Székesfehérvári sportlegendák párban: Fésűs Irén és Disztl Péter 
Székesfehérvári sportlegendák párban: Fésűs Irén és Disztl Péter
Székesfehérvári sportlegendák párban: Fésűs Irén és Disztl Péter A hölgyeké az elsőbbség, így az első kérdés Fésűs Irénhez szól: kezdjük a te egykori aktív pályafutásoddal, hiszen nem csak edzőként, játékosként is igen eredményes voltál, válogatott és bajnok. Mikor és hol kezdődött a pályafutásod?
- 12 évesen kezdtem el testnevelőm hatására a röplabdát, neki igen komoly szerepe volt abban, hogy azonnal beleszerettem a sportágba. Rengeteget segített nekem, ami nagyon fontos volt számomra, ugyanis meglehetősen hátrányos helyzetű, szerény lehetőségekkel rendelkező családban nevelkedtem, a szüleim fizikai munkások voltak, s a város leginkább lepusztult részében éltünk, így nekem a sport volt az egyetlen kitörési lehetőségem.
Ez sikerült is, ehhez azonban jelentős szerencsefaktor is kellett, bár az, hogy eljutottam hazai szinten a csúcsra, ez már "az én bulim" volt. Ami számomra ebben a sportágban lehetőségként adódott, azt mind ki is használtam. Kezdettől fogva a maximumot nyújtottam mindenben, száz százalékkal tettem, és a mai napig is teszem bele magam abba, amit csinálok!
Mindig azt szoktam mondani a tanítványaimnak, hogy ha 120 százalékot dolgozunk edzésen, akkor talán hetvenet nyújtunk a meccseken, úgyhogy nálam ez a 120 százalék az alap, amin pörgünk. Nagyon sok helyen megfordultam pályafutásom során, hálás vagyok a sorsnak, hogy ennyi lehetőséget kaptam, lehettem magyar bajnok, itt, Fehérváron, a vidék legjobbja a 80-as években, aztán Újpesten is bajnoki döntőt játszottunk, kiléphettünk a nemzetközi porondra.
A legszebb emlék az egri bajnoki cím, amire sajnos már csak egykori edzőnk nélkül tudunk visszaemlékezni, mivel már meghalt. Egy vidéki csapattal nyert bajnoki aranyérem hatalmas dolog, nehéz megfogalmazni az érzést, mit is jelent, jelentett ez nekünk.
A fagyi árustól az újságosig, a rendőrlámpától a piacig rengetegen megállítottak, "agyonszerettek" minket, ez mindent "is" feledtet, amennyi munkát beletettünk. A pályafutásomat aztán itt, Székesfehérváron fejeztem be, de közben már az edzői tevékenységem is kezdett kibontakozni.
48 éves voltam, amikor abbahagytam az aktív játékos pályafutásomat, az utolsó időszakban már együtt léptem pályára néha lányommal, Tálas Zsuzsával, a később szintén válogatott Vacsi Evelinnel, Antal Anettel.
Akadt olyan alkalom, amikor a lányomnak el kellett menni nyelvvizsgázni, és én léptem pályára helyette. Az akkor 16 éves Vacsi Evelin azt mondta nekem egy szituációnál, hogy Irénke néni, legyen szíves arrébb menni. Visszakérdeztem: mi a baj velem? Útba tetszik lenni! Ok, de akkor mondd meg, hová álljak, hol nem vagyok útban?
A lényeg, hogy ezt a meccset aztán megnyertük 3-1-re. Az ellenfél edzőjét a vereség annyira megviselte, hogy nem volt hajlandó nyilatkozni a sajtónak - azt nem mondom meg, ki volt az ellenfél, mert nem volna sportszerű -, másnap pedig azzal a szalagcímmel jelent meg az újságban a tudósítás, hogy a 48 éves, nagymamakorú Fésűs Irénnel is nyert a MÁV Előre. Azt hiszem, ennél méltóbb befejezése nem lehetett a pályafutásomnak. Aztán jöttek már az edzői évek.
Hogy sikerült annyira ráérezned, úgy "belenyúlnod a jóba", hogy egy ilyen generációt felfedeztél, mint a Vacsi, Tálas-féle korosztály volt?
- Ez szerencsefaktor. Már az ő generációjuk előtt is voltak tehetséges lányaink, például a Kötél-lányok, Guber Anna és kicsit még korábban Fellegvári Teodóra, akit semmiképpen sem szabad elfelejteni, hiszen az ő hátán, mellette a pályán három generáció felnőtt.
