Simek Péter: Roberto Carlos egy mozdulattal kitett a futópályára
Simek Péter: Roberto Carlos egy mozdulattal kitett a futópályára
Simek Péter: Roberto Carlos egy mozdulattal kitett a futópályára- Bakonycsernyei srác vagy, egykori futballista apa és testvér mellett nőttél fel, így alighanem költői a kérdés: hol, miképpen kezdtél el focizni gyerekkorodban?
- Természetesen a szülőfalumban kezdtem, de érdekes, hogy sokáig nem voltam igazolt játékos, az iskolacsapatban és szó szerint a grundon ment a játék, ott próbáltam magam fejleszteni a bátyámmal, illetve a barátokkal. Minden nap futballoztunk az óvoda előtt, kint a füves réten. 1990-ben volt egy tehetségkutató, amit a Fejér Megyei Labdarúgó Szövetség szervezett, s amin a bátyám részt vett. Róla tudni kell, hogy ő tehetségesebb volt, technikásabb, jobban értette a játékot, mint én, s eleinte utána következtem csak a sorban. Erre a tehetségkutatóra is őt vitte el édesapánk, aki szintén focizott korábban megyei szinten. Szóval ott voltunk ezen a 90-es tehetségkutatón, amelyen ki is választotta a bátyámat a Vidi. Én is ott voltam a bátyámmal és édesapámmal a tehetségkutatón, s a Jung Józsi bácsi - Isten nyugosztalja! - az utolsó meccsen szólt, hogy én is álljak be a "nagyok" közé és focizzak egy kicsit. Ez az 5-10 perc is nagy élmény volt nekem és hatalmas lökést adott ahhoz, hogy elmélyítsem a kapcsolatom a sportággal. Három évvel később, 1993-ban már külön eljöttem arra a tehetségkutatóra, amelyen ki is választottak Fejér megye válogatottjába, aztán csináltak egy Fejér és Tolna megyei csapatot vegyesen, ami elment Salgótarjánba egy nagyszabású, országos vonatkozású tornára, oda jött el a Jung Józsi bácsi, aki akkor kiválasztott engem és vitt a Vidibe, egy csapatnyi más játékospalántával együtt.
- Tehát tulajdonképpen másodszor is felfedezett magának és a klubnak.
- Igen, a bátyám törte előtte az utat. Szerencsére, nem azért kerültem ide, mert kvázi "protekcióm" volt, de a Simek név már akkor nem volt új az utánpótlásvezetés számára. Így kerültem a Vidihez 1993-ban Mester Árpival, Nagy Lacival, Császárral és még többen másokkal, a Józsi bácsi összeszedte a csapatot, így a serdülő II-ben elkezdődött számomra a komoly klubszintű munka, már igazolt labdarúgóként.
Volt már akkor egy komoly sérülésem, beszakadt a keresztszalagom, de 13 és fél évesen Dr. Abkarovits Géza kiválóan kezelt, először rám tett műanyag rögzítőket, egy akkor újnak számító módszert alkalmazott nálam, ami segített és ami kiválóan funkcionált, mert összesen volt 14 műtétem, amit a Géza bá' csinált és mindig vissza tudtam térni ezek után.
Tehát neki is nagyon sokat köszönhetek.
- Te voltál akkor ezek szerint a forradalmi próbababája Abkarovits főorvos úrnak.
- Igen, a keresztszalagnál, a műanyagszalagnál meg a második, a Kovács Zoli után. Tehát én sajnos, vagy nem sajnos, de tény: sokszor kerültem a kezei alá, de hála neki, mindig olyan profin megcsinálta a műtéteket, "helyretette" a lábamat, hogy valóban, neki sokat köszönhetek, így is tudtam 20 évet profiként futballozni. Visszatérve a pályafutásomhoz: a serdülőtől az ifi korosztály csapatain és a tartalékokon keresztül a felnőttig. A tartalékbajnokságot sajnáltam, hogy már megszüntették, mert az nálunk nagyon bevált, ott sok tehetséges fiatal volt, nálunk olyanok, mint Dvéri Zsolt, Pálfi Laci, Nagy Lajos, Salacz Jani, Salacz Zoli, sok-sok olyan játékos, akik nekem példaképként szolgáltak, már az első csapatnál is szóba kerültek, de nem kaptak még rendszeres játéklehetőséget, itt viszont folyamatosan pályán voltak, he éppen nem számoltak velük a "nagyoknál". Innen kerültem én is a felnőttekhez, s szépen felpörgött a pályafutásom. Az NB I-es bemutatkozásomra 1998-ban került sor, amikor a Vidi akkori vezetőedzője, Vágó Attila beállított az MTK ellen.
