Meggyes bólintott - amikor a MÁV Előre az Újpestet, majd a Fradit és a Vidit is legyőzte!
Meggyes bólintott - amikor a MÁV Előre az Újpestet, majd a Fradit és a Vidit is legyőzte!
Meggyes bólintott - amikor a MÁV Előre az Újpestet, majd a Fradit és a Vidit is legyőzte!Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy "kis vasutas-munkás sportegyesület a síneken túl" (Dévényi Tibor egykori egyesületi ügyvezető elnök után szabadon), a járműjavító mögött, a Takarodó úton. Ott, ahol három éves tündérmesét írt a sokak által lesajnált MÁV Előre SC a csodaszámba menő NB I-es szereplésével. A serdülő csapat ifjonc játékosaként, sok mérkőzésen labdaszedőként közvetlenül a pálya mellől élvezhettem a nagy meccseket, a Fradi, az Újpest, no és persze a Vidi ellen is győztes csapat soraiban szereplő Meggyes László játékát (is).
Laci, először is köszöntelek e jeles napon, egyben kérlek, áruld el nekünk, milyen sugallatra csatlakoztál a MÁV Előre kibontakozó sikertörténetéhez a 70-es évek közepén, akkor amikor még álmodni is merész lett volna arról, hogy nem sokkal később, a korábban többnyire a harmadik vonalban szereplő kis sportklub csapata két bajnoki szezon alatt két osztályt ugorva hirtelen az NB I-ben találja magát?
1975-ben szereltem le, Kecskeméten voltam sorkatona, majd leigazolt a Videoton, így kerültem Fehérvárra, de hamar rájöttem, hogy nem tudok bekerülni az akkor már rendkívül erős, Fejes, Kovács József, Karsai-féle Vidibe, kapóra jött '76-ban a MÁV Előre ajánlata és átigazoltam a város másik, éppen az NB III. délnyugati-csoportjában ezüstérmet nyerő csapatába, amely a Váci Híradás ellen sikeresen megvívott osztályozóval került fel akkor a másodosztályba. Két másik Vidi játékossal, Burkával és Hartyáni Gabival kerültünk át a Lokihoz, melynek nem is lehetett újoncként más a célja az NB II-ben, mint a biztos bennmaradás.
Csakhogy Hartyáni Gabi, mint rutinos, tapasztalt vezéregyéniség, összehívta a gárdát és kijelentette, hogy mi bizony nem a kiesés elkerülését célozzuk meg, hanem a feljutást az NB I-be!
Alig hitte ezt bárki is komolyan, de úgy alakult, hogy végül csak igaza lett, mert némi szerencsével ugyan, de sikerült kiharcolni a feljutást a PMSC társaságában a kieső Salgótarján és Dorog helyén! Három évig tartottuk magunkat az első vonalban, sok szép győzelmet arattunk, az első két idényben viszonylag biztosan hosszabbítottuk meg NB I-es tagságunkat, de a harmadik évben már sajnos nem úsztuk meg a kiesést, mert bár két csapatot most is sikerült megelőzni, de az akkori szabályok szerint már három kieső volt, így az a 16. helyezés, ami az első évünkben bennmaradást jelentett, most nem volt elég erre. A köztes évben voltunk a legjobbak, ekkor a 15. hellyel és 29 ponttal klubcsúcsot értünk el. Végül emelt fővel búcsúztunk, sok szép élménnyel, emlékezetes meccsekkel a hátunk mögött.
97 alkalommal játszottam az NB I-ben, a MÁV Előre összesen 102 első osztályú meccséből. Lett volna lehetőségem ezt feljebb tornászni, akart vinni a DVTK, de végül nem igazoltam oda, így nem adatott meg 100 feletti NB I-es mérkőzés. Utólag bánom, mert akkoriban több remek játékos, válogatott (Salamon, Kutasi, Szántó, Tatár, Borostyán) volt Diósgyőrben, az olimpiai válogatottba pedig 8-9 játékost is adtak, telt házas meccsek, jó hangulat, szóval minden adott volt a jó focihoz akkor, ott. Igazából azon csúszott el a dolog, hogy mi éppen akkor voltunk külföldön, Isztambulban, s mire visszajöttünk, ott volt az ajtómon egy cetli, hogy nem tudtak tovább rám várni, igazolniuk kellett, így helyettem a Néder Gyurit szerződtették le a DVTK-hoz. Szóval személyesen eljöttek értem, de nem voltunk itthon, így aztán "vigaszdíjként" hazafelé elmentek a Néderért Tatabányára és őt vitték helyettem a Diósgyőrbe. Egyébként a Vasasba is hívtak egyszer, még ifjabb koromban, de édesapám, aki katonatiszt volt, nem engedett el, hiába születtem én is ott, a fővárosban, s kezdtem az érdemi pályafutásomat a BVSC-ben, nem akarta, hogy Budapestre menjek, így ez is csak lehetőség maradt. A BVSC után Kalocsára kerültem, aztán jött a kecskeméti katonáskodás, ott fociztam a helyi csapatban, végül onnan kerültem a Vidihez, majd a MÁV Előréhez.