A végén már minden fájt, de még csinálta! Megegyeztem vele, hogy csak felmegy a pályára, ránéz a lányokra, ettől ők már olyan plusz motivációt, önbizalmat kapnak, ami pótolhatatlan volt mással akkoriban. Olyan nyugalmat, magabiztosságot sugárzott, ami ritka volt és ma is az. Neki is nagyon komoly szerepe volt abban, hogy azzal a csapattal, amelyben négy 16 éves lány is szerepelt, az Extraliga 4. helyén végeztünk!
Három generációval csináltam meg, hogy a nulláról a legmagasabb szintig jutottunk. Mindegyiknél volt egy olyan mag, amely mindent végrehajtott, amit kértem, olyan lánykák, akiknek ha én azt mondtam, hogy figyeljetek, most megyünk és lebontjuk azt a hegyet, ők nem azt kérdezték, hogy hogyan, hanem azt, hogy oké, de mikor indulunk, Irénke néni?
Ezek a lányok minden körülmények között annyira bíztak bennem, én pedig bennük, ami szerintem nagyon ritka. Ez történt mindhárom generációmmal.
A legutóbbi tagjai most vannak a legjobb korban, és már mutogatják oroszlánkörmeiket, szerencsére többen is itt, a MÁV Előrében, például Kovács Evelin, Orosz Bianka, Szabó Liliána de említhetem a Berkó-lányokat. Berkó Lilike is most már válogatott, ő és ez a generáció is ugyanúgy fejlődött, mint a korábbiak: mindent velük együtt éltem meg, tanítottam őket az iskolában, testnevelés órán, foglalkoztam velük az edzéseken.
A suliban a folyosón, ha nem úgy fordultak, nem úgy néztek a röplabda pálya felé, ahogy kellett volna, már kapták is a nyaklevest képletesen. Minden pillanatukat próbáltam úgy irányítani, hogy csak a röplabda lebegjen a szemük előtt.
Ha jól belegondolok, úgy jó tíz éve én nevelem a válogatottnak a feladókat.
Kötél Zsanett, majd Tálas Zsuzsi, most Berkó Lili, s bár jogosan gondolhatnák sokan, hogy feladó specialista vagyok, de nem, én nyilván értek kicsit hozzá, de kellettek a szerencse mellett olyan típusú játékosok, akik ezt a terhet képesek vinni és viselni.
Most térjünk át egy kicsit Péterre. A röplabda helyi nagyasszonya és a futball helyi kapuslegendája, minden idők talán - számomra egyértelműen - legjobb fehérvári hálóőre, miképpen talált egymásra?
- Hú, hát ez egy igen érdekes, kétlépcsős történet! 1977-ben kezdődött, az akkori Vasvári gimnázium 4.B osztályának - ez volt Ircsiék osztálya - szalagavatóján. Én akkor 3. osztályos voltam, és a kitalálták a társaim, hogy küldjünk egy delegációt a lányok szalagavatójára, hogy lássuk, mi is ez tulajdonképpen, milyen műsort adnak elő, hogyan zajlik ez az egész. Ebbe a 10 fős delegációba én is bele kerültem, és amikor a műsor végén jött a táncos rész, én felkértem Ircsit táncolni, akkor jöttünk össze.
Ez a diákszerelem fél évig tartott, aztán elsodort egymás mellől minket az élet, hogy aztán - már kész családanyaként és családapaként - 2012-ben (Fésűs Irén itt közbeszól, hogy az bizony 2002 volt, nem 12...) a sors egymás mellé sodort minket oly módon, hogy én az egyik helyi nagyáruház, szupermarket parkolójában véletlenül neki koccantam az autójának.
Akkor újra szóba elegyedtünk egymással, Ircsi pedig kiöntötte nekem a szívét, és aztán úgy adódott, hogy azóta együtt vagyunk. Most már 21 éve, és bizony elmondhatom, hogy egy olyan "csaj" van azóta is mellettem, aki nagyon erős, hihetetlen sokat köszönhetek neki, de nem dicsérem túl, mert itt ül mellettünk... Ki merem jelenteni, hogy megmentette az életem azzal, hogy addig nyúzott, míg teljesen letettem a poharat,
immár 3 éve egyáltalán nem iszom alkoholt, teljesen megváltozott az életem, ráadásuk jó irányba. Ezt kizárólag neki köszönhetem. Ő szereti a focit, én szeretem a röplabdát, együtt pedig szeretjük az EDDA Műveket, no, meg persze egymást!
