnal beindították, hogy csak kamu a kolera, ezeket a haláleseteket maga a Rumpel és Niklas cég csinálja, hogy a székelység ebben a városban is beadja a derekát. Mások is ezt erősítették, hogy a vállalkozásnak ne kelljen késedelmi díjat fizetnie a megrendelő felé. Komoly ügy kerekedett ebből, ám a vége egészen profán lett: egy Wittmann nevű pék is az áldozatok közé tartozott, aki a nyomozások szerint arzén tartalmú patkánymérget szórt a lisztraktárba, ami bekerült a kenyerekbe. Ő maga is és több vásárlója evett ezekből a kenyerekből. Az arzén halálos méreg, amelynek halál előtti tünetei kísértetiesen hasonlítanak a kolera okozta agóniára. A nyomozás lezárását követően nem nyugodtak meg a kedélyek Brassóban, és szárnyra kelt, hogy a Rumpel és Niklas cég hintette az arzént Wittmann raktárába.
Az első kapavágás
Ez a Rumpel és Niklas nevű vállalkozás ekkor már nem éppen kispályás csapatként tevékenykedett az ország nagyvárosaiban. A korábbi kutatásokat áttanulmányozták, és megvizsgálták az aszalvölgyi árok lehetséges vízhozamának biztosítását. A rendszert bonyolította, hogy a kialakítandó kutakat nem lehetett vertikálisan elhelyezni, mert a geológiai mérések ebben gátakat mutattak. Ezt áthidalandó a Rumpel és Niklas a vízbőség biztosabb megállapításáért kétszáz méter hosszú árkot készít el az Aszalvölgyben. Ezt a városi főmérnök, de a főispán is elfogadta. Tekintsük ezeket kísérleti előmunkának, amivel vagy igazolják vagy cáfolják az általuk tervezendő vízhálózat vízbőségét. Nyilván ezeket bő műszaki terjedelemben biztosította a vízvezetéki vállalat, amit Winkler Vilmos városi főmérnöknek kellett véleményezni. Ezt ő meg is tette, és javaslatában kitért arra, hogy a cég ajánlatában szereplő kétszáznegyvenezer forintos kivitelezési ár után alacsonyabb egységáron vezethető be a városba a víz. Végül a főmérnök a főispánnak küldött mérnöki véleményét így zárta: „Végül a személyesen szerzett tapasztalatok, és a Rumpel és Niklas czég elismert volta miatt teljes nyugodtsággal bátorkodom, fenti czég előtervezetét, a tekintetes vízvezetéki bizottságnál leendő elfogadásra, és a közgyűléshez leendő beterjesztésre legmelegebben ajánlani.” – olvasható a Székesfehérvár és Vidéke című lapban. Ezek után a város megbízta Magyarország legnagyobb vízvezeték-készítő vállalatát a fehérvári hálózat kivitelezésére. Ennek megfelelően a Rumpel és Niklas neki is vágott a kísérletinek mondott kétszáz méteres aszalvölgyi szakasznak.
Nem eszik olyan forrón…
Az 1895-ös év nyara úgy indult, hogy szinte mindenki biztosra vette: végre megkezdődik a fehérvári vízhálózat kiépítése. Ám éppen a sokat emlegetett Székesfehérvár és Vidéke újság közölte le az 1895. július negyediki számának második oldalán a következő cikket: „Harcz a vízműért. Városunk köztudomás szerint a létesítendő vízmű előmunkálataival szerződésileg a Rumpel és Niklas czéget bízta meg mint legelőnyösebb ajánlattevőt, ki eddig is igen szép eredménnyel dolgozott a vízmű érdekében. A Tarnóczy-féle gépgyár megirigyelve a vízmű készítésének idegen kezekbe való jutását, panaszt nyújtott be a belügyminiszterhez, azt hozva fel a kérvényben, hogy a város nem hirdetett nyilvános pályázatot, hanem mintegy suttyomban kötötte meg a szerződést s így mint nem a szabályoknak megfelelő szerződéstől kéri a jóváhagyást megtagadni. A belügyminiszter a kérvényt leküldte köz gyűlésileg való tárgyalás végett a város törvényhatóságához, mely bizonyára megillető módon fogja letárgyalni Tarnóczyéknak a város ellen intézett alaptalan denunciáló kérvényét.”