- Emlékszel arra a pillanatra, amikor Vágó Attila szólt, hogy, gyere Simi, be fogsz állni?
- Hogyne! Azt azért tudni kell, hogy az öltözői hierarchia másképpen működött akkoriban, mint ma. Ez sokat segített abban, hogy minden tekintetben erősebbé váljak, gyakorlatilag tehát
a szüleimnek és a kemény öltözői hierarchiának volt köszönhető, hogy eljutottam az első vonalig. Az MTK ellen csereként léphettem pályára, egy akkor csúcson lévő MTK ellen, így rögtön a mélyvízben kellett bizonyítanom. Ráadásul akkor azért nem volt éppen a kiszámíthatóság és a nyugalom szigete a Videoton, néha csúsztak a fizetések, de végül mindig megoldották a problémákat a vezetők. Mindazonáltal nekünk, fiataloknak ez is adott plusz esélyeket, amivel talán élni is tudtunk. A bemutatkozásomra még visszatérve: nagyon élveztem azt a nagyjából 20 percet, amit kaptam Vágó Attilától, örök élmény marad.
Aztán jött Csongrádi Ferenc edzőként, aki kevésbé számolt a fiatalokkal, mert akkoriban tudtak igazolni már légiósokat, jó játékosokat, az idősebbekben, rutinosakban jobban bízott. ekkor kerültem át a Gázszer FC-be, ahol Hartyáni Gábor és Horváth "Perás" Gábor sokat segített nekem, nagy köszönettel tartozom nekik is. Aztán elérkezett az idő, amikor szerettem volna kipróbálni magam a fővárosban is. Először jött a Vasas hívása, odaigazoltam, az is egy komoly lehetőség volt, nagyon sokat köszönhetek az angyalföldieknek, általuk kóstolhattam bele a budapesti csapatok miliőjébe, s csapattársam volt ott több korábbi játszótársam, Tiber Krisztián, Kövesfalvi István, Bekő Balázs is csapattársam lett újra, illetve más, kiválóságok, mint Kabát Peti, Sowunmi Thomas, válogatott, remek játékosok sora fordult meg akkor a csapatunkban. Az edzőnk Komjáti András volt, vezetésével nyertünk bajnoki bronzot, kijutottunk nemzetközi porondra, majd a Mezey Gyuri bácsi következett a kispadon, vele is komoly sikereket értünk el. Ezek mind hozzájárultak, hogy az általam mindig nagyra becsült, "szívem csücske" csapathoz, az Újpesthez kerültem. Már a vidis időszakomban többször is szóba került, hogy hozzájuk igazolok, de akkor még nem jött össze, kicsit tartottam nagyon fiatalon attól, hogy Budapestre menjek, kellett ez a Gázszer-Vasas átmenet, viszont 2002-ben már gond nélkül írtam alá a Megyeri útra, ahol akkor három évet játszottam, ami meghatározó időszaka volt a pályafutásomnak.
- Aztán visszatértél a Vidihez, sőt, egy kis légióskodás is belefért, bár abban sok köszönet nem volt, ahogy én emlékszem.
- Igen. Ez is egy érdekes szituáció volt, s ez erősítette bennem, mennyire fontos, hogy az ember ne égesse fel a hidakat maga mögött, ha elmegy egy csapattól. A Viditől távozva mentem a Gázszerhez, majd a Vasashoz, végül Újpestre, ahol aztán elszakadt a keresztszalagom, éppen akkor, amikor 2004-ben az év játékosának választottak, megkaptam a Bozsik József-díjat. Ez a súlyos sérülés április-május környékén volt egy Újpest - Debrecen tv-s meccsen. Ez a lehető legrosszabbkor jött, mert
az angol Blackburn Rovers illetékesei egy szerdai meccsen eljöttek megnézni engem, és gyakorlatilag meg is állapodtunk az akkori segítőm - nevezzük menedzsernek, bár ez még nem az a menedzselés volt, mint ami manapság dívik - Laczkó Misi segítségével, hogy mehetnék Angliába, még a hétvégi meccsemet is megnézik, de tulajdonképpen egymás tenyerébe csaptunk. Na, ez volt az az ominózus találkozó, amelynek a 10. percében elszakadt a keresztszalagom. Ez jelentette az angliai pályafutásom kezdetét és végét is egyben...