Amikor a csúcson volt a békéscsabai röpicsapat, amikor Irénke lánya, Tálas Zsuzsi ott játszott, nagyon sokszor feltűntél lila sállal a nyakadban a lelátón a szurkolók között, és te is komoly hangerővel biztattad a lányokat. Annyira hozzánőttél az ottani meccsekhez, hogy szinte el sem kezdték a azokat, ha nem láttak téged ott a nézőtét közepén. Adja magát kérdés: mennyire tudtad megszeretni a röplabdát Ircsi által?
- Én mindig is kedveltem a labdajátékokat, szinte mindenben jó is voltam már gyerekkoromban. Annak idején Baján délutánonként először 3-tól 5-ig a focicsapattal edzettem, majd 7-től 9-ig a kosarasokkal. A III. Béla Gimnáziumban testnevelő tanárom, Mihályfi János volt, aki emellett edzette az akkoriban nagyon jó erőkből álló, NB I-es bajai kosárlabda csapatot is.
Ő szinte minden nap próbált meggyőzni, hogy legyen számomra a kosárlabda az elsődleges, azt mondta, hogy a posztomon én leszek a legjobb magyar játékos, válogatottat csinál belőlem, s ezt annyira komolyan gondolta, hogy a tornaórán a többieket gyakran kizavarta az udvarra, hogy játsszanak amit akarnak, miközben velem külön foglalkozott a tornateremben, 40 percig tempókat kellett dobálnom!
A kísértés nagy volt, hiszen akkor valóban egy remek első osztályú kosárcsapat működött nálunk, a foci csapat pedig a megyei I. osztályban vitézkedett csak, De aztán végül lejött értem Bajára a Viditől Csiszár István, a legendás Guszti bácsi és a Vasvári gimi matektanára, Lakos Imre, aki a suli labdarúgó csapatának is a felelőseként is tevékenykedett. Akkor, év közben, április 22-én - még erre is emlékszem - kerültem Fehérvárra. Így eshetett meg az a kuriózum, hogy míg a középiskolák országos bajnokságán a bajai gimivel korábban kiestünk a küzdelmekből, aztán ide kerültem Fehérvárra és a Vasvárival aztán ugyanezt a sorozatot abban a szezonban megnyertük!
Aztán a következő évben újra. A röplabdával is így volt, a Szalai tanár úrral sokat gyakoroltuk a röpit is, de én azért maradtam a focinál, ezért aztán mondhatom, hogy a sportággal való igazán jelentős "megfertőződésem" az Ircsivel való közös életünk elején alakult ki, és arra is rendkívül büszke vagyok, hogy a Zsuzska (Tálas Zsuzsa, Fésűs Irén lánya, válogatott, Európa-liga-győztes feladó) pályáját is 8 éves kora óta közelről figyelhettem, kicsit talán segítettem is, egy-egy bátorító szóval, tanáccsal.
Annyit én is hadd tegyek hozzá - szólt közbe Fésűs Irén -, hogy amikor a lányomék kis csapata a mini korosztályban szerepelt, akkor megtörtént az is, hogy a Péter bejött a megyei diákolimpiai döntő előtt a lányokhoz az öltözőbe és alaposan feldobta őket azzal, hogy győzelem esetére - "Róbert bácsi" módjára - beígért minden játékosnak egy tortát. Bizony, végül kellett is vennie elég sokat, mert nyertünk.
Ő ilyen volt, amikor kellett szállított minket, amiben tudott, mindig segített. Alapvetően választhatott, hogy vagy velem, velünk és a röplabdával sodródik, vagy marad kívülálló, és ő előbbit választotta. Talán jó döntés volt, sok közös élményünk akadt eddig a röplabda által.
Visszatérve még egy kicsit hozzád, Péter: a múltad okán megkerülhetetlen kérdés, hogy szerinted mi volt annak a méltán ikonikus, példaértékű UEFA-finálés csapatnak a titka? Te is osztod azt a nézetet, mint sokan, hogy az volt az igazán nagybetűs CSAPAT?
- Egy kicsit vissza kell menni az 1976-os bajnoki ezüstérmes Vidiig, amely még '77-ben is együtt volt, amikor én alig 17 évesen először beléphettem közéjük az öltözőbe, akkortól edzettem a "nagyokkal", ami nekem óriási élmény volt! Karsai, Kovács Józsi, Kovács Laci, Nagy II, Fejes, Tiber, Szalmásy, Wollek és még sorolhatnám a neveket Csongráditól Végh Tibiig, akik közé kerültem, felejthetetlen! Korábban még benézni is alig mertünk az öltözőjükbe, nemhogy már együtt készülni velük.
