22 évesen már edző volt, ma a hoki őshazájában dolgozik a fehérvári Orgovány István
22 évesen már edző volt, ma a hoki őshazájában dolgozik a fehérvári Orgovány István
22 évesen már edző volt, ma a hoki őshazájában dolgozik a fehérvári Orgovány István- A 80-as, 90-es években sokáig játszottál a Volánban, de nagyon hamar edzőnek álltál, majd később a honi szövetség alkalmazásában is a hokis utánpótlásért dolgoztál, hogy aztán eljuss oda, ahová nem gyakran jutnak magyar szakemberek, legalábbis edzősködni: a sportági őshazájába, messze legeredményesebb országába, Kanadába. Mielőtt azonban kiveséznénk ezt az időszakot és munkát, lépjünk kicsit vissza az időben: az ifjonc Orgovány Isti mikor és miképpen esett szerelembe a jégkoronggal?
- Ez nem ma volt. Először öttusáztam, de ezt abbahagytam, s mivel az osztálytársaim közül többen jégkorongoztak, én is kedvet kaptam a hokihoz és teljes gőzzel a sportág felé fordultam. Édesapám ismert valakit a klubnál, így még könnyebb volt beilleszkedni a csapatba. Ez a 90-es évek elején történt. Utólag már nyugodtan állíthatom, hogy kiváló választásnak bizonyult a jégkorong.
- Mikor és minek a hatására döntöttél úgy, hogy fiatalon abbahagyod a játékot és az edzősködés felé fordulsz?
- A játékospályafutás meglehetősen nagy áldozatokat kívánt, s gyorsan felmértem, hogy az igazi áttörés azoknak sikerül, akik szupertehetségek, így nem erőltettem tovább a versenyszerű sportot. Jobb lehetőségnek gondoltam, hogy elindulok a testnevelő tanári pályán, fel is vettek a főiskolára Szombathelyre, s ott kezdtem el az edzői pályát is.
Szerencsém volt, mert már az első héten, ahogy a fősulira kerültem, megkeresett egy tanár, hogy van egy kis gyerek hokis-görhokis csapatuk, elvállalnám-e, hogy foglalkozzak velük, így rögtön a mélyvízbe kerültem. Tavasztól őszig görhoki edzések voltak, a téli időszakban a nyitott jégpályán pedig már jeges edzések. Ez által már hamar és komoly tapasztalatra tettem szert az edzőséget illetően, így nem is volt kérdés, hogy ezen a pályán megyek tovább.
Annak pedig nagyon örülök, hogy azóta Szombathelyen is fejlődött a hoki, arról az alapról indulva, amit a barátaimmal sikerült létrehozni és már szép csarnok is van. 2002-ben kerültem vissza Fehérvárra, majd gyakorlatilag jó két évtizedet dolgoztam a Volán utánpótlásában a klubnál, illetve az időközben megalapított Ifj. Ocskay Gábor Jégkorong Akadémián, azt gondolom, szép eredményeket elérve.
- Olyannyira sikeresnek bizonyult a tevékenységed, hogy bár nagyon fiatalon kezdted, az itt töltött sok-sok év alatt számos későbbi válogatott, remek hokis pallérozódott a kezed alatt. Kérlek, sorolj fel néhány nevet közülük.
- Igen, voltak sokan, pl. a mostani válogatott kapus, Horváth Dominik, Horváth Milán, Németh Kristóf, Szabó Dániel, Varga Balázs, Vincze Péter, Vokla Roland, Dobmayer Dominik, vagy éppen női vonalon említhetem Horváth Milán húgát, Horváth Imolát, aki a válogatottal készül a februári olimpiai selejtezőre. A 2001-2003 közötti korosztály kifejezetten szépen termelte a tehetségeket, de az említettek között az idősebbek is 94-95-ös születésűek, összességében ők azok, akiket a mostani fiatalabb generáció is biztosan ismer.
- Ezekkel a fiatalokkal, miként értettél szót, miként tudtad őket kordában tartani huszonévesen?
- Mivel a legifjabb korosztállyal kezdtem az edzősködést, 6-8 éves gyerekekkel, ez nem jelentett problémát, mivel ezeknek a kicsiknek az edző egy tekintély, szinte egy "félisten", akire felnéznek, hallgatnak, s mivel velem, az én edzőségem mellett nőttek fel, jutottak el az U12-14-es csapatokig, mindvégig jól kijöttünk egymással, de alapvetően bármely korosztályról legyen szó, mindig jól szót értettünk egymással.
- Két évtizeden át dolgoztál a fehérvári utánpótlásban, majd felkerültél Budapestre a Magyar Jégkorong Szövetséghez. Miképpen jött ez feladat képbe? Te akartál váltani, vagy megkerestek, hogy menj fel és kamatoztasd a tapasztalataidat szövetségi szinten?