Dehát a foci ilyen, nem sopánkodtam, hanem csináltam tovább a dolgom. Az Újpest akkori vezetői azonban korántsem voltak nagyon türelmesek, a sérülés után már nem láttak jövőt bennem, így elköszöntünk egymástól és jöttem vissza Fehérvárra, mert a Vidi elöljárói jelezték, hogy a sérülésem ellenére szeretnék, ha hazatérnék. A Farkas Balázzsal együtt igazoltunk ide, Csertői Aurél lett az edzőnk, aki a stábjával együtt nagyon szépen, tudatosan felépített. Ekkor jött egy lehetőség, ami a Vidinek is jó volt, mert elég szép összeget kapott értem, s én is úgy gondoltam, hogy ha Temesvárra megyek Gheorghe Hagi csapatához, akkor ott általa sokat fejlődhetek, illetve anyagilag sem járok rosszul. Nem akarok kifogásokat keresni, mert lehet, hogy én sem raktam bele mindent, amit rakhattam volna, de Hagi nem sokkal később távozott, aki pedig utána érkezett a kispadra, vele nem találtuk meg a közös hangot, a klub pedig "elfelejtett" fizetni, így másfél év után visszatértem a piros-kékekhez.
- Belegondoltál már abba, hogy ha nincs 15 műtéted, aminek a töredéke után is csoda, ha valaki még élvonalbeli szinten tud teljesíteni - sőt, legtöbbször elég egy komoly szalagszakadás és műtét ahhoz, hogy derékba törjön egy karriert - akkor meddig juthattál volna? Mert a sokadik operációt követően is gyorsvonati sebességgel robogtál a pályán, a valaha volt egyik leggyorsabb magyar szélsőként, középpályásként.
- Hálás vagyok ezért a Jóistennek! Hogy több, mint 300 NB I-es meccset elértem így is, hogy válogatott lehettem, szóval fogta Fortuna a kezem rendesen, miközben a másik oldalon meg is kellett szenvednem komoly mértékben, hiszen volt szalagszakadásom több is, szárkapocscsont törés, hasfal- és porcműtétek, összesen 14 beavatkozás. Ami hosszú lábadozással jár, kellemetlen, rossz, abból nekem bőven kijutott. Az, hogy "mi lett volna, ha", arra már próbáltam célozni a blackburni igazolás lehetőségével, ami kútba esett, pedig ha összejön, valószínű, hogy egy másfajta visszatekintés lenne a mostani interjú. De ennek valamiért így kellett lennie, és a Jóisten nekem erőt adott, hogy ezeket a nehéz helyzeteket kezelni tudjam, átvészeljem őket tényleg, csak hálával tartozom többeknek, legfőképpen a családomnak. Úgy gondolom, hogy büszkén és elégedetten tekinthetek vissza a karrieremre, kihoztam a maxot belőle, amit ki lehetett. Ma már egyébként sokkal jobb körülmények vannak, jobb, kevésbé sérülésveszélyes pályák, sokkal több lehetőség arra, hogy a játékosok fizikai állapotát monitorozzák, sokkal alkalmasabb ma már minden a sérülések megelőzése tekintetében. Ugyanakkor nyilván a nálunk korábban futballozók esetében még élesebb a kontraszt, úgyhogy én nem panaszkodom, hanem annak örülök, hogy milyen jó most.
- Apropó milyen jó most! Milyen jó most a Vidi utánpótlása! Mondjon bárki bármit, az hogy az első csapatban korábban talán soha nem tapasztalt mennyiségben és minőségben vannak fiatalok, több közülük saját nevelésű, az ékesen bizonyítja az utánpótlás minőségét. Még akkor is, ha nincs már NB III-as csapat, amit sokan hiányolnak. Összességében számomra teljesen világos, hogy most rendben van a Fehérvár FC utánpótlása, amit éppen te igazgatsz.
- Köszönöm szépen! Remélem, hogy így van, de én nem az a típusú vezető, szakember vagyok, aki szereti itt-ott döngetni mellét és nyilatkozgatni, hogy nálunk aztán hű, de jó munka folyik.
Én már korábban is azt szerettem volna, ha a Vidiben, az első csapatban a helyben pallérozódó fiatalok minél nagyobb számban lehetőséget kapnak. A jelenlegi helyzetet nézve én is azt gondolom, hogy jó az irány, sok a fiatal percünk, amelyhez az itt nevelkedett és itt felnövő Dala Martin és Pető Milán jelentősen hozzájárul. Ez óriási lehetőség számunkra, nagyon büszkék lehetünk arra, hogy a fehérvári utánpótlás el tudja magáról mondani, hogy fiatal korban ide kerülő és teljes mértékben itt felnövő, itt kinevelt tehetségek kopogtatnak az első csapat kapuján, sőt, többen be is léptek már ezen a kapun.