Ahogy múltak az évek, úgy "koptak ki" az idősebb játékosok, majd a fiatal Verebes Józseffel 1979-ben összeállt egy olyan szintén jórészt ifjoncokból álló társaság, amely aztán hosszú éveken át együtt maradt és játszott. Voltunk néhányszor dobogósok, de abban biztos vagyok, hogy az a Vidi volt legtöbbször 4. helyezett az NB I-ben a 80-as években.
Sajnos aztán a vezetőség nem tudta megtartani Verebest - talán nem is akarta -, mert nem volt cél a bajnoki cím, nem akart erre áldozni a vezérkar, ő pedig elment Győrbe a Rába ETO-hoz, amellyel kétszer volt bajnok és ezüstérmes is. Szerintem alapvetően azért nem lettünk mi is bajnokok akkoriban, de legalább érmesek, és azért nem nyertük meg a Magyar Kupa (MNK) döntőjét sem 1982-ben a Dózsa ellen, mert
nem volt számunkra a vezetők részéről meghatározva konkrét cél, hogy az adott szezonban mit kell elérnünk. Játszottunk, örültünk a győzelmeknek, de nem volt egy cél, ami a szemünk előtt lebegett volna. Amikor Kovács Feri bácsi visszatért a klubhoz, akkor változott meg ez a hozzáállás, ő egy rendkívül profi ember volt, aki komoly tekintéllyel rendelkezett.
Amikor bejött az öltözőbe, szinte megfagyott a levegő, tiszteltük, ismertük a múltját, nála rend volt minden tekintetben az öltözőben és a pályán is, voltak célok, amiket megfogalmazott, az hogy dobogón kell végeznünk, ki kell lépnünk a nemzetközi porondra. Ezzel rángatott ki minket a langyos vízből, hiszen addig úgy voltunk vele, hogy elvagyunk, jók vagyunk, igaz, nem értünk el semmi komolyat. Akkor sikerült aztán a következő szezonban 3. helyen végezni, indulhattunk az UEFA-kupában, a többi pedig már mindenki előtt ismert történelmi tény.
Nekem annyiban volt ez az időszak még különlegesebb, mint a többieknek, hogy én mindezt az öcsémmel (Disztl László) éltem át, aki szintén a Vidihez került és a nagy menetelésünk alatt kulcsember volt már. A válogatottban ugyancsak sokszor egymás oldalán szerepeltünk, aztán a Honvédba is együtt igazoltunk és lettünk kétszer bajnokok. Összefoglalva a lényeget: ennek
az UEFA-kupa döntős Vidinek a legfőbb titka a pályán belüli és kívüli rendkívüli összetartás és barátság volt. Egymás gondolatát is ismertük, például a Szabó Józsinak nem kellett azt mondania, hogy "találkozunk itt vagy ott", a labda mindig ott volt, ahová ő érkezett a kapu előtt, csak bólintania kellett és máris jó helyre került a játékszer...
De a pályán kívül is ez volt a helyzet. Igazán jó, összetartó brigád voltunk, a megfelelő szerencsefaktor is mellénk állt a kupamenetelés során, de tettünk is érte jócskán, hogy ilyen felejthetetlenné váljon nekünk és mindenkinek aki átélhette.
Anno voltak ikonikus pillanatok hozzád köthetően. A legtöbben úgy emlékezhetnek rád, mint büntetőölő hálóőr. Nemhogy akkor, talán azóta sem akadt hazai, de még nemzetközi vonatkozásban sem olyan kapus, aki annyi büntetőt hárított, mint te. Csak a híres UEFA-kupa menetelés során a döntőben a Real Madrid otthonában a Bernabéuban a későbbi világbajnok argentin szélső, Valdano, a négy közé jutásért pedig a Manchester United elleni büntetőpárbajban Albiston "tizijét" kaptad ki a bal sarokból, hogy aztán utána diadalittasan felemeld, felmutasd a labdát a közönségnek, majd Vadász Imre pontos lövését követően indulhasson a máig emlékezetes örömkergetőzés a pályán. Szóval mi volt a titkod, miként tudtál annyi 11-est hárítani annak idején?