A Lokitól a korábbi NB II-es, akkor éppen harmadosztályú Várpalotához igazoltam, ahol szintén jó kis közösség alakult ki, szerettem ott is focizni, már 30-on túl. Egy budapesti edzőnk volt, ő hívott egy évre, amiből aztán négy lett, végül még a megyeiben Abán is szerepeltem egy szezont, mielőtt szögre akasztottam a stoplist. Ma már így, 71 évesen csak annyi maradt nekem a fociból, hogy néha a fiamékhoz beállok a kapuba, amikor jönnek hozzánk, s fociznak kicsit. Nem véletlen ez, mert gyerekként kapus is voltam, így családon belül még "elröpködök", de amúgy már érzem a kort, az izületeim igencsak kopottak.
Most így egy szuszra sok mindent elmondtál, de ne rohanjunk előre ennyire, lépjünk vissza a kezdetekhez. A gyermek Meggyes Laci minek, kinek a hatására kezdett el focizni?
Mint már említettem, Budapesten születtem, apukám katonatiszt volt a Zrínyi Akadémián, én a BVSC-hez kerültem, ott lett belőlem focista. Az alapokat egyébként az udvaron, a grundon, a többi környékbeli sráccal együtt szereztem meg a Hungária körúton és környékén, ahol laktunk akkor. Ott fociztunk, levittünk székeket az udvarra és azok voltak a kapuk. Nekem már akkor a futball volt a mindenem, amit a tanulás sínylett meg, a suli nem ment annyira jól, így végül nem lettem magasan iskolázott sportoló, de nem vagyok elégedetlen az ipari iskolában szerzett autószerelő szakmámmal, bár soha nem dolgoztam szerelőként.
Viszont nyilván tudtad a képzettségedet néha hasznosítani később, amikor hosszú évekig taxiztál itt, Fehérváron.
30 évig taxisként dolgoztam, de a Vörösmarty könyvtárnál is tevékenykedtem sofőrként, ahol nagyon jól éreztem magam. Ezek mellett vendéglátásban is dolgoztam, voltam az állomáson a Restiben büfés, ezért mosogatok ma is olyan sokat (felesége nevet).
Kanyarodjunk most vissza a MÁV Előre sikerkorszakához, a dicső NB I-es éveihez, ezen belül is a te leginkább emlékezetes "performanszodhoz", a bajnok Újpest elleni győztes fejes gólodhoz az 1978 decemberi bajnokin. Akkor, abban az idényben a még Újpesti Dózsa néven szereplő lila-fehér alakulat 3 vereséggel hozta az aranyérmet, messze a legtöbb gólt lőtte - ami nem volt csoda az európai ezüstcipős Feketével és Fazekassal, valamint Törőcsikkel a támadósorában -, a Loki pedig a második legtöbbet kapta a mezőnyben a sereghajtó Vasas Izzó után. Ezek után ti nyertetek 1-0-ra! Kérlek, idézd fel a gólodat.
Erre emlékszik mindenki, aki ott volt, illetve mi játékosok is, mert nagyon sokat gyakoroltuk a szögleteket, beadásokat, Lechner és Sárközi nagyon jól rúgta ezeket, én pedig viszonylag jó "rugókkal" rendelkeztem és jól fejeltem, sőt nem csak én, mások is, (a mellékelt fotó is tanúsítja, Meggyesnek valóban rendkívüli emelkedése volt, amivel nagyon kevesen dicsekedhettek), de a lövéseim nem voltak ilyen erősek, így ha néha lőhettem is szabadrúgást, csak a viszonylag közelieket, 20 méter az már nekem messze volt a kaputól.
Na, a Dózsa elleni gól: 8-9 perc volt már csak hátra, amikor szabadrúgást kaptunk a bal oldalon. Sárközi remekül ívelte be a labdát jobb lábbal, én pedig a kicsit későn reagáló válogatott kapust, Rothermelt megelőzve a kapuba csúsztattam. Mire felemelte a kezét, már a hálóban táncolt a játékszer. Hatalmas élmény volt, örök emlék a gól és a meccs utáni ünneplés.
A nagy csapatoknak, tradicionális nagy kluboknak szerettek borsot törni az orra alá. Az Újpest mellett a Fradit is sikerült legyőznötök 1-0-ra, a Vidit szintén, főleg a Sóstón aratott 3-0-ás siker volt meglepő.
