László II István - a MÁV Előre NB I-es tündérmeséjének utolsó házi gólkirálya
László II István - a MÁV Előre NB I-es tündérmeséjének utolsó házi gólkirálya
László II István - a MÁV Előre NB I-es tündérmeséjének utolsó házi gólkirálya- Azon szerencsések közé tartozom, akik megélhették, átélhették a MÁV Előre SC máig meseszerűnek ható gyors tündöklését és hanyatlását. Éppen akkor, 1977-ben kerültem kissrácként a klub serdülő csapatához, amikor a Loki az NB III-ból indulva két év alatt két osztályt ugorva hirtelen az NB I-ben találta magát. Labdaszedőként a lehető legközelebbről figyelhettem a meccsek jelentős részét, s már akkor, igen zsenge korban is úgy éreztem, hogy a MÁV Előre egy igazi nagy család. Ezt az eddigi beszélgetéseim is megerősítették, amelyeket akkori lokisokkal készítettem. Nem lesz meglepetés, tőled is megkérdezem: te szintén egy összetartó családként emlékszel vissza a MÁV Előrére abban a néhány évben, amikor a Takarodó úton fociztál?
- Igen, egyértelműen!
Egy kis családias klub volt a MÁV Előre, főleg a nagyobb csapatokhoz képest, mint amilyen helyben a Videoton is volt. Én azt gondolom, hogy pont ennek a családias légkörnek és a rendkívüli módon összetartó közösségnek, csapategységnek volt köszönhető, hogy ez a gárda annak idején három évig a legmagasabb osztályban tudott szerepelni.
Szóval nem volt ez nagy varázslat, csak egy nagyon baráti, családi, összetartó társaság, amely bátran focizott mindenki ellen és főleg hazai pályán meg is cibálta az oroszlán bajuszát igen gyakran.
- Dacára annak, hogy az első két szezonban nem, vagy alig szerepeltél az NB I-es gárdában, időközben kerültél oda, már fiatalon megmutatkozott a gólérzékenységed, az utolsó élvonalbeli szezonban te lettél a házi gólkirály. Legkevésbé rajtad múlott, hogy nem tudott végül megkapaszkodni a legmagasabb szinten a vasutascsapat.
- Valóban, én a második szezon tavaszán, a bajnoki hajrában kerültem először fel az ifiből a felnőtt keretbe, Szentmihályi Antal adta meg nekem először a lehetőséget, amiért nagyon hálás vagyok neki máig is. A Szőke Miki bácsinál már végig játszottam a csapatban, arra pedig különösen büszke vagyok, hogy - ha nem is ipari termeléssel, "csak" nyolc találattal - én lehettem a Loki házi gólkirálya. Mint MÁV Előre, az volt a minden nekem!
A PVSK-nak lőtt gyönyörű, félfordulattal bevágott találatod ma is előttem van, ott álltam a kapu mögött éppen 11 évesen labdaszedőként és úgy örültem, mintha a BL_ nyerte volna meg a társaság. Akkor, ha jól emlékszem, ezen a meccsen dupláztál, de voltak még más szép és fontos találataid. Így 45 év távlatából visszagondolva azokra az időkre, mi volt a számodra legemlékezetesebb mávelőrés gól vagy momentum?
- Hú, ez nehéz kérdés, ez a gól például, amit említettél a pécsi vasutasok ellen, ez mindenképpen a legemlékezetesebbek között van, az biztos.
Számomra minden egyes gól csodálatos emlék, amit a MÁV Előrében szereztem. Itt érdekességképpen elmondom, hogy soha életemben nem végeztem el semmilyen pontrúgást, szabadot, szögletet, semmit, még egy közvetett szabadrúgást sem, annyira tipikus center voltam. Az én játékom nagyon egyszerűen működött: egy-egy jó beadásra igyekeztem pontosan érkezni és eredményesen befejezni a támadást.
Csak ismételni tudom magam: a MÁV Előrében eltöltött időszak az egy csodaidőszak volt!
- Sajnos a Loki 1980-ban elbúcsúzott az első vonaltól, veled együtt. Máshol folytattad, több csapatban is szerepeltél később. Mit lehet elmondani a fehérvárit követő évekről?
- Azt mondják, ahogy az ember idősödik, úgy lát egyre reálisabban dolgokat, amik történtek vele fiatalabb korában. Én elkerültem Diósgyőrbe, ahol centerként és középpályásként játszottam jónéhány mérkőzést, s bevallom, hogy a "villany lekapcsolás után" elég sok időt töltöttem a városban, nem figyeltem oda megfelelően magamra, az életmódomra, akkor azt gondoltam, hogy ezt én megtehetem, de persze nem így volt. Három esztendőt töltöttem Miskolcon/Diósgyőrben, majd ezt követően az NB II-es Debreceni Kinizsihez kerültem, ahol jól ment a foci, sok gólt szereztem, így felfigyelt rám a nagy Budapesti Honvéd és le is igazolt. Egy csodálatos szép évet töltöttem Kispesten, ahol szinte mindenki válogatott volt akkor. Détári, Garaba, Sallai, Dajka, Bodonyi, Kovács Kálmán és még sokan mások voltak a csapattársak. Ebbe a gárdába, amely akkor lett egymás után harmadszor bajnok, nehéz volt bekerülni, de azért volt 15-16 bajnokim, ami sok élményt adott. A szezon végén jött egy egri hívás, amire a több játék reményében igent mondtam, és ezzel gyakorlatilag el is távolodtam az NB I-től, a második vonalban próbáltam helytállni. Amikor 20 évesen bekerültem a MÁV Előre felnőtt csapatába, ennél talán kicsit többet álmodtam meg magamnak, de nem vagyok elégedetlen.