- Valahogy úgy alakult, hogy kezdettől ráéreztem a büntetők védésére. Már a bajai serdülőben volt olyan döntő meccs, amit úgy nyertünk meg 4-0-ra, hogy gól nélküli állásnál megfogtam egy 11-est. Régen a megyeválogatott mérkőzések után hagyomány volt, hogy 5-5 büntetőt rúgtak a csapatok, majd aztán a végén, ha minden egyenlő volt, a pontok száma és a gólarány is, akkor megnézték, hogy ki lőtte eredményesebben a büntetőket és az rangsorolt, így volt alkalmam bőven élesben is gyakorolni.
A Vidihez kerülve is mindjárt az első ifibajnoki döntőben az MTK pályán a Pécs ellen a meccsen kivédtem egy 11-est, majd a büntetőpárbajban még hármat! Különösképpen nem foglalkoztam ezzel igazán, hogy miért, hogyan voltam ennyire jó a 11-esek hárításában, de aztán Bicskei Bertalan - aki szintén válogatott kapus volt egykor - már a Honvéd edzőjeként, abban az idényben (1988-89), amikor a meccsek után jöttek a büntetőpárbajok döntetlennél, s a hét 11-es párbajos csatánkból hatot meg is nyertünk, akkor mondta, hogy szerinte én, abból, ahogy a rúgó játékos a kapura néz, ahogy leteszi a labdát, ahogy nekifut, már tudtam, hová kell indulnom a labdáért, és ehhez jött még a rendkívüli gyorsaságom a gólvonalon.
Nem vitatkoztam vele, alapjában véve igaza volt. Amikor én elkaptam az irányt, hogy melyik sarokra kell vetődnöm, akkor 98 százalékban oda is értem a labdára! Statisztikákat senkiről sem vezettem, de azért azt kifigyeltem, hogy a leggyakoribb büntetőzők, hová rúgják a maguk 11-eseit, így pl. a Győr válogatottja, kapitánya, Hannich vagy a diósgyőri Fükő esetében mindig tudtam, hova fogja rúgni, mégis akadt, amikor kaptam gólt tőlük is büntetőből, mert egy idő után én tudtam, hogy a Hannich is tudja, hogy én tudom, hogy ő hová rúgja, ezért direkt a másik sarok felé vetődtem, hátha változtat, de ő akkor sem váltott sarkot. Valahol ezek
a 11-esek végig kísérték az én pályafutásomat, így számomra is igencsak emlékezetes az általad említett Manchester United elleni 11-es védés és labdafeltartás, illetve a Madridban kifogott Valdano büntető, azonban itt be kell vallanom, hogy utóbbinál én elsőre azt hittem, hogy bepattant rólam a kapuba a labda, mert bár jó felé indultam, de túlvetődtem a labdán, az oldalcsontomat találta el még a levegőben és úgy éreztem, hogy a kapuba kerül alattam a játékszer, de szerencsére nem így lett.
Sokan rendszerint gratuláltak, s ma is néha gratulálnak nekem ahhoz a bravúrhoz, de be kell valljam, nekem azon a meccsen az volt a legkisebb védésem. Egyébként a 11-es utáni szögletet követően a kipattanót jó 30-ról a San José rászúrta és csak milliméterekkel ment fölé, igen komoly blama lett volna, ha a büntetőt védem, aztán a "világ végéről" kapok egy gólt.
Elérkezünk a hajrához, újra Irén felé fordulva (Péter is erőteljesen mutogatott párjára...): Számomra nagy öröm, hogy újra a MÁV Előréért dolgozol egy kis balatonfüredi kitérőt követően. Mi van veled most, mint utánpótlás edző és mik a terveid?
- Az, hogy én Füredről visszatértem, az elsődleges oka, hogy "nagymama üzemmódba" kapcsoltam, ugyanis Zsuzska lányom szült, édesanya lett, én pedig minden lehetőséget kihasználok, amikor Zsófikával lehetek. Együtt mindent "is" megcsinálunk, amit csak meg lehet!
Minden huncutságot, játékot, tényleg mindent, amit tudunk. Egyébiránt nagyon megtisztelőnek és testhez állónak éreztem azt a felkérést, amit kaptam elnök úrtól a MÁV Előrénél, mert bár volt lehetőségem felnőtt csapattal is dolgozni, de nekem már más céljaim vannak, mostanra már a család lépett az első helyre, ezt követi a röplabda, így aztán a női utánpótlás szakmai felelőse vagyok, illetve az U17-es csapatot közvetlenül én irányítom. Ezeket a lánykákat is nagyon megszerettem, nagyon rakoncátlanok, de ügyesek.
