Csarnai Mihály - "dobigálástól" a majdnem dobogós Vidiig
Csarnai Mihály - "dobigálástól" a majdnem dobogós Vidiig
Csarnai Mihály - "dobigálástól" a majdnem dobogós VidiigA te kosaras, sportos történeted honnan, mikor indult?
- Korán - illetve a mai helyzetet nézve nem is annyira korán - hetedikes koromban kezdtem. Először egy fél évig kézilabdáztam, de az akkori testnevelő tanárom azt mondta, hogy az igazán ügyes játékosok, nehogy már kézizzenek, amikor a mi iskolánkban a kosárlabda a kiemelt. Elvitt aztán egy edzése, én meg ottragadtam, ott jutottam el a szülővárosomban, Békésen az NB II-es szintig. Érdekesség, hogy nemcsak békési srác vagyok, de az edzőmet is Békési Mihálynak hívták... Sokat köszönhetek neki. Aztán felkerültem a Műszaki Egyetemre, Budapestre, s akkor egy fél évig nem is játszottam. De aztán találkoztam Gabányi Lászlóval - talán ismerős a neve sokaknak -, ő hódmezővásárhelyi volt, mint ahogy nekem
egy korábbi békési csapattársam, aki invitált engem, hogy "Misi, gyere, megnézünk egy MAFC-edzést!". Elmentem, bemutatott Gabányi Lacinak (legendás játékosként igazi MAFC-ikon, sportcsarnokot is elneveztek róla), akik akkor másodedző volt, és kérdezett, hogy "hoztál szerelést?". Véletlenül volt nálam, így beöltöztem és az oldalpalánkra dobogattam. Közben a számat tátottam, annyi hazai klasszis, Ábrahám, Szirmai, Kókai, Újhelyi - és még többen mások - edzettek akkor ott. Mivel nem mondták, hogy ne menjek másnap, én újra ott voltam. Akkor először csak "dobigálnom" kellett az oldalpalánknál, de aztán egyszercsak odaszólt a Gabányi Laci, hogy menjek, álljak be játszani, s talán nem mutatkoztam be rosszul, mert ott ragadtam,
így lettem egy fél év alatt NB I-es játékos
- Ekkor hány éves voltál?
- 21, másodéves az egyetemen, ötödikig játszottam a MAFC-ban, amely akkor élcsapat volt, de amolyan "örök második" a Honvéd mögött. Azért két Magyar Kupa (MNK) győzelem összejött több bajnoki ezüst és bronz mellett. Igaz, én csak második irányító lehettem a Szirmai Zoli mögött.
- Legendás Játékosok kosaraztak valóban akkoriban a MAFC-ban, abban a gárdában a második számú irányítói, "fazonszabászi" szerepköre sem volt azért "piskóta", én azt gondolom.
- Igen, köszönöm szépen, valóban. Fiatalként robotoltam, futottam, védekeztem - ezt nagyon szerették is nálam -, s főleg a félidők második felében, amikor már kezdett fáradni az ellenfél kezdő sora, akkor jöttem én, s hajtottam őket, hogy még jobban elfáradjanak. Tehát a sok futás és a védekezés volt az erősségem, de persze, dobni is meg kellett tanulnom NB I-es szinten.
- Aztán egyszercsak itt találtad magad Székesfehérváron. Mi ennek a története?
- Amikor végeztem az egyetemen, előtte már három csapat is megkeresett, hogy igazoljak hozzájuk, a Sopron, az Oroszlány és a Videoton. Én Fehérvárt válaztottam, szimpatikus város volt, közel Budapesthez,a volt felesélgem fővárosi volt, oda is könnyen eljutottam innen, s a bátyám is itt élt akkoriban. Az unokák szempontjából is jó helynek tűnt Székesfehérvár, nem is bántam meg. Szerencsém volt a csapattal is, mert akkor jött ide a Guóth Iván is edzőnek, aki szerette az én játékomat, majd egy év múlva megérkezett a Rosinszky aki nagy névvé vált Fehérváron, így alakult ki az a kiváló csapat, szinte állandó játékoskerettel, ami fontos volt az állandóság és az eredményesség tekintetében. Nem tudom az okát, de ma már nincs így.
- Az a Vidi valóban remek csapat volt, a hazai meccseken szinte mindig ott szurkoltam a lelátón. Akkoriban az élmezőny tagjai voltatok, máskor is közel, de 1986-ban kifejezetten közel a dobogóhoz, hiszen a bronzcsatában csak három pont hiányzot, hogy megnyerjétek a Baja elleni párharcot. Ennek gárdának mi volt a fő erőssége? Túl az általad is kiemelt edző szerepén, ami nyilván meghatározó volt, azért ti, játékosok is sokat beletettetek a közösbe.
