Tánccal írt történet - a Székesfehérvári Balettszínház vezetőjével beszélgettünk
Tánccal írt történet - a Székesfehérvári Balettszínház vezetőjével beszélgettünk
Tánccal írt történet - a Székesfehérvári Balettszínház vezetőjével beszélgettünkTúl van a Székesfehérvári Balettszínház az első bemutatkozáson, amit szeretettel fogadott a közönség. Sikeres volt a bemutató. Hogyan tovább? Hiszen egy folyamat kezdetén vagyunk, az út elején.
Koreográfiában szokták mondani az alkotók, hogy mindig az első lépést a legnehezebb megtenni. Van egy idea, és azt materializálni akarjuk – ebben a kezdő lépés a legnehezebb. Utána könnyebb, mert kijelöltünk egy utat. Ez megtörtént velünk is. Nagyon boldog vagyok, és a táncosok is boldogok, mert felülmúlta várakozásunkat az a siker, az a szeretet, ami fogadott minket a bemutatkozó előadásunkon a Vörösmarty Színházban. Megerősítést kaptunk, és ez erőt ad ahhoz, hogy továbbépítsük ezt a társulatot. Persze ez eddig sem volt kérdés, de nagyon jó volt a megerősítés! További előadásaink lesznek: a Vörösmarty Színházzal zajlanak a tárgyalások, hogy június közepe táján ezt a nagy sikerű előadásunkat megismételjük, kicsit változtatott programmal. A másik játszóhelyünk a terveink szerint a Művészetek Háza lesz, ahol május 29-én először mutatkozunk be. A produkció a Furcsaságok címet viseli, erre készülünk most gőzerővel. Itt öt rövid egyfelvonásos balett lesz. Ezek újabb balettek, egyedül a Blablabla című balettem kerül megismétlésre ebben a programban is. Ezt megelőzően május 12-ére meghívást kaptunk a Kortárs Művészeti Fesztiválra. Ez szabadtéri találkozás lesz a közönséggel, már nagyon várjuk! Beavató színház lesz, megtudhatják az érdeklődők, hogy készül a balettelőadás.
A társulat gondolkodik ilyen jellegű beavató foglalkozásokban a Malom utcai Táncházban is.
Szeretnénk havi rendszerességgel tartani nyílt napokat. Olyan időpont lenne ez – ami a közönségnek a leginkább megfelelő, egyelőre szombati napon gondolkodom – amikor nem más történik, mint hogy „az étterem konyhájába” invitáljuk az érdeklődőket. A kulisszák mögé tekinthetnek be, láthatják, hogy egy kortársbalett-társulat hogy készül a mindennapokban az előadásokra. Egy balettórával, kortárstréninggel kezdünk, aztán próba következik, tehát ízelítőt adunk a munkafolyamatból, ami izgalmas lehet a nézők számára is. Ezt minden nap nem láthatják, hiszen amikor a piros függöny felgördül, akkor már magát a kész terméket látják, már "tálalva az étel”. Az is izgalmas lehet, hogyan készülnek a táncosok. Alkalmuk lesz arra, hogy beszélgessenek a társulat tagjaival, kérdéseket tegyenek fel – ez a táncosoknak is jó visszacsatolás, hiszen megtudhatjuk, mi érdekli az embereket. Ez az interaktív találkozás mindkét fél részére izgalmas. Bízom benne, hogy sikeres program lesz!
Egerházi Attila tizenhat évesen kezdett táncolni. Tanulmányait Budapesten, majd Bécsben, Stuttgartban és Párizsban folytatta. Három évig táncolt a bécsi Dance Laboratory-ban. 1989-től 2000-ig a Magyar Nemzeti Balettben – itt később koreográfusként is működött. Alapítója és négy évig művészeti vezetője volt a Magyar Nemzeti Balett Kortárs Koreográfus Stúdiójának. A Magyar Táncművészeti Főiskolán 1997-ben balettpedagógus diplomát szerzett. Koreográfiai tanulmányokat folytatott 2008-ban a holland Dance Theatre ösztöndíjasaként. 1998 és 2000 között a Magyar Táncművészeti Főiskola modern táncpedagógiai tanszékének vezető tanáraként dolgozott. Művészeti igazgató volt a Pécsi Balettben és balettigazgató Debrecenben. Megalapítója és balettigazgatója a Magyar Balettszínháznak. 2003-ban vehette át a Harangozó Gyula-díjat. 2009-től a csehországi South Bohemian Ballet társulat balettigazgatójaként készített számos sikeres koreográfiát. Hét év után, 2016-ban tért haza.
Sokfelől jöttetek, de székesfehérvárivá váltatok. Miért volt ez az alkotók, a művészek számára fontos?