Mondjuk úgy, hogy a fehérvári Tarnóczy Gépgyár vezérkara betette a botot a küllők közé a városi „vizes bringán”. Ismét sikerült fél évet veszíteni, de legalább az irigykedő vállalkozó alulmaradt, és a Rumpel és Niklas megbízatása tovább élt.
A lendület – vagy mégsem
A vízvezeték-építő társaság az év végéig elkészítette a korábban kétszázra tervezett, de aztán százötven méter hosszan megépített kísérleti szakaszt. Ezt a gyűjtőcsövet a Kollát-kúttól északra, az egyik vertikális kút mellett indították el öt-hat méter mélységben, ötszáz milliméter belátmérővel. A cső kőből, pontosabban kerámiából készült. A cső mindkét vége egy tizenegy méter átmérőjű cementaknába torkollott. Novemberben a déli oldalon lévő aknából gőzszivattyúval nyomták a vizet éjjel-nappal, hogy megállapíthassák a kinyert víz mennyiségét, ami a legszárazabb időben is meghaladta az ezer köbmétert egy nap alatt. Ezzel igazolódott, hogy az aszalvölgyi víznyerőhely alkalmas lesz Székesfehérvár ivóvizének ellátására. Folyamatosan mérték a víz tisztaságát, sőt szakemberek jártak a helyszínre, hogy kóstolják a vizet.
A Rumpel és Niklas vállalat ezek után nekiláthatott a végleges tervezet elkészítésének, a részletes költségvetés kiszámításához: „A kik kellően érdeklődnek a vízvezeték létesítése iránt és megítélni képesek, mily kiváló hygieniai, stb. előnynyel bír egy vízvezeték valamely városra nézve, s mily haladást jelent egy ily műnek a létesítése, – azok kétségtelenül örömmel üdvözlik e kiváló eredményt, akik stagnáló városunknak, más inkább haladó városokkal szembeni versenyképességét, tehát jobb sorsát, szebb jövőjét előmozdítani komolyan óhajtják, – azok a vízvezeték létesítése által kínálkozó előnyöket bizonynyal méltányolni tudják, mert haladást jelent. Figyelembe véve még azt, hogy a kitűnő minőségű és kívánt mennyiségű víz ön nyomással, tehát olcsón, minden költséges erőmű alkalmazása nélkül fog városunkba hatolni.” – írta a Székesfehérvár és Vidéke 1896. január tizenhatodiki számában.
A cég a tavasz folyamán részletes számításokkal igyekezett meggyőzni Székesfehérvár lakosságát, hogy annyi és olyan vizet kapnak, ami még 1920 után is bőséggel elegendő lesz. E számításokkor figyelembe vették a népesség növekedését is, amit közöltek a Székesfehérvár és Vidéke lap 1896. április harmincadikai számában: „Minthogy a gyűjtőtelepnek tetemes meghoszszabbitását tervezzük, biztosan hisszük, hogy a szükséges vízmennyiséget előteremtheti. A ma ez iránybani teljesítmény képességét illetőleg következő megfontolásnak kell helyet adni. Székesfehérvár lakosságának száma volt: 1850 évben 14.971 lakos, 1857 – 18.899, 1869 – 22.683, 1880 – 25.612, 1890 – 27.548. Az időszerinti népszámlálások között növekedések voltak: 7 év alatt 23%, 12 – 23%, 11 – 13%, 10 – 7,6%. Ha a százaléktétel évtizedekre átszámíttatik, egymásután megkapható a perczentiális növekedés: 33, 19, 12 és 7,6 %-al. A fentiekből tehát a szaporodási hányad hanyatlását észlelhetjük. Tegyük fel azonban, hogy egy további csökkenés ne következnék be, és egy 8 %-nyi szaporodással egy évtizedben továbbra is számítható volna, úgy a lakosság száma az 1920. évben 87.000 volna.”
Ugyanezen tájékoztatójukban leközölték a teljes költség lebontását is: „A fentebbi tervezet, előirányzat költségei a következőkép oszlanak meg: I. Vizfoglalás és vezetékek a magas vizmedenczéig: 39.165 frt – kr. II. Magas vizmedencze: 40.380 frt 81 kr. III. A medenczétől az első vízcsapig húzódó vezeték: 60.159 frt – kr. IV. Városi csőhálózat: 197.620 frt 40 kr. Összesen: 337.825 frt 21 kr.”