A tanulságot úgy adnám át a fiataloknak, hogy hamarabb kell lefeküdni aludni! Ha eljön az este, akkor nem bulizni, hanem pihenni kell, ha élsportoló akarsz lenni és azon a szinten meg is maradni.
Ez nagyon fontos, ha nem szeretnél leragadni középszinten vagy idő előtt kiégni.
- Összességében, ha visszatekintesz ezekre az évekre, amiket a sportban, a fociban eltöltöttél, akkor milyen ikonikus emlékeid jönnek elő?
- Csak pozitív élményeim voltak! Ami egy csapathoz, egy közösséghez való tartozást jelent, az megadatott. Egy játékosnak, netán olyan játékosnak lenni, aki csatár, aki megélheti, hogy amikor gól szerez, mindenki ölelgeti, csókolgatja, az sok élménnyel gazdagodik ezek által. Szóval, nagyon emlékezetes, nagyon csodás emlék nekem minden, amit a fociban, ezen belül is fiatalként a MÁV Előrében eltöltöttem.
- Anno a Lokiban remek játékok fociztak, Paulusz, Szabó Gyula, Tóth Lajos, Lazsányi, Sugár, Lechner, Meggyes és még sokan, akik javarészt nemcsak, hogy a MÁV Előrében voltak kiváló spílerek, de ha jól visszagondolok, többen közülük válogatott képességű futballisták voltak, akik az akkori tehetségükkel, tudásukkal ma biztosan előrébb tartanának, nagyobb csapatokban szerepelhetnének, illetve már akkor sokkal magasabb szinten focizhattak volna, ha nem lett volna igen gazdag remek focistákban a magyar mezőny. Mert bár sokan mondták, hogy hanyatlóban a magyar labdarúgás, így visszatekintve kiemelkedő képességű játékosok sokasága szaladgált a 70-es, 80-as években a honi pályákon. Te hogy gondolod ezt? Számodra kik voltak a legjobbak játékosként a pályán vagy azon kívül, barátként a fehérvári csapatban?
- Szinte mindenkivel jó viszonyt ápoltam, de mivel akkor én 19-20 éves voltam, természetesen inkább a korombeliekkel, vagy korban hozzám közelebbiekkel voltam többet. Itt
egy picit visszatérnék arra, amit említettél, hogy ki milyen jó játékos volt: egy Lechner "Csóka", vagy egy Lazsányi Laci - és itt elnézést, hogy másokat nem említek név szerint, de nagyon sokakat lehetne -, rengeteget tudtak erről a játékról. Az, hogy most sokkal fizikálisabb a foci és kisebb területen kell gyorsan dönteni technikailag, ez mind igaz, de igaz az is, hogy nagyon nagy játékosok voltak a régiek között. Ez örök vitatéma lesz, hogy mi a jobb, mely időszak és milyen foci. Mi egy kicsit megöregedtünk és mi a saját magunk korosztályában látjuk a jobbat, de aki ebben a fociban anno részt vett éveken át, az mindenképpen boldog ember lehet!
Én is az vagyok.
- Ami a családodat illeti, semmit sem tudunk. Van még más is rajtad kívül, akinek volt, vagy most van köze a sporthoz? Utódok, gyermekek, unokák között akad, aki vitte, viszi, vagy viheti még tovább a sportos örökséget?
- Nekem lányom van, ő nem sportolt, de nem is erőltettem, úgy imádom, ahogy van. A kétéves unokám viszont villantott nemrég valamit. Itt elmondanám, hogy most Mezőkövesden az utánpótlásban dolgozom technikai vonalon, illetve a klub elnökségének is tagja vagyok. Szóval a pályán meglátogatott a napokban a kislány unokám és futott három olyan gyönyörű kört, hogy újra bizakodhatok, hogy lesz a jövőben a családban még sportoló utánam is. Vagy labdarúgó vagy atléta, de az biztos, hogy ezek a futott körök ilyen pici gyermekként pozitív üzenetet küldtek számomra, hogy reménykedhetek a folytatásban.
- Amennyiben értékeljük a pályafutásodat és a pályán kívüli életedet, akkor elmondhatjuk, hogy az a László II István, aki itt áll most velem szemben, összességében elégedett ember?
- Igen, a labdarúgásban mindenképpen! Eddig is néha nehezen tartottam magam, most sem szeretnék elérzékenyülni (elárulom, azért láthatóan, hallhatóan sikerült...), de
minden perc egy csoda, amit a foci adott, a közösség adott, ezt nem lehet mással pótolni!
Amíg az ember bírja egészségügyileg, amíg tud találkozni a régi társakkal, mint most itt Szentmihályi mesterrel és a volt lokis társakkal, egy Németh Jánossal, aki nekem egy isten, addig boldog vagyok!
- Merthogy elárulhatjuk, ez a felvétel akkor készül éppen, amikor a régi MÁV Előre és Vidi játékosok egykori mesterüket, Szentmihályi Antalt köszöntik 85. születésnapja alkalmából. Ő, mármint Szentmihályi Antal számodra egy nagyon fontos szereplője a pályafutásodnak, ha jól sejtem.
- Igen, hiszen tőle kaptam először lehetőséget az NB I-ben, ő volt, aki bízott bennem, amit máig nagyon köszönök! Nagyon nagyra tartom őt, de minden edzőmet, akivel dolgoztam, mert mindenkitől sokat tanulhattam.