Sok sajtóorgánum beszélt, írt már róla, nem titok, hogy megváltoztak a célok, de nekünk ez nagyon sokat jelent, mert van egy olyan vezetőedzője a klubnak Pető Tamás személyben, akivel amellett, hogy jó kapcsolatban, napi kapcsolatban vagyunk, folyamatosan információkat cserélünk egymással a fiataljainkról, a fejlődésükről, állapotukról, ami nekünk nagy segítség a munkánkat illetően. Persze, mi sem biztos, hogy mindent tökéletesen csinálunk, de ha van valami visszajelzés, hogy miben lehet fejlődni, akkor azt egy vezetőedző tudja a legoptimálisabban, leghitelesebben visszaadni felénk, és ez a fajta kommunikáció tavaly nyár óta szerintem nagyon hatékony nálunk. Mi is folyamatosan fejlődni, változtatni szeretnénk, hogy minél jobb fiatal játékosok kerüljenek fel az első csapathoz, de van is, lesz is, kikből meríteni, mert nagyon sok fiatal, tehetséges játékosunk van U6-tól U19-ig, olyanok, akik később meghatározó játékosok lehetnek, s persze olyanok, akiket meg tudunk tartani. Azon dolgozunk minden nap, hogy egyénileg is és csapatban - stáb, szakemberek szintjén - is lépjünk előre, ezáltal a játékosoknak sokkal többet tudjunk adni.
- Beszéljünk még a válogatottságról is. Kilenc mérkőzés adatott meg neked a nemzeti csapatban, aminek a többszöröse is összejöhetett volna, ha nincs annyi sérülésed, mint amennyi volt. Milyen emlékeid vannak a válogatottról?
- Nagyon jók! Ha jól emlékszem, mind a kilenc válogatott meccsemen kezdő voltam, de, ha egy lett volna, arra is büszke lennék.
- Főleg, ha az az egy éppen a brazilok elleni mérkőzés, ami neked megadatott.
- Éppen ezt akartam kiemelni, hogy a brazilok elleni meccs kiemelkedik a többi közül, nem csak az ellenfél minősége okán, hanem, mert jó, ha háromszor értem labdába egy félidő alatt. Dida, Roberto Carlos, Cafú, Kaká, Ronaldinho, világklasszisok sokasága az ellenfélnél. Próbáltunk azért nagy hévvel és önbizalommal belemenni a csatába, miközben testközelből láttam, hogy
Roberto Carlos, aki engem fogott, ő két fejjel alacsonyabb, mint én, viszont a combja háromszor olyan vastag, csupa izom. Gondoltam, semmi baj, majd a gyorsaságommal és a magasságommal kompenzálom én ezt. Na, az első alkalommal, amikor el akartam mellette futni, úgy tett ki az 1-es pályára a régi Népstadion (Puskás Ferenc Stadion) rekortánjára, hogy egyből éreztette velem, itt sok sanszom nem lesz ellene... Nem is volt, sem nekem, sem a csapatnak. Én soha annyit nem futottam, mint akkor egy félidő alatt, de olyan kevés labdaérintésem sem volt semelyik másik mérkőzésemen.
Szóval ez valóban egy igazán emlékezetes válogatott meccs volt nekem. Nagy élmény, komoly tapasztalatokkal. Mint ahogy az volt a japánok és például a horvátok elleni meccs is. Nyilván sokkal jobb lett volna, ha nekünk is megadatik legalább egy Eb-re való kijutás, de nem jött össze, így is büszkén szurkolunk a mostani generációnak, amelyiknek sikerült már és remélem a vb-kvalifikáció is összejön Marco Rossi vezetésével a mai válogatottnak. Rossi remek kapitány, Szoboszlai Dominik személyében pedig van egy világsztárunk, aki nem mellesleg fehérvári és egy picit volt vidis is gyerekként. Rá büszkén nézhetünk fel mi is, a mai gyerekek is, hiszen Liverpoolban kulcsember, amellyel remélem idén összejön neki a Premier League és majd később a Bajnokok Ligája-elsőség is.
- Visszatekintve a pályafutásodra, mindent mérlegre téve inkább félig üres, vagy félig teli a pohár?
- Egyértelműen félig teli! Nem véletlenül mondtam már, hogy így 45 évesen néha a menés is nehezemre esik - mert szó szerint így van -, de ezt nem panaszképpen mondom, csak arra célozva, hogy mennyivel lehetett volna rosszabb is. Szóval mindent figyelembe véve kétségtelen, hogy félig teli van az a bizonyos pohár. Újra kiemelném, hogy a bajnoki cím kivételével minden összejött nekem: Ligakupa és Magyar Kupa-győzelem, ezüst és bronzérem a bajnokságban, az Év felfedezettje és az Év játékosa-díjak, amiket elnyerhettem. Az én saját szakmai szempontjaim és eredményesség szempontjából is kihoztam a maximumot a pályafutásomból.