A sok részlet mellett mindenki számára világos volt, hogy mennyiből valósítható meg a vízhálózat, amit le is adtak a városi tanácsnak a teljes tervekkel együtt. A tanács előkészítésre átadta a főispánnak és a mérnöki hivatalnak. Az utóbbi alaposan átrágta a tervezetet, és szomorúan állapította meg, hogy a Rumpel és Niklas vállalkozás olyan tervet tett az asztalra, amelyen minden fehérvári utca beköttetik a vízhálózatra, de ezzel a város főmérnöke nem ért egyet: „A főmérnök csupán a belvárost, a Budai-utat, az Apácza-utczát, a Palotai-utat, a Széchenyi-utczát, a Fazekas-utczát, az Ősz-utczát, a Zöldfa-utczát egyszóval a főbb utczákat, az úgynevezett első és második építési övét kívánja behálózni és a többi utczákban egyelőre csupán közkutakat akar felállítani.” – közölte a Székesfehérvár és Vidéke 1896. július kilencedikén. Mérnökeink a céggel szemben úgy gondolták, nincs szükség a jelenlegi nyílt vizű közkutak felszámolására, sőt azt is tudni vélték, hogy a cég által tervezett négyszáz milliméter átmérőjű fővezetéket bőven elegendő egy háromszáz milliméteressel megvalósítani. Így a Rumpel és Niklas által megtervezett közel háromszáznegyvenezer forintos költség leapadhat kétszáznegyvenezer forintra. A városi közgyűlés ezek után visszaadta a javaslatot a főispánnak, aki a mérnöki hivatalra hivatkozva kormányhatósági műszaki felülbírálást kért. Ott aztán elücsörögtek rajta egy darabig…
Álló víz a partnál
A legfontosabb gondolat 1897 májusában Dieballa György közigazgatási bizottsági tag száját hagyta el epésen: „…ez ügyet jobban húzni halasztani, mindenféle úton-módon megunatni nem is lehet.” – írta a Székesfehérvár és Vidéke május tizennegyediki száma. Ezt követte a leghosszabb csend!
Öt évvel később, 1902-ben ugyan nem egy teljes programmal rukkolt elő Havranek József, Székesfehérvár polgármestere, de azt hét pontba szedve leközöltette a Székesfehérvár és Vidékével április tizenötödikén: „1. Egy új fővárosi iskola felállítása. 2. Uj laktanya építése a 69-ik közös gyalogezred részére. 3. A Kossuth utcza rendezése A. Apácza-, Budai út, Zöldfa-, Ősz- és Kígyó utczák, mint a városnak erős forgalmi utjai lehetőleg rendeztessenek. 5. Vízvezeték létesítése. 6. Különböző kül-utak és utczák rendezése. 7. A viszonyok természetszerű követelményeinél fogva a város háztartásában a takarékosság elvének minden téren való érvényesülése.”
Szóval Székesfehérvár átlépett a huszadik századba, és ismét zászlajára tűzte a vízvezeték létesítését, miközben Szeged valamennyi lakosa már negyven éve élvezi a vezetékes víz tisztaságát, előnyeit, kényelmét.
Ismét idézzük a kor helyi médiumát – ahol már az újságírók is elfáradtak a történetben – és benne Havranek József polgármester gondolatait: „Mintegy 14 év óta önmagát a sok évek meddő vitái s a sok csűrés-csavarás után – úgy látszott – hiú reményekkel tápláló eszme, végre a bizottság komoly akcióba lépése folytán megoldható lesz, mert sokan vannak – úgymond – kiknek a legfőbb óhaja az, hogy legyen vízvezeték és legyen olyaténképen, mely a legelőnyösebb városunkra nézve; de sajnos, hogy e nemes eszmének épen a város bizottsági testületében számtalan ellensége van, kik »félnek«, hogy a terv, – úgy is, ha magánvállalkozók, úgy is, ha a város önmaga rizikójára építené a kérdéses vízművet, – meg fog bukni…” – közölték ezt 1906(!) június huszonharmadikán. És ekkor a fehérvári testület úgy döntött, hogy még abban az évben július harmadikán rendkívüli közgyűlésen tárgyalja meg, hogy a város maga építtesse fel a vízművet – természetesen a polgármester, Havranek javaslatára. Rendkívüli ülés volt, de semmire sem jutottak. A lassú víz partot mos, de Fehérváron megállt az a víz!