- Konkrétan 18 évet töltöttem Fehérváron, szinte minden korosztállyal foglalkoztam, még az U20-as csapatnál is tevékenykedtem anno, a Clint Thornton-féle gárdánál, már általa megtapasztaltam a kanadai munkamorált, minőséget. A kezdeti szűkösebb létszámok után egyre több és több fiatallal foglalkoztam, azt gondolom, ezen a szinten már sokkal többet nem érhettünk volna el. Az itt töltött utolsó éveimben már a szövetséghez hasonlóan több korosztály munkáját felügyeltem, mentoredzőként tevékenykedtem, így a szövetségi munka nem volt idegen számomra. A legutóbbi 2-3 évem már úgy telt, hogy "felesben" még a klub, de már a szövetség kötelékeiben is dolgoztam. Az MJSZ-nél is akkor indult egy régiós program, amikor hat klub tartozott Fehérvárhoz, mint régiócentrumhoz. Ezekkel a klubokkal is foglalkoztam, jártam hozzájuk, edzéseket tartottunk, vagy éppen játékosokat irányítottunk a központba, vagy még tovább, ha lehetőség nyílt erre. Végül 2020-ban jött a lehetőség, hogy már főállásban a szövetséghez kerülhettem, folytatni a mentor munkát és részt venni az edzőképzésben is. Ezt nagyon szerettem, szeretem a mai napig is, hiszen több, mint 400 edzővel ismerkedtem meg, szinte minden hazai trénert ismerek a sportágban, ami remek tapasztalatszerzés és kapcsolatépítés is volt számomra, illetve máig az, kölcsönösen sokat tanultunk egymástól.
- Most érkeztünk meg időutazásunk során 2024 őszéhez, amikor Kanadába kerültél. Hogy sikerült ezt összehozni? Mert az egyáltalán nem mindennapi sztori, hogy egy, a sportág elitjét még tisztes távolságból üldöző ország szakembere a jégkorongot meghonosító, feltaláló, sokszoros olimpiai- és világbajnok válogatottal rendelkező országban kapjon edzői munkát.
- A nyáron megszűnt ez a pozíció, amiben dolgoztam a szövetségnél, így mindenképpen tovább kellett lépnem, s
egy ismerősön keresztül jutottam ehhez a lehetőséghez. Általa, néhány telefonbeszélgetés és közös érdeklődés után jött a megegyezés. Mivel már régóta kacérkodom a gondolattal, hogy külföldi tapasztalatszerzés céljából kipróbálom magam más országokban is, így pont kapóra jött ez a lehetőség, igaz, alapvetően európai országokban gondolkodtam, nem ekkora léptékben és távolságban, nem is mertem ekkorát álmodni, de azt mondanom sem kell talán, nem bánkódtam, hogy így alakult. Nem vitás, hogy külföldön, komoly hagyományokkal rendelkező jégkorongos országokban rendkívül sokat fejlődhet, tapasztalhat az ember, olyan tudást szívhat magába, ami végig kíséri az életén, pályafutásán.
Jó 25 évet eltöltöttem már a sportágban edzőként, de mindig is éreztem, hogy valamikor ki fogom magam próbálni külföldön. Olaszország felé már erősebben kacsintgattam, de aztán jött ez a lehetőség, s mivel ez a sportakadémia, ahol vagyok, már régóta foglalkoztat külföldieket, Európából érkezőket, ugyanis nekik ez egy programjuk, nem volt sok kockázata, hogy én is kimehettem. Csehek voltak ott legutóbb, most egy fehérorosz kolléga is van kint velem együtt. Kanadában okosan gondolkodnak, mert nekik is jó, hogy vannak más szemszögből a sportág iránt közelítő szakemberek, akik hozzájuk érkeznek, ebből ők is profitálnak. Maga a klub nem volt ismeretlen, hogy csak néhány nevet említsek: a korábbi Volán kiválóság, Kovács Csaba sportigazgató, aki most az akadémián Fekti Istvánnal dolgozik Fehérváron, ő is itt tanult és közben hokizott, illetve az öccse is eltöltött itt egy esztendőt, de Frank Kovács, aki fél órányira lakik az ottani akadémiától, az ő lánya szintén oda fog már jövőre járni, erre a nagy múltú akadémiára. Ez az intézmény 104 éves, hatalmas hagyományai vannak, ennek a csapata a Notre Dame Hounds, amelynek a színeiben hivatalosan tevékenykedem, a sportiskola pedig az Athol Murray College, amit a névadó, Athol Murray alapított, a fő csapásirány a jégkorong, de vannak más sortágak is, amelyeket a tanulók űznek, elsődlegesen a kedvelt amerikai sportokat - baseball, softball, lacrosse, amerikai foci - űzik, de van és sokan is űzik a kosárlabdát, mint ahogy akadnak szép számmal, akik a röplabda, birkózás, atlétika, vagy éppen a rugby kedvelői és gyakorlói, tehát széles a paletta. Ahogy én tapasztalom, a hoki mögött a kosárlabda és a röplabda a két legnépszerűbb sportág. Egy biztos: jó helyre kerültem.
- Éppen ehhez kapcsolódik a következő kérdés: három, lassan négy hónapja vagy Kanadában, hogy érzed, mennyire találtatok egymásra, te és a kinti feladat?