A fő célom, hogy olyan utánpótlás bázist, hátteret biztosítsunk a felnőtt csapatnak, amelyre lehet építeni hosszabb távon, s amely ott lehet az élmezőnyben úgy, hogy legalább 3-4 lány mindig legyen saját nevelésű. Nem vagyunk könnyű helyzetben, mert egyre több a gyerek, egyre népszerűbb a röplabda, de kevés a szakemberünk, az edzőnk. Ennek a megoldása komoly feladatot ró ránk.
Hosszabb távon cél egy saját csarnok, saját bázis építése, most rövidebb távon pedig az, hogy mind a férfi, mind pedig a női csapat legyen kirakatban, érjen el minél jobb eredményt. Amennyiben ez adott lesz, én úgy gondolom, hogy fel tudjuk építeni mögé a megfelelő utánpótlást.
Bár közben súgtad Péter, hogy nem szeretnél ebben a témában véleményt nyilvánítani, azért mégiscsak néhány gondolat ossz meg velünk a közelmúltról és a jövőről, légszíves, pl. arról, hogy mikor mentek együtt legközelebb EDDA-koncertre, hiszen a sportrajongás mellett rólad szinte mindenki tudja, aki ismer, hogy elvakult EDDA Művek rajongó vagy évtizedek óta.-
- Igen, de a sportnál maradva annyit elmondanék, rendkívül bosszant az a tény, hogy így kikerültem az edzői körből, hiszen több csapatnál úgy gondolom, jól végeztem a munkámat kapusedzőként 20 éven át, remek srácokkal dolgoztam a Vidinél, a Puskásnál és Siófokon, a válogatottról nem is beszélve, mégis valamiféle ok miatt kikerültem ebből a körből és nem kapok komolyabb feladatot évek óta.
Úgy gondolom, rengeteget tudnék még segíteni a kapusok fejlesztésében, formába hozásában, jó fizikai állapotban is vagyok, de jelenleg csak néhány szülői felkérésnek eleget téve kissrácoknak tartok egyéni képzéseket. Sajnos volt olyan, amikor Békéscsabára mentünk Ircsivel Zsuzska meccsére, hogy a rádióból tudtam meg, már nem vagyok kapusedző Felcsúton, de a Vidinél is érdekes történet volt az, ahogy Sousa stábjából távoztam.
Nem akarok már ezekkel a dolgokkal mélyebben foglalkozni, de minden tekintetben jól vagyok, felkészült, bízom abban, hogy kapok még komolyabb feladatot trénerként. Nem mintha gondom volna azzal, hogy jelenleg az MLSZ-nél ellenőrként tevékenykedem, mert sok régi baráttal, csapattárssal, ellenféllel futok össze hétvégente a különböző pályákon, de mégiscsak kapusedző volnék, talán nem is rossz és szeretném ezt még bizonyítani.
Addig is a röplabda meccseken Ircsivel ott vagyunk, illetve ott leszünk az EDDA Művek koncertjén március 9-én a BS-ben, a jegyünk már megvan! Amikor én annak idején meghallottam a Keselyűt, eldőlt a sorsom, életre szóló szerelem lett az EDDA. Régóta ismerem is a srácokat, már az első EDDA táborban ott voltam Agárdon, fociztunk is együtt a Sing-Sing ellen Kiss Gabival, fehérvári barátommal, kapussal, költővel, ő is jön sokszor velünk a koncertekre. Ez örök marad, ez már a vérünkben van!
Én még annyit szeretnék itt elmondani - veszi át újra a szót Fésűs Irén -, hogy nagyon megérint még mindig az a szeretet, amit kapunk. Megismernek, megszólítanak minket az utcán, a piacon, de
nemrégiben pl. jött egy szakember a cserépkályhát fugázni és a bemutatkozás után rákérdezett: Maga az? Igen, az vagyok, akire gondol. Aztán itt volt a magyar - szerb meccs, ahol ugyancsak sokan üdvözölték Petyát, de EDDA koncerten is akadt, amikor kifelé menet megismerték és a nevét skandálták, ahogy pályája csúcsán a lelátón: Disztl Petya, Disztl Petya...!!
Ezért is elkeserítő, hogy akit még mindig ennyi ember felismer - pedig már jócskán túl vagyunk a 30-on, azóta nem is számoljuk az éveket -, szeret, annak miért nincs megfelelő helye a saját szakterületén? Egyértelműen ott lenne a helye a labdarúgásban, s remélem, hogy megérjük azt, amikor újra ott is lesz.
(Mátay Balázs)
