Néha cirkuszok vannak, ha nemet kell mondanunk - interjú dr. Berkényi Tamással, a Vadmadárkórház alapítójával

Papp Brigitta

·Életmódjótékonyság·

Horváth Reni

Néha cirkuszok vannak, ha nemet kell mondanunk - interjú dr. Berkényi Tamással, a Vadmadárkórház alapítójával

Papp Brigitta

·Életmódjótékonyság·

Igazi idilli ősz fogad minket a hegy tetején, a Vadmadárkórház sukorói bázisán, amikor megérkezünk. Abba az illúzióba ringat, hogyha valahol nem lehet baj, az biztosan itt van. Néhány percig ácsorgunk a kapu előtt, de nem észrevétlenül, hiszen bentről azonnal érkezik a fogadóbizottság: két cica kocog a takaros fakerítéshez, nyomukban pedig egy őz pattog, miközben egy papagáj éppen „vizet folyat le”, vagy legalábbis olyan hangokat ad ki. Aztán néhány perc múlva kétlábú is csatlakozik a csapathoz, aki éppen angolul telefonál miközben lejeleli: pár perc és itt van! És végül meg is érkezik dr. Berkényi Tamás állatorvos, akiről egyáltalán nem túlzás kijelenteni: nemcsak a Vadmadárkórház szülőatyja, hanem nagyjából maga az intézmény. Arcán borosta és a kimerültség csalhatatlan jelei. „Éjjel érkeztem haza külföldről, hiszen dolgozni is kell” - mosolyog, majd hozzáteszi: szerencsére addig is rendben volt itthon minden, köszönhetően az önkéntes segítőknek.

Mert a kórház szó senkit se tévesszen meg, a Vadmadárkórház működésének jelentős részét, a madarak és a kisállatok mentését, műtétjét és rehabilitációját Berkényi doktor családi költségvetésből finanszírozza, ami az állatszeretők felajánlásaival egészül ki. Természetesen főállás mellett, hiszen kétgyermekes apaként nemcsak a gondjaiba vett kisállatokért felelős.

És ha valaki figyelemmel kíséri a Vadmadárkórház Facebook-oldalát, akkor azt is láthatja, hogy az elkötelezett önkéntescsapat nemcsak a pénzt nem sajnálja a többnyire emberek miatt bajba jutott állatoktól, hanem az időt és az energiát sem, hiszen nem ritka, hogy éjszakába nyúlik a délutános műszak, ami alatt az aznap behozott sérülteket műtik.

Na, meg azt is láthatja, hogy az életmentés mellett – ki tudja mikor – belefér az életbe a Lélekmentés is, ami nem más mint egy szemléletformáló program, ahol a következő generációnak próbálnak pozitív mintát állítani, bízva abban, hogyha a gyerekek megismerik a környezetüket, benne a madarakat, akkor meg is szeretik, és ettől kezdve tudatosan védik.

A „feladatlista” tehát nem rövid, nagyjából az első percben fogalmazódik meg bennem: hány életet lehet élni egyszerre? És hogyan lehet ezt ép ésszel, lélekkel, testtel bírni?

„Lélekkel megy és szerintem ésszel is bírom” – nevet Berkényi Tamás – „testileg néha már kihívás. Most tényleg fáradt vagyok, éjszaka érkeztem haza az Európa Kutyakiállításról, amin hivatalból vettem részt, hiszen egy kutyatápot forgalmazó cégnek vagyok a régiós állatorvos menedzsere. Úgyhogy egy hét után most megint fel kell vennem a fordulatot, mert a kórházban és a munkámban is várnak rám bőven feladatok, meg persze családom körében is, hiszen a kislányom éppen ma kilencéves. És azt hiszem, hogy elfelejtettem még néhány dolgot, de úgyis kiderül.”

Ha valaki figyelemmel kíséri a kórház tevékenységét, életét, akkor hamar egyértelművé válik számára, nem túlzás azt állítani, hogy a Vadmadárkórház te magad vagy…

„Kezdetben talán így volt, de aztán jöttek a segítők, már van egy kis csapat, akik szívügyüknek tartják a kórházat, önkéntesek, akik rengeteget tesznek a kórház működéséért. A történet egyébként húsz évvel ezelőtt úgy indult, hogy amikor az Állatkórházban dolgoztam Fehérváron, és behoztak egyszer egy vadonélő, sérült madarat, akkor – mivel én amúgy is madaras voltam kicsi korom óta – meggyógyítottam. Egy idő után pedig elterjedt, hogy hozzánk be lehet hozni a madarat, mert van ott egy állatorvos, aki meggyógyítja. Így aztán egyre nagyobb számban érkeztek a madarak.