Az áttörés éve(i)
Négy évvel később, 1910 legelején eldöntetett, hogy a város készíti el a fehérvári vízvezeték- és szennyvízhálózatot. Emiatt a munkálatokra Saára Gyula polgármester javaslatára a visszalépő Pazár István helyett Forbáth Imre mérnökkel kötöttek szerződést. A Rumpel és Niklas által korábban elvégzett előmunkálatokat a város átvette, és az új mérnök megkezdte azok kibővítését, ahogy azt korábban a Rumpel és Niklas tervezte. Így az előkészületi munkák már folytak a városhatáron kívül, de bent csak az elkeseredés honolt. Tunner Károly szakember gondolatai ébresztőként jelentek meg a Székesfehérvár és Vidéke lapban 1910. augusztus harmincegyedikén: „Pasteur, a nagyhírű kémikus, egyik előadása alkalmával az ivóvíz egészségügyi jelentőségét a következő szavakkal jellemezte: »Én a jó ivóvizet fontosabbnak tartom a kenyérnél, mert egy falat jó kenyeret az utolsó kunyhó is nyújthat, de egy korty jó ivóvizet csak ritka helyen találunk.« Pasteur szavai a mi viszonyainkra is nagyon ráillenek, mert bizony azt a jó korty ivóvizet a legtöbb kutunkban mi is hiába keressük. Székesfehérvár mocsaras talajon épült, csatornázása, vízvezetéke nincs, ezért csak rettegéssel lehet arra gondolni, mekkora pusztítást művelne valami veszedelmes járvány, ha itt magát megfészkelné, ami a meglevő viszonyok közt igazán könnyen lehetséges…”
De szerencsére a munka már valóban folyt, kilenc kutat fúrtak az Aszalvölgybe. Az épülő vízvezeték medencéje a száznegyvennégy méter magasan lévő Hohár-kút mellé került, ezzel a száztizenegy méter magasan lévő város felé harminchárom méteres lejtés keletkezett. Augusztus hónapban az első fővezetéken három méternyi mélységben tizenkét Celsius-fokot mértek. A víz kémiai szempontból kitűnő volt.
Ebben az évben a Székesfehérvári Hírlap október huszonhatodikán hozta le Saára Gyula polgármester gondolatát: „Vízvezetékünk kiépítése folyamatban van, a mélyfúrású kutak 4 gőzgéppel egyszerre való szivattyúzása a legkedvezőbb eredményeket igazolja. Városunk közönsége teljes tudatában van annak, hogy a vízvezeték és csatornázás létesítése nagyfontosságu higiénikus követelmény, mert ismeri a mai tarthatatlan állapotot és kellően értékeli az alkotandó műnek óriási előnyeit. Tudja, hogy sok, igen sok bajnak véget vet és számos hasznos dolog lép vele életbe. Megszűnik majd az árnyékszékek bűzös kipárolgása, eltűnnek a förtelmes utcai pocsolyák.”
És akkor nem beszéltünk az utcák minőségéről, hiszen két évtizeden keresztül nem nyúltak az utcákhoz, mondván, hogy úgyis fel kellene törni a burkolatot a víz- és szennyvízvezetékek miatt. Ezért ebben a két esztendőben nemcsak a vezetékfektetések folytak, de gigantikus utcarendezés is zajlott, melynek vezére Saára Gyula polgármester volt. 1913. július harmincegyedikén írta a Székesfehérvár és Vidéke: „A városi vízvezeték és szennyvízcsatornázás építési munkái, a tervezett kiterjedésben befejezést nyertek. A vízvezetéki mű vizét a megtartott vizsgálatok vegyi és bakteriológiai tekintetben kifogástalannak és közfogyasztás alá bocsáthatónak minősítették. Ezek alapján a víz és csatornaművet folyó évi augusztus hó 1-én üzembe helyezzük s ezzel rendeltetésének átadjuk.”