Azért a többiek ellen is mindent megtettünk és hazai pályán kifejezetten jól is szerepeltünk, hajtós, lelkes csapat volt a miénk. Itt nagy szerepe volt az NB I-es csapat első edzőjének, Szentmihályi Antalnak, akinél remek erőnlétünk volt, pörgős edzéseket tartott, sőt, ő maga is futott velünk, nála nagyon jól karban voltunk tartva. Előtte Kerekes Imre bácsinál kevésbé, még a feljutó csapat idejében. Ő is nagyon jó edző volt, jól olvasta a focit, de nem fektetett nagy hangsúlyt az erőnléti dolgokra, ellentétben Szentmihályival, ami azért is meglepő, mert ő kapus volt aktív korában, mégis első osztályú erőben volt még edzőként is. Néha úgy meghajtott minket, hogy oxigénmaszk után kapkodtunk. Annyit futottunk nála, mint máskor két szezon alatt.
Úgy tapasztaltam, s ezt mások is, akik megfordultak anno a klubban megerősítették, hogy a MÁV Előre egy igazi családias egyesület, csapat volt, ennek megfelelő jó hangulattal, összetartással.
Valóban, nagyon jó barátságban voltunk, feleségestől összejártunk kártyázni, beszélgetni, nem úgy volt, mint manapság, hogy vége a meccsnek és megy mindenki amerre lát, és a kapcsolatok sem olyan jók a játékosok között, mint anno. Sokszor előfordult, hogy edzés után nálunk, a Lechneréknél vagy éppen a Hartyáni Gabiéknál jöttünk össze 10-12-en és jól éreztük magunkat, igazi csapatszellem uralkodott akkor nálunk.
Az a három NB I-es év óriási siker volt, főleg úgy, hogy már a feljutást sem akarták sokan a felsőbb illetékesek közül, azt mondták, minek megyünk fel, úgyis rögtön simán kiesünk, aztán ez lett belőle.
Sőt, ha egy pici szerencsétek van, illetve az idegenbeli mérleg egy kicsivel jobb lett volna, még a harmadik év után is megőrizte volna első osztályú tagságát a Loki.
Néhány pont kellett volna még idegenből, de bravúrként könyveltük el ezt a három szezont is, úgy ahogy van, büszkék vagyunk rá! Itt jegyezném meg, hogy az ellenfelek szerettek hozzánk jönni, mert az ország egyik legjobb gyepszőnyeggel rendelkező pályája a Takarodó úti volt. Gyakran előfordult, hogy amikor megérkezett az ellenfél csapta, s a meccs előtt bejárták a pályát a játékosok, akkor tapsoltak, annyira tetszett nekik a játéktér, a gyep minősége. De nagyon vigyáztunk is a pályára, pl. télen nem edzettünk rajta, csak a hátsó salakoson, ezzel is kíméltük a talajt. Aztán a gyep mellett a hangulata is remek volt a pályának, mert a nevesebb ellenfelekkel rendre 9-10 ezer ember előtt játszottunk abban a kis stadionban, ami eleve NB II-re, NB III-ra épült anno, nem az első osztályra.
Ha jött a Fradi, az Újpest, Honvéd vagy a Vidi városi derbire, akkor minden centit kihasználtak a nézőtéren és még a kerítésen, a mellettük álló fákon is lógtak az emberek.
Ma ez már elképzelhetetlen volna, már ezért is nagyon jó emlék ez nekem, nekünk. A közönség szeretett minket, lelkesedtek a MÁV Előréért, tapsoltak, díjaztak minden jó megmozdulást, gólt, pontot, nem beszélve a győzelmekről.
Összességében, ha ezt a három kiemelt évet, esetedben azt a hét esztendőt mérlegre tesszük, amit a MÁV Előrében töltöttél, mi volt számodra a legemlékezetesebb pillanat? Az Újpest elleni gólon kívül, természetesen.
Rengeteg volt, tulajdonképpen ha mi együtt voltunk, minden emlékezetes volt, mint csapat. Még az is, amikor edzés után bementünk a Restibe a vágányok között, átbeszéltük a dolgokat és néha azért legurítottunk 1-1 söröcskét is, de tényleg az összetartó csapatszellem volt emlékezetes, szinte minden, amit együtt csináltunk.
Nézzük az edzőket is, akiket már említettünk, akik a MÁV Előre felemelkedésében szerepet játszottak, illetve az NB I-es tagsága során a klubnál tevékenykedtek. Közülük ki volt a legmeghatározóbb, akit leginkább kedveltél?