Az elején az Állatkórház a költségvetéséből, tulajdonképpen munkaidő alatt végeztem a mentést az Állatkórház tulajdonosának, Móré Attilának az engedélyével, de egy idő után eljött az a pont, amikor olyan mennyiségű volt a beérkező madár, hogy más megoldást kellett találnunk. Akkor hoztam létre a Vadmadárkórhàzat, 22 éve, 1996. november 1- én. De aztán nekem önkritikusan be kellett látnom, hogy ez nem mehet így tovább. Abban az időben én vezettem az Állatkórházat, vagyis felelős voltam a bevételekért is, és én magam is láttam, hogy ez hosszú távon nem lehet megoldás, hiszen nem mehet a kórház és a munkatársaim eredményének kárára a vadon élő madarak mentése.”

Bevallom, korábban valahol engem is elringatott az a szó, hogy kórház. És amikor tavasszal sérült madarat vittem be a HEROSZ-hoz (Vadmadárkórház székesfehérvári telephelye) abban a hitben adtam oda, hogy akkor most a beteg olyan hivatalos helyre kerül, aminek a működése biztosított. Csak az utolsó pillanatban tűnt fel egy tábla, amin a támogatásomat kérték a gyógyításhoz.

„Talán ez az egyetlen konfliktusa a kórháznak a világgal, hiszen amúgy nagyon pozitív és jó a megítélésünk a visszajelzések alapján. De valóban, a mai napig is azt gondolják az emberek, hogy idehozzák a sérültet, kvázi megmentették a madarat, innentől kezdve pedig a többi megoldása a mi feladatunk. A költségek kérdése pedig fel sem merül senkiben. Pedig ha csak onnan nézzük, hogyha elvisszük a macskánkat, kutyánkat az állatorvoshoz oltásra, kezelésre, akkor ott is kapunk végül egy számlát, vagy amikor elmegyünk egy magánorvosi rendelésre mi magunk, akkor is.

Itt pont ugyanazok a költségek keletkeznek. Egy üveg altató ára ma ötvenezer forint fölött van, ezzel kell a madarakat elaltatni. Nincsenek olcsó megoldások, nincsenek egyszerű megoldások, mert a madarak rendkívül különlegesek, érzékenyek és különleges bánásmódot igényelnek. Bármilyen hihetetlen, a kezelésük és a műtéteik drágábbak, mint egy macskáé vagy kutyáé, az ellátásuk pedig sokkal bonyolultabb, és teljesen más eszközökre, műszerekre van szükségük. Mindez hatalmas költséget jelent, és néha úgy érzem, az emberek következetesen nem gondolnak ebbe bele.

Bár durvának hangzik, de többször elmondtam már: én nem akarom a világ összes madarát megmenteni. Nem vagyok naiv, hogy azt mondjam, tessék idehozni minden madarat, én majd megmentem saját pénzből. Nyilván, ha mindehhez meglenne a családom anyagi háttere, akkor mondanám, de nincsen meg. Itt a Vadmadárkórháznál azt valljuk, hogy azoknak az embereknek akarunk segíteni, akik hozzánk hasonlóan szeretik a madarat, együtt éreznek a sérült madárral, meg akarják menteni. Az az üzenetünk: mi itt vagyunk, ide behozhatod a madarat, de ha tényleg meg akarod menteni, akkor legyél egy kicsit a gazdája! Bár persze ez valahol paradox, hiszen a vadmadarak gazdája a Magyar állam jelen pillanatban, de az az állásfoglalása, hogy az egyedmentés nem szükséges, vagyis erre a tevékenységre állami költségvetésünk nincsen.”

Ugyanakkor ha mentetek is, ha tudtok gyógyítani, akkor sincs garancia az újabb élet megmentésére, hiszen ott vannak azok a pillanatok, amikor ti mindent megtettetek, de a mentés mégsem sikerrel zárul...

„Én ezeket a pillanatokat valóban nehezen viselem, akár gazdás, akár nem gazdás állatról van szó, nem a kudarc része vagy a nem sikerült része fáj, hanem az élet elvesztése. Én ezt nem tudom jól kezelni, cipelek sok mindent magammal. A mentésnek ugyanakkor nálunk van egy másik oldala is: a Lélekmentés program, ami – félreértés ne essék – nem az én lelkem megmentését jelenti, hanem azt vállaltuk fel, hogy ezt az egész tevékenységet, a mentést, a gyógyítást, azt a jó érzést, amit nekünk ez a hely jelent, megpróbáljuk megosztani minél több emberrel, és megpróbáljuk példának állítani a segítést, a jó cselekedetet. És közben bízunk benne, hogy ennek van szemléletformáló hatása.