- Szerintem teljes mértékben. Nem volt ismeretlen számomra Kanada, tudtam, hogy ízig-vérig oda vannak a hokiért, nap 24 órájában ez a főszereplő náluk. Nekünk annak idején, amikor mi voltunk U16-osok, volt szerencsénk már kint járni a MAC-val együtt egy túrán, amikor több meccset is játszottunk, már akkor megtapasztaltuk, hogy szinte minden a jégkorong körül forog. Akkor nem gondoltam, hogy valaha ide visszatérek, főleg nem a szakmában. 2001-ben az USA-ban is jártam egy nyári táborban, New Jersey-ben, tehát az alap tapasztalatok adottak voltak, az angolommal sem adódott probléma, mert ez alap, igaz, úgy tapasztaltam, hogy vannak nálam gyengébb angolosok is, akik jól megértik magukat a helyiekkel, így ez nálam sem okozott problémát. Mi egy kis közösségben vagyunk, ez egy bentlakásos iskola egy kis településen, Wilcox-ban, Saskatchewan államban, 30 percre Reginától a fővárostól. Ezt, mint egy campus, úgy kell elképzelni, ahol én magam is részt veszek a mindennapi bentlakásos életben, aki a kanadai életmódot szakmailag és minden tekintetben közelebb hozza. A hely mindennel felszerelt, konditerem, lőpad, jégkorong pálya, sok öltöző, közösségi tér, sportcsarnok, és mellette az iskolai épületek, étterem, kollégiumi épületek, templom. Az iskolának saját múzeuma is van, ahol pl. többszáz éves könyveket őriznek Európából. U15-től foglalkoztatnak U18-ig a suli keretein belül, de napi szinten dolgozom az U20-as csapattal, tehát a junior A-csapattal is. Ebben már nem az iskolások játszanak, hanem az onnan kikerült, helyben maradt fiatalok, s az államilag a legmagasabb provinciális bajnokságban szerepel, bónuszként pedig már jó egy hónapja van lehetőségem dolgozni az U18-as női csapattal is. Egyébként az összes csapat edzésmunkájába is lehetőségem van bekapcsolódni, akár edzések, akár mérkőzések tekintetében.
- Konkrétan mi a feladatod? Ma már vannak külön kapusedzők, valamint akik a védelemmel és a támadókkal foglalkoznak, vagy az emberelőnyös és hátrányos helyzetekre készítik fel a csapatot. Nálad melyik a fő terület, elsődlegesen a 20 éveseknél, ahol a legtöbbet vagy?
- Vegyes a feladatkör, a vezetőedzővel közösen átbeszéljük, hogy mit, hogyan csináljunk, mit gyakoroljunk, kinek mi a dolga, a meccseken pedig a hátvédeket "viszem", értük felelek, úgyhogy így szoktunk meccselni.
- Áprilisig szól a megbízásod. Van esélye, hogy kint maradj, vagy mindenképpen át szeretnél jönni Európába?
- Óriási előnye a helynek, hogy most már pontosan tudom, mi van ott, mi vár rám, ha netán maradnék. Igen, már szóba került, hogy maradhatnék, de mivel egyedül mentem ki, a család hiányzik. Nyilván ma már nem probléma, minden nap tudunk beszélni, de azért az mégsem a személyes kontakt, ráadásul hatalmas az időeltolódás, éppen hét óra, tehát nem ideális a kommunikáció szempontjából, sőt, ha kicsit utazom, akkor a szomszéd provinciában már kilenc óra a különbség a hazaihoz képest. Az biztos, hogy továbbra is szeretnék még külföldön tapasztalatot szerezni, és az is tény, hogy az európai szerepvállalásról nem mondtam le, szeretnék az öreg kontinensen edzői állást kapni, további tudást, tapasztalatot magamba szívni, amit aztán én is tovább adhatok majd a hazai szakembereknek. Szerencsére komoly a szakmai kapcsolati háló, ami segíthet a tervek megvalósításában.
- Fehérvári srác vagy, itt nőttél fel, itt dolgoztál a legtöbbet, ide térsz haza, legyél bárhol is a világban. Szerepel a hosszabb távú tervekben, hogy visszatérsz majd a Volánhoz vagy az akadémiai rendszerbe, már a külföldi tapasztalatokkal felvértezve?
- Nem tudom most, hogy mit hoz a jövő, ráadásul még az sem tisztázott, hogy a következő idényben hol leszek, így nagyon előre nem tudok gondolkodni. Az viszont biztos, hogy ha még sikerülne egy-két évet külföldön eltölteni, akkor igen, nagy öröm lenne újra a Volánért, illetve a magyar jégkorongért dolgozni, mert azért szerintem mindenkinek fontos, hogy a hazájának visszaadjon abból amit kapott élete folyamán, ez számomra is prioritás. Nem véletlenül tartottam meg a hazai vonalakat, tartom a kapcsolatot itthoni kollégákkal, küldök nekik gyakran videós anyagokat, beszámolókat, pl. van egy Facebook-csoportom, amiben közel 400 edző található, ebben osztok meg szakmai tartalmakat, érdekességeket a kanadai módszerekről, egy ez nagyon jól működő dolog, úgyhogy reménykedem, igen, abban, hogy a későbbiekben újra itthon tevékenykedhessek.