Itt azért lehet különbségeket tenni. Szentmihályi Budapestről jött Fehérvárra, Kerekes Imre Békéscsabáról, volt olyan is, amikor elmentünk vele a fia meccsét megnézni Csabára, Kerekes Attila válogatott védő volt, de a másik fia, György is kiváló támadóként játszott az NB I-ben és a válogatottban is néhányszor. Imre bácsit nagyon szerettük, de erőnlétileg nála nem voltunk NB I-es szinten. Ahhoz, hogy ezt elérjük, kellett Szentmihályi kemény edzésfilozófiája. Jellemző az akkori Loki összetartására, hogy pl. a Sugár Tibi, egykori középpályásunk és a Szentmihályi Antal, a mai napig beszélnek, néha találkoznak is. Többször felvetődött már, hogy összejövünk egykori Lokisok, Szentmihályi Antal szerette volna már nem egyszer, de nem nagyon lehet összehozni, hiszen többen elhunytak (Rábaközi, Szabó Gyula, Sárközi István, Lechner Károly, Lazsányi), vagy messze élnek egymástól, nagyon nehéz volna így. Én még Hartyáni Gabival és Burka Imrével találkozom néha, de másokkal nem nagyon, pedig én azért jövök-megyek, nyugdíjasként dolgozom is, de pl. Tóth Lajost vagy Úr Tibit, akik szintén itt élnek, nem látom, nem találkozom velük. Szőke Miki bácsi is jó edző volt, tőle is sokat lehetett tanulni, de így összességében a Szentmihályi volt az, aki a legnagyobb hatással volt rám.
Abban az időben a szomszédvár Videotonnak - amely valóban szomszéd volt, hiszen a két csapat otthonát nagyjából 2 km választotta és ma is választja el egymástól, még ha manapság a Loki pálya már az amerikai focit is szolgálja - az NB I-be jutással hirtelen riválisa lett a kis vasutas gárda. Ott voltatok a Takarodó úton az 1976-os NB I-es ezüstérmes Vidi árnyékában, amelyből te is érkeztél a Lokihoz még az NB II-es szezon előtt, Hartyánival, Burkával (később Bruder Károly is a piros-kékektől érkezett egy szezonnyi dorogi kitérő után), és a semmiből felbukkanva valamilyen szinten konkurenciát jelentettetek a város és a Videoton gyár erős, tucatnyi válogatottat felvonultató alakulatának, amelyet rendszerint megszorongattatok, sőt, kétszer le is győztetek. A Sóstón aratott 3-0-ás siker során részint gólt szereztél, részint pedig a hajrában már titeket éltetett a közönség, a Vidi szurkolók is. Máig tartja magát az a vélekedés a helyi sportkedvelők körében, hogy a Vidi kicsit jobban is segíthette volna, elsősorban több kölcsönjátékossal a MÁV Előrét, mert akkor még tovább az első vonalban játszhatott volna a vasutascsapat. Így gondolod te is?
Ez a 3-0-ás meccs valóban egy emlékezetes összecsapás volt, több mint tízezren éltettek minket a lelátón. De egyébként semmi gond nem volt köztünk és a Vidi játékosok között, jó viszonyban voltunk a pályán kívül is, de a pályán sem vadásztunk egymásra, jó iramú, kemény, de sportszerű meccseket játszottunk egymás ellen. Mindig élmény volt egy Vidi - Loki találkozó. Az, hogy vezetői szinten volt-e bármilyen feszültség a klubok között, nem tudom, de nem hiszem. Itt még azért elmondanám, hogy én örültem, hogy a Vidiben focizhattam, de Kovács Feri bácsi nagyon korrekt volt és elmondta, hogy addig, amíg az akkori rutinosabb, idősebb kulcsjátékosok, pl. Wollek, Szalmásy, Fejes és Karsai a Vidi játékosa lesz, addig nekem nem tud sok játéklehetőséget adni. Az én döntésem, maradhatok a csapatnál, de nem tud nekem megfelelő játékpercet biztosítani. Ennek fényében határoztam úgy '76-ban, hogy a MÁV Előréhez igazolok. Nem bántam meg.
Családilag akadt, aki tovább vitte a focis vonalat?
Akadt, mivel a fiam is rúgta, rúgja a labdát, ma már csak kispályán Budapesten, de játszik. A feleségem is nagy szakértője lett a sportágnak, pedig amikor megismerkedtünk annak idején, szinte semmit sem tudott róla. Ma már jobban képben van, mint én magam.
Összességében elégedett vagy azzal, amit elértél a futballban?
Igen, elégedett vagyok, egyértelműen! Ez a 97 NB I-es meccs, ami nekem jutott, lehetett volna több is, ha elmegyek Diósgyőrbe, de nincs okom panaszra, felejthetetlen ez a 97 első osztályú meccs is, hiszen a Vidi kiválóságai mellett olyanok ellen játszhattam, mint Nyilasi (őt rendszerint én fogtam, mert viszonylag magas voltam és jól fejeltem), Bálint, Ebedli, Törőcsik, Fazekas, Fekete, Kocsis, Várady, Müller és a korszak többi hazai sztárja. Szóval minden jól alakult, elégedett vagyok mindennel, amit elértem a sportban és a magánéletben is.
(Mátay Balázs)