A gyermekeimnél láttam, hogy amikor picik voltak, azt sohasem érzékelték, hogy az apjuk kőkemény multi világban dolgozik, keresi a napi betevőt. Ők csak azt látták, hogy apa madarat ment, meggyógyította az őzike fülét és szemét, a törött szárnyú madarat is megmentette és visszaengedtük a természetbe. Csak pozitív üzeneteket kaptak tőlünk, hogy apa és anya nagyon sok önkéntes segítségével valami jó dolgot csinál. És mivel azt látták, hogy segíteni kell annak, aki rászorul, ők is segítenek, büszke vagyok rájuk, hogy végtelenül jó lelkűek. Nem vagyok benne biztos, hogy könnyebbé tettük ezzel a szemlélettel az életüket, de elfogultság nélkül vallom, hogy hihetetlen jó emberek már most is.

Ezt a saját tapasztalatot, amit a két gyerekünkkel éltünk/élünk át, szeretnénk minél több gyermekeknek és felnőttnek átadni mind szélesebb körben. Így jött létre az, hogy a gyógyítás a madármentés, ennek megmutatása pedig a Lélekmentés. Nagyon jó érzés, hogy a gyermekek igenis vevők erre, és érzik, átérzik a segítés jelentőségét.”

A lélek, a segítés, az adás talán sokkal nagyobb hangsúllyal jelenik meg nálad, túlmutat az „egyszerű” gyógyításon. Ugyanakkor te magad is hangsúlyoztad, hogy kőkemény multi világban forogsz a munkád miatt. Elfér ez a kettősség egy ember életébe?

„Ez számomra valóban egy pokoli kettősség, amit néha nagyon nehéz feloldani. Talán éppen ezért, szinte folyamatosan azt szoktam kérdezni a pedagógusoktól, hogy van-e értelme annak, amit mi csinálunk? Nagyon szükségem van ezekre a megerősítésekre. Egy-egy nehéz nap után meg főleg, hiszen tényleg annyira küzdelmes a kórház és a program fenntartás, annyira sok a csalódás, hogy ezek a pozitív megerősítések segítik a mindennapokat.

És akkor ott a másik ellentmondás vagy kettősség: mert azt gondolom, ha erre a tevékenységre valóban szükség lenne, akkor ezt fent kellene tudnunk tartani. De jelen pillanatban nem vagyunk képesek erre, és húsz éve nem találjuk meg a megoldást. Folyamatosan küzdünk, hogy pénzt szerezzünk, gyakorlatilag állandó lejmolásból áll az életünk. Mert az alapelvünk az önkéntesség, hogy azoknak tartsuk fent a kórházat, a madarak gyógyítását és ellátását, akiknek valóban fontos ez a tevékenység.

A Vadmadárkórház fenntartásának fele így a saját családi kasszánkból jön, ami számomra ugyancsak kemény, lelkiismereti harc, hiszen két gyermeket nevelek, és egyre gyakrabban teszem fel magamnak a kérdést, hogy miért nem nekik teszem félre a pénzt, milyen jogon és alapon költöm másra.

Mindezek mellett sajnos az idei volt az első év, hogy nyáron volt amikor már nem tudtunk több madarat fogadni. Arra ugyanis mindig figyelünk, hogy az alapítvány kasszájában legyen annyi pénz, amennyi már meglévő betegeink ellátásához szükséges, hiszen például egy csontműtött madár rehabilitációja minimum három hónap, annyi idő után tudjuk őket visszaengedni a természetbe. Addig etetni kell őket, a ragadozókat hússal. De csak példaként egyetlen egy varrófonal ára ezer forint, és akkor nem beszéltünk a gyógyszerekről, implantátumokról.

Ezt néha nehéz megértetni, és sajnos pont a nyári esetkor is hatalmas cirkuszok voltak, amikor azt kellett mondanom, hogy nem tudom átvenni a mentett madarat, mert már nincs pénzünk meggyógyítani. Most már a 24 órán át működő infóvonalunkon is tájékoztatunk, hogy például tavaly átlagosan 9000 forint volt az egy madárra eső gyógyítási költség. De – és egy újabb kettősség – tudomásul kell azt is venni, hogy nem mindenki teheti meg, hogy ennyit pénzt kiadjon.

Ráadásul aki idejön többnyire nem is érti, hogyan létezik az, hogy nincs elég pénzünk, hiszen szépen rendben tartott, gyönyörű környezetben vagyunk. De utóbbi csak a kórháznak nem kerül pénzébe, ugyanis a saját telkünkön a saját épületben folyik a gyógyítás, a madarak mentése a család és önkéntesek összefogásával.”

Az interjú készítése előtt néhány nappal zárult le az az akció, amit magányszemélyek indítottak a Vadmadárkórház segítésére, és ami végül sikerrel járt, hiszen valamivel több, mint 500 000 forint támogatás gyűlt össze. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne segíthetne bárki bármikor, hiszen ahogy a fenti beszélgetésből is kitűnik: az élet és lélekmentés folyamatos a Vadmadárkórházban. Ha te is szeretnél segíteni, ide kattintva olvashatsz a részletekről!