Már jóval több mint fél éve székesfehérváriak vagyunk. Ez azért fontos, mert a kultúra nem egy rátét egy közösségben, az csak úgy tud jól és igaz módon működni, ha integrálódik. Ha szerves részévé válunk egy közösség kultúrájának, ha azt képezzük le. Ez az ideológiánk, de emellett nagyon praktikus oka is van: a balett talán az egyik legösszetettebb művészeti ág. Rengeteg gyakorlásra van szükség, mert az emberi testet kell hangszerként formában tartani. Ez nem úgy van, mint más előadóművészeknél, hogy van egy próbafolyamat, azzal elkészülünk, majd mennek az előadások, vagy egy festő megfest egy képet, és az ott marad örök időkre. A balett hasonló a zenéhez, a zenészléthez, főleg, ha magas szinten művelik: gyakorolni kell! Az elképzelhetetlen, hogy egy táncos ne álljon ott tíz órakor a balettrúdnál, és akkor ez még csak egy másfél órás tréning, amivel kezdünk. Ez csak a gyakorlat, még el sem kezdtünk próbálni. De a darabokat is folyamatosan kondícióban kell tartani, minden egyes alkalommal próbálni kell! És azt még nem is említettük, hogy közben új darabokra is kell készülni. Ez bizony egész napos próbát igényel reggel tíztől este hatig, hétig. Persze közben van egy kis szünet, de az nem működik, hogy valaki egy másik városból utazgasson napi szinten. Sem szellemileg, sem fizikailag nem lehetséges. És nagyon fontosnak tartom, hogy a fehérváriakkal éljünk a mindennapokban is, találkozzunk a közönséggel az utcán, a kávézókban, a színpadon kívül. A világ minden táján így működik ez: a táncosok nem utazgatnak, hanem ott élnek.
Jelenleg kevesebb fővel működik még a társulat, mint a tervezett létszám.
Két lépcsőben tervezzük a várossal az építkezést, a fokozatosság elvén. Van egy meghatározó létszám, ami szükséges ahhoz, hogy egy olyan táncszínházat hozzunk létre, mely cselekményes darabokat is bemutat – gondolok itt a Diótörőre, a Rómeó és Júliára, a Carmenre, és sorolhatnám a produkciókat. Ezek jellemzője, hogy bennük karakterek vannak. Nem lehet egy erősen csökkentett, kamaralétszámú társulattal Diótörőt előadni! Mi szeretnénk cselekményes darabokat bemutatni, ehhez kell egy megfelelő létszám. Tapasztalatom szerint ez tizenhat főt jelent. Ennél természetesen több tag is lehetséges, mert bizonyos darabok több táncost igényelnek, de ezt meg tudjuk oldani együttműködéssel. Már most vannak ösztöndíjasaink, akik el tudnak látni különböző feladatokat. Szeretnék együttműködni művészeti iskolákkal. Az ilyen együttműködésekre van modell. A tizenhat fős társulat a kívánatos cél a második évben. Elindulni az első évben tizenhárom fővel tudunk, és ösztöndíjasaink is lesznek.
Egy társulat életében fontos az utánpótlás. Erre is vannak elképzelések?
Ez nagyon fontos célunk, és már most teszünk lépéseket abba az irányba, hogy művészeti iskolát hozzunk létre. Hogy ezt pontosan hol, milyen formában, kikkel együttműködve, az egyeztetés alatt van. A lényeg, hogy szeretnénk egy művészeti iskolát, ami utánpótlást biztosít majd a Székesfehérvári Balettszínháznak, másfelől büszkeséggel tölthet majd el bennünket, hiszen olyan fehérvári műhelyt álmodtunk meg, ami más műhelyeknek is adhat táncosokat. Szeretnék egy koreográfusrészleget, hangsúlyt szeretnék fektetni arra, hogy ösztönözzük, inspiráljuk művésztársaimmal a koreográfiakészítés iránt fogékony fiatalokat. Sok tervünk van, ez egy több éves, lépcsőzetesen építkező folyamat. Nagyon nem szeretnénk húzni az időt, egy-két éven belül szeretnénk elindulni ebbe az irányba.
Alkotóként, művészként hogyan éli meg ezt az időszakot?
Amit eddig gyűjtögettem a pályám során alkotóként, pedagógusként és együttesvezetőként, azt most mind szeretném az új intézménybe, a fehérvári társulat építésébe invesztálni, Fehérvárra hozni. Hazahozni, hiszen hét évig külföldön dolgoztam. A kortárstáncnak én egy bizonyos formáját művelem, ami a klasszikus balett technikájára és kortárs elemekre is épül. Annak idején színész szerettem volna lenni, alapvetően most is színházat szeretek csinálni, ahol mozgással, mozdulattal, tánccal fejezhetjük ki a mondanivalónkat.