- A miénk egy szorgalmas csapat volt,
én mindig azt vallottam - s ilyen csapatban szerettem játszani -, hogyha tízből hét játékos fölmegy a pályára és nyerni akar, akkor az egy jó csapat. Na, miénk ilyen együttes volt, ezért volt jó. A játékosok is kiválóak voltak, "Rosza" nem kérdés, az Urbán Zoli, a Hevesi Laci, a Huber Csaba, a Varga Józsi - aki a 211 centijével akkoriban kifejezetten kuriózumnak számított - a Szabolcs Feri, aki válogatott is lett, majd jött a fiataloktól a Hegedűs Peti. Szóval ez egy igazán jó szellemű, s jó képességű csapat volt.
A Guóth Iván eléggé "bedobozolt" stílust képviselő edző volt, megvolt a stílusunk, a játékunk, amit megszoktunk, bármikor hozni tudtunk.
- Említetted a légiósokat, pontosabban Rosinszky-t, de nem sokkal később már jött Klimek is, úgy emlékszem, ők voltak az első két fehérvári légiós is.
- Valóban, mert aztán jött a Zdenek Böhm az Építőkbe, aki ugyancsak remek kosaras volt. De valóban a "Rosza" volt az, aki egy lengyel edzőmeccs során került itt képbe, utána igazolták ide a Vidi vezetői. Nagyon jó volt vele és a többiekkel együtt játszani, azóta is tartjuk a kapcsolatot a legtöbb játékossal, gyakran összejövünk, sokáig együtt játszottunk még többekkel Siófokon, majd a megyei bajnokságban is,
nagyon jó szívvel emlékezem erre a csapatra. Egyébként anno a Vidivel nemcsak a bronzról, de a döntőről sem sokkal maradtunk le, mert idegenben nyertünk a Honvéd ellen, ám itthon kicsit lebénultunk és simán kikaptunk, viszont a harmadik, a döntő mérkőzésen idegenben csak néhány ponttal maradunk alul, sajnos egy pici hiányzott a fináléhoz, meg az esélyhez, hogy esetleg bajnokok legyünk.
Nagyon kár érte, de így alakult, de azért szép volt így is.
- A csoda csak majdnem sikerült, mert azt emeljük ki, hogy azt a Honvédot akkoriban itthon szinte lehetetlen volt legyőzni, de legalábbis nagyon nehéz. Nektek azonban többször is majdnem sikerült.
- Így igaz! Nagyon kevés hiányzott, kétszer is, s erre a mai napig büszke vagyok.
- Ez a negyedik hely a csúcs pályafutásod során? Hátha tudsz meglepetést szerezni...
- Igen, ez a csúcs, nincs meglepetés. Először jött a 7. hely, akkor is közel voltunk az érmesekhez, majd Rosinszky-val ez a 4. pozíció. Ez volt a Vidi és az én fehérvári pályafutásom csúcsa, ez nem kérdés.
- Neked személyesen azért voltak még más "jó dobásaid", hogy mást ne említsek, majdnem két évtizedet húztál le eredményesen a (vár)megyei szövetség élén, illetve az öregfiúk között is sokáig vitézkedtél.
- Valóban, mert nekem igényem volt a mozgásra, de aztán a műtétjeim okán hét évig nem tudtam játszani, most viszont újra olyan állapotban vagyok, hogy ismét együtt pattogtathatok a régi társakkal. Korábban 11 évig játszottam a Vadmalacokkal, a Szabolcs Feriékkel. Most kezdek el megint mozogni, lehet, hogy a nyáron újra át tudom úszni a Velencei-tavat, járok a 65-75-ös, idősebb korosztály edzésére, elkocogunk, dobálgatunk, jó a hangulat.
- A Fejér Vármegyei Kosárlabda Szövetség elnöki pozíciója nem egy látványos poszt, nincs kirakatban, viszont nagyon komoly szervezőmunkát és rutint igényel. Hogy jött képbe anno szűk két évtizedne neked ez a feladat?
- Akkoriban még más volt,
az egyesületek választották meg a megyei elnököt. Az elődöm, Botos Laci bácsi halálát követően kellett új elnököt választani és az Alba akkori elnöke, Nagy Gábor összehívta az egyesületeket, aki engem választottak. Eleinte kerestem a helyem, de a Botos Laci bácsi fia, a Peti mindvégig segítségemre volt, illetve a főtitkárunk, Tóth László, ő is rengeteget segített a 17 év alatt, így aztán szépen belejöttem.
Én mindig magát a sportágat, a kosárlabdát képviseltem, a játékot, igazságosságot, ezért aztán akadt, amikor ellentétekbe is ütköztem, de mindig tiszta lelkiismerettel és úgy döntöttem, ahogy az a sportágnak jó, amit a mai napig imádok, s ahogy már említettem újra elkezdhetek játszani egy kicsit, ellened is szívesen kiállok egy büntetőpárbajra (nevet)!
- Erre még nekem edzenem. kell... Ez a megyei elnökség ez számodra milyen pluszokat hozott?
- Eleve az, ha valakit úgy hívnak, hogy elnök, az jót tesz az önbizalmának, de a fő a kosárlabda volt, minden pillantban az lebegett a szemem előtt, hogy amit csinálunk az a sportágnak legyen jó. Fontosnak tertottam mindvégig, hogy azok a srácok, akiknek túl erős volt az NB I-es, NB II-es szint, nekik is megfelelő játéklehetőséget biztosítsunk szervezett keretek között, illetve szerveztük a fiatalok tornáit. Számomra ezek jelentették a pluszt, amiket megpróbáltam becsülettel végigcsinálni. A megyei csapatok vezetőivel és az országos elnökséggel, úgy gondolom, jó viszonyt ápoltam, tehát én megpróbáltam az adott képeségeimen belül a maximumot nyújtani a kosárlabda érdekében.
- Én azért is nagyon becsüllek, mert nem tartozol azok közé a vezetők közé, akik addig csinálják a vállalt vezetői posztjukat, amíg lehet, még akkor is, amikor már eljárt felettük az idő. Amikor úgy érezted, eljött az idő, magad jelezted, hogy szeretnéd átadni a stafétát, ráadásul magad találtad meg az utódodat is. A te döntésed miképpen érlelődött meg?
- Köszönöm, megtisztelő, hogy ezt mondod. Nekem meg kellett tanulnom vezetőnek lenni, mint ahogy annak idején a pályán is meg kellett tanulnom irányítani. Szerintem a jó vezető ismérve az, hogy tudja, mikor kell felállnia, fel kell tudni ismernie azt, ha adott esetleg egy fiatalabb személy, aki talán még nála is jobban tudja csinálni. Ezt én így terveztem, és mivel úgy alakult, hogy ez nagyjából egybe esett a nyugdíjba vonulásommal, még jól is jött ki.
Ha hiszed, ha nem, én egy-két évig kerestem az utódomat, mert akárkit nem szerettem volna ebbe a pozícióba juttatni, de azt gondolom, hogy a Honhalmi Peti személyében tökéletesen alkalmas utódra leltem. Annak különösen örülök, hogy a Péter ugyanazzal a lendülettel, sportágszeretettel és igazságérzettel vezeti a szövetséget, mint ahogy magam is mindvégig szerettem volna,
s talán sikerült is.
- Hogy látod a mai fehérvári kosárlabdát? Mert ez a mostani szezon az élcsapatok számára enyhén szólva vegyes volt, konkrétan az Alba esetében az alapszakasz pocsék, a rájátszás pedig éppen most zajlik, amikor ezt a beszélgetést rögzítjük, tehát a végső konklúziót nem lehet még levonni. Azért is kérdezem ezt tőled, mert alig van olyan Alba meccs, amely nem úgy kezdődik - persze ez enyhe túlzás, de közel jár az igazsághoz -, hogy a játékvezető kinéz a lelátóra, ott vagy-e, s csak utána jöhet a kezdő feldobás.
- Igen. Amit én igazából hiányolok, hogy ez a közönség, a fehérvári közönség, ami nekem szívügyem, minden szezonban új csapatot kell, hogy megszokjon, s vagy megszereti, vagy nem. Egyébként vannak jó játékosok most is, azt viszont nagyon hiányolom, hogy a fehérvári saját nevelésű fiatalok többsége nem marad itt. Az, hogy ez min, kin múlik, nem tudom, nem jártam utána, de nagyon örülnék annak, ha a saját tehetségeinket jobban meg tudnánk tartani és kapnának is játéklehetőséget az Albában vagy a DKKA-ban. Ma már az sem akadály, hogy itt tudjon egyetemen tanulni az adott fiatal, több lehetőség adódik erre is. Tehát meg lehet ezeket a tehetségeket tartani megfelelő odafigyeléssel, menedzseléssel.
- Végig gondolva a pályafutásodon, kijelenthető, hogy egy elégedett Csarnai Misi áll előttem most?
- Az elégedett, mint kifejezés, nem is tudom, helytálló-e az esetemben. Egy olyan ember áll most előtted, aki abszolút pozitív szemlélettel tekint a világra, napi szinten kezeli a kosárlabdát, rendszeresen jár a helyi élcsapatok meccseire. Van három unokám, akikkel bőven van feladatom, s annak ifejezetten örülök, ha át tudom adni nekik ezt a pozitív szemléletet, amit én szerintem képviselek, képviseltem ebben a világban.
